A szólásszabadságról.

(A főrendeknél. 1840. ápr. 22.)

A szólás szabadságának fontos és országos kérdését, úgy mint az az előrement eseményekből kifejlődve, a jelen törvényhozás elébe felhozódott, én ezen országgyűlésnek elejétől fogva mindég főleg és kitűnőleg politikai kérdés gyanánt tekintettem.

Egy csomóban, maga összességében, egész politikai jelentőségével s minden következéseivel együtt állott előttem mindég a dolog, s éppen azért soha sem volt előttem a főkérdés az: vajon nem lehet-e, akár a királyi fiscus tetteiben, akár a bíróság egyes lépéseiben egyes gáncsokra akadni, vagy pedig más részről ezen gáncsokat, törvényeink s törvényes gyakorlatink terjedelmes mezején könnyen található ellenokokkal megcáfolni? hanem inkább azt véltem mindenek előtt és mindenek felett megfontolandónak: mik lennének a KK. es RR. által célbavett lépésnek, ha az országgyűlési határozattá válnék, szükségesképpeni következményei? — Azt kérdem magamtól: mi lesz az erkölcsi hatás, mik lesznek a politikai következések, ha a történt kormányi lépésekre, a történt bírói eljárásokra egy ilyen általános anathema fog az összes törvényhozás egyik fele által kimondatni? nem válik-e ez által lehetlenné a politikai vétségeknek bármely igazságos repressiója? nem lesz-e általa, úgy mint azt kevésbé tiszta szándékok magyarázni s használni fogják, nekibátorítva s felizgatva minden rossz indulat, minden rossz szenvedély? — szóval: nem leszen-e de facto behozva a büntetlenség, s az igazság kiszolgáltatása a rendes törvényszékektől elvéve, s egy szellemében, s irányaiban változékony politikai gyülekezetnek de facto általadva?

Ezeket a mérleg egyik serpenyőjébe vetettem, s hozzájok adám azt a meleg sympathiát, mely keblemben a szabadságnak minden nemei iránt s főleg a szólás szabadsága iránt öröklik, s melyet, mivel a szólás szabadsága tiszteletes gyakorlatának példái között nevekedtem fel, gyermeki koromból elhozott sajátom gyanánt tekinthetek.

Más részről azonban éretten s hosszasan megfontoltam azon basisnak szélességét, melyen nálunk. municipalis alkotmányunknál fogva, a szólás szabadsága sarkallik; azt a teljes lehetetlenséget, hogy ezen jussa a nemzetnek bárki által is elnyomassék; az aránytalanságot, mely ezen országban a végrehajtó hatalom törvényes eszközeinek hathatossága s más részről a törvényhatóságok jogai között létezik; a jó rend elvének országunkbani szerfelett gyenge állását; s latra vévén mind ezeket, hidegen, józanon, hosszasan megfontolván mind ezen tekinteteket, végeredmény gyanánt abban állapodott meg belső meggyőződésem, hogy a célbavett anathema és határozat s a tervezett felírás által a jó rend ügye sokkal többet vesztene, mint amennyit a történt lépések a szabadság szent ügyének ártottak, és hogy a szólás szabadságán netalán ejtett sebek a szabadságnak ön rugó ereje által fognak orvosoltathatni, midőn ama csorba, melyet egy ily országos határozat a jó rend ügyének okozna, örökre helyrehozhatlan fogna maradni.

Ebben a szellemben és értelemben mondottam én azt többször ezen a méltóságos főrendi táblán: hogy a felírásnak elvei mellett kormányozni nem lehet, és teljességgel nem úgy és nem abban az értelemben, mint azt méltóságos gróf Viczay Hedrik urnak magyarázni tetszett. — Mivel a KK. es RR. izenetében az áll, hogy nyilvánosság nélkül alkotmányos szabadság nem létezhetik, és hogy a szólás szabadsága az alkotmánynak legbiztosabb őrvéde, a tisztelt gróf úr azt következteti, hogy én ezen elveket kárhoztatom, és csupán az ellenkező elvek mellett, t. i. nyilvánosság és szólás szabadság nélkül tartom a kormányzást lehetségesnek.

Igen sajnálom, ha a tisztelt gróf úr a politikai fellépésekben nem lát egyebet, mint azon általános elveket, melyeket minden politikai testület cégér gyanánt kitűzni szokott, s ha az ily lépéseknek jelentőségét ezen elvektől méri, nem pedig azoknak tettleges, szükségképpeni, elkerülhetetlen következéseitől.

Az az én általam említett kormányzási lehetetlenség a fennforgó és erre nézve abban sarkallik, amit ismétleni kénytelen vagyok, hogy a felírás elfogadásával lehetetlenné válik a politikai vétségeknek fenyítése; már pedig bármely ellensége legyek is a politikai repressionak, — bármely igen tudjam is, hogy azt a közvélemény csaknem mindég es mindenütt kárhoztatja, — bármely igen higgyem is ennélfogva, hogy ahhoz csak kényszerítve kell nyúlni, meg vagyok mégis győződve, hogy vannak esetek, hol az szükségessé válhatik, s ennélfogva veszedelmesnek tartok minden olyan lépést, mely által az az erkölcsi lehetetlenségek sorába helyeztetnék.

Egy más érdemes s általam őszintén tisztelt szónok azt mondá, hogy ezen theoriát csak azok pártolják, kik minden haladástól iszonyodnak, qui numulos curant, non rempublicam. — Én levén az, ki ezen állítást itt először kimondottam, annak felelősségét ország s világ előtt szívesen elvállalom, s bátran elvárom a tisztelt báró urat a haladási kérdések síkján a versenyzésre ; — addig is pedig bizonyossá teszem, hogy ezen elveknek olyanok is hódolnak, kik — mint én — a múlt országgyűlésen eltörlött apró kilencedet egy szikrát sem siratják; egyszersmind pedig óhajtom, hogy a tisztelt báró úr politikai ellenfeleinél, meggyőződésüknek más indító okait is szíveskedjék feltenni, mint azokat, melyek csupán magános érdekekben gyökereznek.

Visszatérvén beszédem fonalára, ismétlem: hogy azon magammal tett gondos számvetés után a tervezett felírást nem pártolhattam, egy azért, mert kemény alakját tekintve, előreláthatólag ismét csak éppen ily kemény válaszra adhat vala alkalmat, és így a szakadást nemzet és fejedelem közt ismét csak nagyította volna ; — más azért, mert úgy láttam, hogy az egyes szenvedőknek inkálbb árthata, mint használhata ; — végre pedig azért, mert ezen tekinteteknél fogva a felírás egyetlenegy előrelátható tettleges eredménye nem lett volna egyéb, mint egy olyan országos határozat, melynek káros következései s jelentősége iránt véleményemet már fentebb előadtam.

Ezeken kívül ingatagnak láttam két alapot, mely nélkül ily felírást javallnom, már éppen lehetetlen vala.

Mind azok által, melyek e tárgyban írattak és mondattak, soha sem láttam bebizonyítva azt, hogy az 1723. 9. törvénycikk szerkezetének általánossága a szólás szabadságának vétkeit a hűtlenség bűnei közül kirekeszti. — Még gyengébben áll pedig a dolog a felségsértési eljárásra nézve; mert hogy egy oly eljárás, melyet 50 esztendős gyakorlat igazol, s mely az ország rendeinek országos tudtával létezett, az annak nyomán hozott ítéletek erőtlenségére már magában elegendő ok legyen, arról magamat soha és teljességgel meg nem győzhettem: — hiányzott tehát reám nézve két oly főalap, mely nélkül a bíróság ellen kárhoztatólag fellépni puszta lehetetlenségnek tartom.

Ha már ezelőtt e színben állott előttem a dolog: mennyivel inkább kell így tekintenem azt azok után, mik legújabban közbejöttek! — Nem említem a kettős felírás iránt általunk tett javaslatot, ez a kérdés az azóta történtek által közülünk mintegy eltűnt; ami egyébiránt az ellene irányzott vádakat illeti: azokra egy részben megfelelt már a mai vitatást megnyitott érdemes főispányi helyettes úr, s talpon látom magát a tisztelt indítványozót is, ki javaslatát igazolni tudni fogja.

Csak azon tanácsra van egy kis észrevételem, mellyel bennünket e tekintetben tisztelt gróf Viczay Hedrik méltóztatott szerencséltetni, amidőn a kérdéses indítványt veszedelmesnek nevezvén, nekünk azt javaslotta, hogy ilyenekkel jövendőre hagynánk fel.

A KK. és RR. e tárgyban lám igazságosabbak voltak irántunk; mert az indítványt el nem fogadták ugyan, s ellenerősségeiket előadják: de azt alkotmányellenesnek, vagy veszedelmesnek csak egy szóval sem nevezik.

A jó tanácsra nézve: azt en hálával veszem ugyan, de miután engemet a tisztelt gróf úr a dolog veszedelmes voltáról meg nem győzött, méltóztassék megbocsátani, ha én az ily kettős felírást jövendőben is, midőn célirányosnak látandom, vagy magam hozandom javaslatba, vagy pedig ha más által javaltatik, s az véleményem szerént elfogadható, azt ezentúl is pártolandom.

Mellőzve tehát a kettős felírás kérdését, s csak a dolog érdemét, mint az legújabban kifejlett, tekintvén, szabad legyen azon hitemet kimondanom, hogy ezen országgyűlésnek két magas feladás jutott; egyik: helyreállítani a lelki békét ebben az országban; másik: ezen a haladásnak nekiindult nemzetet, az előmenetelnek és kifejlésnek ösvényén egy s — ha lehet — több lépéssel is, ismét előrevinni.

Ez utóbbi tekintetben nem volt országgyűlés, mely a jelenvalóval mérkőzhetnék: jó rend, ipar, közhitel, földnép sorsa, egész néposztályok helyezete, polgári törvények javítása, üdvös intézkedéseknek voltanak tárgyai. — Más még fontosabbakra nézve pedig lényeges előkészületek történtek. Nem tokéletesek talán mind azok, mik készültek, de biztos alap van letéve s jövendőre meg van adva az üdvös irány, a többi a jövőnek marad fenn.

A feladásnak ezen egyik része tehát dicséretesen meg van fejtve, s e tekintetben sem mi, sem a maradék, hála és tisztelet nélkül a kezdeményi jogot ily üdvösen gyakorló t. KK. és RR-ről nem emlékezhetünk. De mind ezen üdvös kezdeteknek gyökeret kell verni a hazában; a plántának sarjadozni, gyümölcsöknek érni kell; mind ez pedig csak a béke ölében történhetik : — ezen lelki békének helyreállítása tehát jelenleg a legfőbb cél, ennek szempontjából kell minden egyebet, és így a tervezett felírást is, tekinteni.

Ha valami, úgy ez a cél az, mely áldozatokat kíván és érdemel ; — ez az, mely a jó hazafitól megérdemli az egyes vélemények azon önmegtagadását, melyről itten mai napon emlékezet történt.

Jelenleg, hogy a király rescriptuma által mar szólott, mik lehetnek a tervezett felírás felterjesztésének következései? meggyőzni a felséget az abban foglalt nézetek helyes voltáról? Ez a cél szent, az ügye igazsága felöl meggyőződött nemzet helyesen cselekszik mindég, ha kívánatainak sikerét reményli; de politikai lépéseknek és felszámításoknak bizonyos valószínűségen kell alapulni: most tehát, miután ő felsége azt mondja: „dum interjectam de libértate vocis publicae solicitudinem, in causa morae comitiorum horum esse iutelligimus,” és így, valamint ezen sollicitudo felöl értesíttetett, úgy az egész dolog állását ismeri, és minden arra szolgáló erősségeket is bizonyosan tud, azt kérdem: hogy kezét szívére tévén, kicsoda az, ki ezen felírásra kedvező választ reményl? — Vagy talán az a reménység: segíteni a felírás által az egyes szenvedőken, előmozdítani a közbékét ? — Bizonyosan még kevésbé.

Mi tehát, ami a felírástól reményltetik? Legfelebb tán az, hogy gát vettessék oly valaminek, minek kívánsága mindnyájunknak szívébe van vésve, még tán azoknak is, kik azt legkevésbé ismerik meg; — másfelől pedig azon princípiumoknak országos határozattá alakulása, melyek a tervezett felírásban foglaltatnak. — De mivel ezen méltóságos főrendi táblának többsége ezen elveket helyesleni sem tudta, azt tehát, hogy ezeknek kedvéért egyezzen belé a fölírásba, tőle kívánni méltányosan nem lehet, practicus sikere pedig a felírásnak senki által ki nem mutattathatik, — bátor vagyok kérdezni: micsoda indítóok vezethetne bennünket e jelen körülmények között a felíráshozi járulásra ? — Okoskodásomnak e helyén ismét tisztelt barátommal báró Eötvös Józseffel találkozom. — A tisztelt szónok gazdag ecsettel festette azon gyászkövetkezéseket, melyek az országra háramlani fognak, ha nem járulván ezen méltóságos főrendi tábla a felíráshoz, a KK. és RR. ezt a kérdést letenni kénytelenek lesznek.

Nem vizsgálom, hogy a letétel következései lesznek-e valóban oly sötétek, mint azokat a méltóságos bárónak festeni tetszett: legyen ez bár így, fog-e másképp állani a dolog, ha a letétel kedvetlen királyi resolutio következésében történendik? — Az az egy különbség lesz, hogy az általunk nem helyeselhető elvek országosan lesznek kimondva.

Említette a tisztelt szónok a bírák perplexitását, ha a letétel megtörténendik ; — ám legyen, hogy a bírák perplexitása lesz a letétel következése : — de ha már a bírák perplexitásáról lehet itt a szó, kisebb lesz-e az, ha a letétel királyi válasz következésében torténendik, és ha azon elvek, melyek még most csak a KK. es RR. elvei, országos elvekké fogtanak válni? — És így akármennyit fontoljuk a dolgot, a letétel következései között, ha a királyi válasz előtt, vagy pedig ha ez után történik ez a letétel, azt a különbséget, melyen a méltóságos báró egész okoskodása épül, feltalálni teljességgel nem tudom.

E helyre tartoznak méltóságos gróf Széchenyi Istvánnak egynémely észrevételei is. A tisztelt gróf úr megemlítette összeköttetésünk heterogeneitását s azon viszonyokat, melyek ebből következnek. — Ezen a tisztelt gróf úr által mar többször előhozott kérdésre nézve az én hitvallásom, s erősen hiszem a mélt. grófé is, abban áll, hogy ilyen politikai összeköttetéseknek, számos jótékonyságaik mellett, egynémely árnyékoldalaik is szokták lenni: hogy azonban, miután politikai biztos állást s külső veszélyek ellen bátorságot áldozatok nélkül elérni igen nehéz, ezeket az árnyékoldalakat a nagyobb jó kedvéért békésen kell viselni, s hogy következőleg az ilyen politikai szövetségekben élő nemzeteknek kötelessége, azt, ami az ily összeköttetésekből szükségképen foly, bona fide elfogadni s teljesíteni; — az egyes emberek tiszte pedig, ezt a gondolkozási módot tehetségük szerént könnyíteni s eszközölni.

A józan, kibékéltető, kiegyenlítő politicának gyakran csak századok múlva elérhető magas feladása pedig az: az ilyen politikai összeköttetések visszás következései közül mindazt, ami egy vagy más résznek fájhat, lassanként — amennyire lehet — eltávoztatni. — De bármi igazak legyenek ezek, s legyen bár igaz az, mit a méltóságos úr a „szemüvegek különbségéről”, a „radicalis curáról” s a „fractio panisról” mondani méltóztatott, — szabad legyen azt kérdeznem: hogy a fennforgó esetre nézve mind ezek mit bizonyítanak? — Ha felmegy a felírás, meg fog-e szűnni a szemüvegek különfélesége?  meg lesz ez által a fractio panis ? eszközölve lesz-e a radicalis cura? el lesznek-e enyésztetve a heterogeneus összeköttetés minden káros következései? — vagy talán inkább csak az lesz az eredmény, hogy arra, ami most csupán a KK. és RR. sajátja, országos bélyeg üttetvén, kormány és nemzet közt még nagyobb lesz a szakadás, mint most, s a per, mely most a statusok es főrendek táblája közt van, az ország és fejedelem közt fog folyni.

Ajánla nekünk a méltóságos gróf úr a „non moramur”-t, s erre nézve egy más érdemes tagban is pártolóra talált. — Sokat mondhatnék én az iránt, miért nem vagyok én barátja a „non moramur”-nak: mivel azonban e részben egy sokkal kisebb érdekű tárgyra, t. i. a mezei rendőrségre nézve, hol tulajdon képen elvről szó nem is volt, ezen méltóságos főtáblának azon tagjai, kik rend szerént a méltóságos gróf úrral szokták szavazni, tegnapi napon engemet már megelőztek, szabad legyen e tárgybani felvilágosítás végett a méltóságos urat hozzájok utasítanom.

De még kevésbé, mint gróf Széchenyi úrral, foghatok kezet nagy részben azokkal, mik méltóságos gróf Batthyány Lajos úr által előhozattak. — Ez tulajdonképpen onnan van, mivel az álláspont, melyet magunknak választottunk, tökéletesen különbözik.

A tisztelt gróf ezen főrendi táblát negatív nagyságnak tekinti; én ellenkezőleg valami igen positivumnak: igen természetes tehát, hogy előzményeink így felette különbözvén, következtetéseink is messzire elágaznak egymástól. — A közvéleményt, kivált mikor az tapasztalás és próbatételek által valóságos közvélemény gyanánt állandóul mutatkozott, nálamnál mélyebben senki sem tisztelheti, én azt a politikai felszámításoknak — kivált alkotmányos országban — legfőbb elementuma gyanánt tekintem: annyi erőt azonban semminek a világon, es így még a közvéleménynek sem tulajdoníthatok, hogy azzal szemben a törvényhozó test bármely ága is magát merő eszközzé lealacsonyíthassa.

Legkevésbé tartom pedig törvényhozói működések biztos zsinórmértékének a Kárpát ormaitól a Száváig terjedő fogcsikorgatásokat, és sajnálatraméltónak nyilvánítanám azt a törvényhozást, mely ezen indulat szülte ösvényen kívánna indulni.

A méltóságos gróf úr azt az állhatatosságot, mellyel ezen tábla többsége elveihez ragaszkodik, makacsságnak nevezte ; — én méltányosabb akarok lenni, s férfias szilárdságnak nevezem azt a lelkesedést, mellyel a méltóságos gróf úr önelveit védi.

Azon ide talán nem egészen alkalmazható francia mondásnak pedig: „qui’ il ne faut pas être plus royaliste, que le Roi” — szabad legyen egy más francia példabeszédet ellene szegeznem: „fais ce que doit, advienne que pourra.” — Ezen igazság a tisztelt gróf úr nemes characterével bizonyosan egybehangzásban van, talán már gyakorlotta is, s jövendőben gyakorlani, politikai pályáján alkalma még bizonyosan gyakran lészen. — De azt sem hiszem, méltóságos fő RR. hogy ezen felírásra a szólásszabadsága biztosítása tekintetéből szükségünk legyen.

Az a kormány, mely a történt lépést tette, mely ily reményekre buzdít, következetlenség nélkül ezen útról többé le nem léphet, a békét, melyet maga helyreállít, könnyelműleg fel nem zavarhatja, a haladás torvényeit nem hagyhatja helyben csak azért, hogy ezen haladás legbiztosabb eszközét, a szólás torvényes szabadságát, elfojtsa; — municipalis alkotmányunk ezen szabadság gyakorlatára széles mezőt nyit, kormányunknak azt a magas feladást, mely neki ezen körülményekkel szemben jutott,- maga egész kiterjedésében érteni s felfogni kell.— A vértől dagadó ereknek szaporább ütese nem halálos betegségnek symptomája, hanem inkább élénkebb egészségnek jele, s a közvélemény állapotjában egy bizonyos ingerlékenység nem kivételes, hanem rendes és szükségképpeni állapotja az alkotmányos országnak. — Célzatai tisztaságának tudatában legyen elég ereje a kormánynak megvetni egyes vakmerő kikeléseket.

Ha azonban mind ezeknek ellenére ismét szigorú lépésekhez volna kénytelen a kormány nyúlni, azok után, amik történtek, már most eleve azokat teszem ezért felelősökké, kik a kormányt abba a keserű dilemmába tennék, hogy kénytelen legyen a maga lealacsonyítása s a rend veszedelmeztetése, vagy pedig olyan módoknak használata között választani, melyeket az országnak s törvényhozásnak nagyrésze kárhoztat.

De nem akarom én ezt a képet tovább festeni; mert hiszem, hogy az valósodni nem fog, — hogy a közvéleménynek igazgatása tiszta és bölcs kezekben fog maradni, — s hogy ezek üdvös befolyása mellett az a három esztendő, mely bennünket a jövő országgyűléstől elválaszt, békés kifejlődés, lépcsőnkénti előhaladás, hideg és józan vitatásoknak lesznek epochája. — Ha lesz szükség a szólásszabadsági kérdésekre nézve törvényt hozni, azt az intézkedést, melyet jelenleg, recentibus odiis, talán csak tökéletlenül lettünk volna képesek eszközleni, józanabb s hidegebb fővel leszünk tán képesek létrehozni.

Addig pedig bátran ismétlem állításomat, anélkül, hogy a meghazudtolástól félnék: szabadságaink, s ezek közt szólásszabadságunk is, se nem ettől a felírástól, se nem a kormánytól függnek, függnek magunktól, függnek a nevekedő közértelmességtől, függnek attól, amit a franciák „raison publiqueu”-nek neveznek. Nincs itt mélt. fő RR. tudtommal legalább, semmi előre kicsinálva; ha mélt. gróf Széchenyi úr a kicsinálás alatt azt érté, hogy előre tudva vannak itt a többségek: úgy, alkotmányos állapotokbani jártassaga szerént maga magának legjobban megfelelhet; mert igen jól tudja, hogy ez alkalmasint mindenütt így van. Csak az fájhat tehát ebben az állításban, hogy itten szemrehányásként van előhozva az, mi mindenütt létezik, a dolog természetéből foly, s amit a tisztelt gróf úr, mikor majoritásban van, maga is igen jól tud és gyakorol. — Befejezem ezzel kelletinél továbbra terjedt beszédemet. Éppen úgy, mint gróf Batthyány Lajos előtt, semmi sem drágább előttem a szabadságnál, politikai jogaim nem szentebbek előttem, mint politikai kötelességeim, a nemzet békéje mindenek felett szívemen fekszik, hiszem és vallom azt: salus publica suprema lex esto: de mind amellett a mélt. gróf úrral nem szavazhatok. — Én a felírást a jó rend szempontjából a jövendőre nézve károsnak, a szabadság biztosítása érdekében feleslegesnek, a közbéke helyreállítása szempontjából gátlónak s hátráltatónak tekintem, s ezeknél fogva, valamint azt eredeti formájában nem pártolhattam, úgy mostani bővített alakjában sem pártolhatom.

 

Szerző: prorege  2008.12.19. 19:19