Gróf Dessewffy Emil
akadémiai első elnök
megnyitó beszéde a Magy. Akadémia XVII. ünnepélyes közülésén.
Tisztelt Akadémia! Tizenegy év óta ma gyűltünk ismét össze először, hogy megtartsuk intézetünk ünnepélyes közülését. Alkotóink szándéka ünnepélyesnek akará évenkint az oly összejövetelt, melyen nyilvánosan adott számot működéseiről ez intézet a hazának, és kegyeletünk az időközben elhunyt tagoknak gyászbeszédekben szokta megadni a kiérdemlett tisztességet. Fájdalom vegyült e szerint ezelőtt is mindig azon visszatekintéseinkbe, melyekkel irodalmi haladásinkat átpillantánk, és közülésünk egyszersmind irodalmi gyászünnep jellemével bírt mindenkoron. Mennyivel komolyabb természetű tehát ma az ily ünnep tisztelt Akadémia, midőn minden visszatekintésbe a különbféle fájdalmas érzések sokasága ellenállhatlanul tolja magát be, — ma, midőn ha sorainkon végig tekintünk, a tizenegy év alatt társakban szenvedett veszteségek egyszerre lépnek lelkünk elibe, — mennyivel komolyabb most, midőn azon feladást, melyet alkotóink hazaszeretete tűzött elibünk, a lefolyt tizenegy év tanúságainak birtokában újra szemügyre venni, nyílik meg előttünk az alkalom.
Nagyon tisztelt Akadémia azon hézagok, melyeket sorainkon észrevenni lehet, nagyok nem csak ha a számot tekintjük, de azok még inkább, ha veszteségeink magasb szellemi jelentőségére figyelmezünk. Az új érdemek és jelességek, melyeket magunkba felveszünk, csak enyhíthetik, de nem törölhetik el fájdalmunkat; mert nekünk, kiknek oly sokra van szükségünk, minden valódi veszteség, pótolhatlan kárnak színében jelenik meg. Nemzetiségek élete s fennmaradása nem egyedül szívtelen és lelketlen tudománynak, nem is csak a műveltség fénymázának terjedésétől van föltételezve. Nemzetiségek egészséges fejlődését az időben, és következőleg fennmaradását is, a mívelődés menetének csupán azon minősége biztosíthatja, mely a tudás terjedését azon nagy elvekkel, melyek a kereszténység polgárosító tartalmát képezik, karöltve eszközölvén, ekképpen az Istentől a külön népfajokba plántált szellemnek, tulajdonoknak és képességeknek nemesítését, és így az erkölcsi méltóság, becs és érték magasb fokára emeléséi valósítja. Valamint az összes emberiség csupán csak az ilyen egyes lépcsőzeteken hághat a szellemi és erkölcsi erő és tökélyben magasb és magasbra, úgy van ez azon népcsaládokkal is, melyekre az együttlétezés szükségét történelem parancsolta. És azért, ha a szellemi életet visszatükröző irodalmi tért tekintjük át, azon veszteségeink miatt, melyek bennünket ezen mezőn érnek, akkor lehet legsajgóbb fájdalmunk, midőn látjuk, hogy mívelődésünk azon számos ernyedetlen munkásai között, kik sorainkban hiányzanak, nem csupán jeles írókat, hanem hazafiakat, jellemeket s férfiakat vesztettünk, férfiakat, kiknek lelke előtt ama magasabb szellemi és erkölcsi célok lebegtek! Pótolhatlan veszteségek, tisztelt Akadémia, mert a mai korban minden irodalomnak, nagy írók és nagy tudósokon túl, mindenek- felett minél több tiszta jellemekre és férfiakra van szüksége.
Bennünket ilyen pótolhatatlan veszteségek értek. Nem akarok minden sebhelyet érinteni, mondásom igazolására elég néhányra rámutatnom. Nem látjuk többé elnöki székében gr. Teleki Józsefet, ki ez intézetet egy negyed századnál hosszabb ideig oly bölcsen vezette, s történelmi művével irodalmunkra legújabban annyi fényt árasztott! Nem látjuk sorainkban Akadémiánk halhatatlan alkotóját gr. Széchenyi Istvánt, ki pályája küszöbén bennünket példája által a nehéz kezdetet merni, pályája közepén a jó kezdetek sikereit ápolva megóvni és túlhajtással nem kockáztatni — annyi bölcseséggel és erőfeszítéssel tanított! És vajon van-e valaki közöttünk, ki elevenen ne emlékeznék vissza ma is azon beszédére, melyet 16 évvel ezelőtt, 1842-ben ezen székből tartott az Akadémiában, de a hazához intézve, oly éleslátás és bölcseséggel, a hazaszeretet azon kristály-tiszta szándékával, mik magukban is elégségesek érdemeinek emlékét minden magyar kebelben örökíteni? Nem látjuk többé Vörösmartynkat sem azon helyén székelni, melynek ő dísze volt, — ő is elragadtatott tőlünk, el azon koszorús költőnk is, kinek géniuszában a legigazabb magyar honszerelem elbájoló és legnemesebb kifejezését csodáltuk!
Erőkben fogytunk meg tisztelt Akadémia, és pedig éppen akkor, mikor azokra legnagyobb szükségünk volna! Ennek érzése mai ünnepünket az eddiginél komolyabb jellemmel ruházza fel. Másfelől azon közérzet, hogy nekünk kötelességünk teljesítésében s feladatunkhozi hűségben megfogyatkoznunk nem szabad, nagyobb mértékben mint ezelőtt, Akadémiánkra irányozza a közgondolkozást. Minél természetesebb, jogosabb és határozottabb minden oly nemzetiségnek, mely erre magában képességet és hivatást érez azon óhajtása, hogy előtte a magasabb tudományos kiképződés útjai ne csak elzárva és megnehezítve, sőt ellenkezőleg tárva és nyitva legyenek, miszerint annak, mi előtte legdrágább, azaz saját nemzeti egyéniségének feláldozása nélkül, sőt ellenkezőleg ennek párhuzamos kiképzése mellett, vehesse fel magába és azonosíthassa nemzetiségével a magasabb míveltséget: annál becsesebbnek kell lenni a mi szemeinkben is jelenleg Akadémiánknak.
Azon okokat, melyek miatt a magyar gondoknak legnagyobbika hosszú évek során át, nemzetiség iránti féltékenységben nyilatkozott, magyarázni és kritikailag méltányolni, a történetírás feladásaihoz tartozik. Nekünk itt elég tudnunk és az iránt tisztában lennünk magunkkal, hogy e féltékenység tiszta forrásból eredett, hogy magunk iránti hűségnek volt következese. Ezzel párhuzamban látjuk nyilatkozni azon törekvést: kifejteni, műveltségben elébbre vinni nemzetiségünket s nyelvünket. A gondok ezen utóbbi nemének köszöni születését a magyar Akadémia is. Már alkotóink eredeti eszméjében a tudományok minden nemeinek mívelése, nyelvünk kiképzésének útján, mint cél vala tűzve intézetünk elibe. Természetes, hogy a törvényhozásilag terjesztett nyelvnek azon kiképzettség, mely azt szellemi vonzó erővel felruházni egyedül lehete képes, megszereztetni óhajtatott. Innen van, hogy ez alkotásban oly nagy súly lőn helyezve a nyelvmívelésre és ez magyarázza azt is, hogy midőn fejlődésünk történetének ezen emlékezetes momentumában a nyelvképzést egyedül a tudományok mívelése által elérhetőnek mondottuk ki, akkor a magyarságot nem elszigetelni, nem a műveltség behatásai ellen elsáncolni akarhattuk, és akkor valamint ma, nemzetiségünket nem a tudománytól s nem a műveltségtől feltettük. Helyén kívüli volna itten venni vizsgálat alá, vajon nevezetesen a törvényhozási téren, több történt-e kelleténél, vagy nem? Elég itt is tudnunk és az iránt lennünk tisztában magunkkal, hogy nemzetnek állandóan, nemzedékeken át folytatott törekvéseiben nyilatkozó önfenntartási és kifejtési küzdelme, oly történelmi tény, mely minden gondolkozónak megérdemli komoly méltánylását, és tiszteletet követelhet mindenkitől s azoktól kivált, kiknek, mert műveltségi felsőbbségre tartanak igényt, képeseknek kell lenniök méltányolni másokban is azt, mivel maguk büszkélkednek.
Ezen buzgólkodásaink közepette volt idő, midőn, mint maga Akadémiánk alkotója panaszlá, a divatból, úgyszólván, kiesni kezdett Akadémiánk. A „kelet népe” vagyunk, tisztelt gyülekezet. Véralkatunk heves, lelki tehetségeink között a képzelő-tehetség kitűnő helyet foglal. Hosszabb pihenés után már régebben szemlét tartva magunk felett, szemünkbe ötlött elmaradásunk. Ha azon kérdést tevénk magunknak: lehet-e kilátásunk más népek művelődési fejleményeivel lépést tartani, ha a holt latin nyelv marad ezentúl is a tudományos fejlődés föltétele? nemmel kellé felelnünk. Másfelől számba kezdénk venni magunkat, és itt ismét csekély számunk ragadá meg figyelmünket. Ha azon kérdést tevénk magunknak: nyílik-e így nekünk kilátás jelentékenyebb hatású szerepléshez a történelem mezején? ismét nemmel kellé felelnünk, így született meg azon irányzat, melyet eszmemozgalmaink hosszú során átvonulni látunk. Miért történt, hogy a feladás könnyebbnek látszó része kapott túlsúlyra a közgondolkozásban, azt a magyar elmék lélektani mivolta fejti meg, és ez magyarázza azon tényt, miért függött oly soká figyelmünk leginkább és túlnyomólag azon, mit nyelvterjesztés körül tőn a törvényhozás, és miért vala háttérbe szorítva ez intézet, melynek célja nem a nyelvnek, hanem a tudománynak terjesztése vala, a nyelvmívelés útján. A magyar nyelv a latin helyére volt léptetve a közügyek kezelésének terén s legnagyobb részben a közoktatás mezején is. Mind ez és sok más, egészen lefoglalta figyelmünket. Voltak sokan, kik mindent a törvényhozástól vártak és eléglették azon sikereket lajstromozni, melyek azon téren, melyre ez hathatott, mutatkoztak vagy ígérkeztek. Voltak mások, kik a törvénykészítés varázsvesszejének segélyével, a Kárpátoktól Adriáig lakozó milliók mindnyáját rögtön megtaníthatni a magyar nyelvre, és épp ily gyorsan saját nyelvök, szokásaik és sajátságaik levetkezésére bírni vélték. Voltak, igen is, tisztelt Akadémia nem csekély számmal, ily fellengzőink, — hasonlók ama másnemű ábrándozókhoz, kik ma a külföld irodalmában zajongnak, és a francia és germán culturának árját vélik a Szajnától és Rajnától a Bosporusig gőzmozdonyi gyorsasággal végig futtathatni, s az attól elázott milliókat felolvasztva magukba felszívhatni — de voltak, fájdalom, túlheveseink is, kik amazoknál többet ártottak.
Mindezen tusák zajában kevés figyelem volt a tudósok hangyaműködéseire. Hány fáradhatlan munkása művelődésünknek küzdött szükséggel és szegénységgel a részvét hiánya miatt? hánynak tudományos művei hevertek, vevőkre nem találva, könyvárusainknál,,mialatt számos silány elmeművet kapva kapkodott el onnét a közönség? És ha a dolgok ily állásában halkabb léptekkel terjedett közöttünk a tudományos műveltség, mint az kívánatos és szükséges lett volna, hibáztathatjuk-e ezért akadémiánkat? Vajon nincs-e tudva előttünk, hogy azon eszközök, melyekről ez rendelkezhetik, korántsem elégségesek? Ám tekintsünk végig 28 éves működésének sorozatán, vagy csak azon is, mellyel ma fogja a legközelebbi 11 évre vonatkozólag ezen gyűlést titoknoki előterjesztés megismerkedtetni, és nem fogjuk tagadhatni, hogy az akadémia elébbre vitte nyelvünket, művelte és terjesztette a tudományokat.
A siker, mely ilynemű tudományos intézetek működésétől várható a műveltségre, azon közönség részvéte és fogékonyságától függ, melyre ily intézetnek hatnia kell. S ezen részvét folyvást és kellő melegségben mutatkozott-e akadémiánk iránt? Nem elégtelenek-e még ma is azon eszközök, melyekről intézetünk rendelkezhetik? S állíthatjuk-e, hogy mindig mutatkozott azon fogékonyság a közönségnél, mely egyedül lehetett volna nagyobb sikerek szülője ? Hány vala közöttünk és van talán még ma is, ki inkább szánalommal mint részvéttel szeretett és szeret a tudósokra letekinteni? Hány vala és van talán még ma is, ki nemzetiségünk mellett hő szavakra felbuzdulni azon mértékben kész, amelyben óvakodik irodalmunkat csak legkisebbé is pártolni, szellemi tevékenységünkhöz bármiképp is járulni, magyar elmeműveket olvasni, vagy csak meg is szerezni? Mióta kezdjük igazabban méltányolni az írói érdemeket; mióta kezdünk merőben hálátlanok nem lenni azok iránt, kik az időből kifogytak, miképp maguknak s utódaiknak bár csak a legszerényebb jóllétet is biztosíthassák, mert egész életök annak volt szentelve, hogy díszt, fényt, hasznot irodalmunkra s a hazára árasszanak? És nem értünk-e időket tisztelt gyülekezet, és oly távol vannak-e már azok, midőn tépelődéseink és viszálkodásaink közepette, az egyhangúság hajhászása közben, a legmagasb érdekeink iránti összehangzás lehetőségét kézből szalasztva, minden, mi értelmi és erkölcsi súlyunkat valóban növeszthette volna, majdnem egészen kiesett figyelmünkből, és úgyszólván háttérbe volt szorítva?
Ekkor történt, hogy Akadémiánk alkotója, megérkezettnek vélte az időt, önismeretre, helyzetünk szükségeinek megértésére hívni fel bennünket. Ekkor hallánk tőle azon nagy és örök igazságot, hogy nem mennyiség, hanem minőség az erőnek sarkalata, hogy ha veszélyben forgunk, ez nem azért van, mert kevesen vagyunk, hanem, mert súlyunk csekély; — ekkor kérdé tőlünk, vajon hisszük-e, hogy nemzetiséget csak úgy rákenhetni bárkire, ki éppen kezeink közé jut, mint például meszet falra vagy mázat fazékra? vajon hisszük-e, hogy parancs elégséges arra, miszerint valaki nemzeti sajátságából kivetkezzék? ekkor lettünk figyelmeztetve, hogy nem elég törvényeket hozni, hanem azok iránt sympathiákat kell gerjeszteni, hogy azt, ki oly törvénynek nem hódol, mely előtte gyűlöletes, a törvény betűjének szigora sújthatja ugyan, de a cél tévesztve van, mert ily eljárás fanatismust szül; — és ekkor buzdíttatánk egyszersmind arra, hogy kétségbeesnünk s ellankadva a vaksorsnak átengednünk jövendőnk kifejtését épp oly annyira nem szabad, mint önhittségtől felfúva, és minden hatalmakat felbőszítve és ellenszegülésre kihíva, erővel törekedni az után, mit kirekesztőleg csak bölcseséggel, és pedig élet- és nem szoba- vagy könyvbölcseséggel érhetni el!
Fájdalom, uraim! hogy akkor nem értettük meg Akadémiánk alkotóját, de szabadjon hinnem, hogy ma már megértjük, — szabadjon hinnem, hogy nagy tapasztalások nagy tanúságai hatásukat megtették. Ezekkel gazdagodva állunk ma, komolyabbra változott viszonyokban régi nagy feladásunkkal szemközt, — igenis régi feladásunkkal, mert csak az idők változtak tisztelt akadémia, de nem kötelességeink. A tudományilag képzett, gazdagított és lehetőleg tökéletesített nyelven mívelni és terjeszteni tudományt, ekképp öregbíteni a magyar közértelmesség summáját, magasabb szellemi és értelmi kifejlődéshez vezetni a magyart, s ezáltal emelve tekintélyét, díszét, jelentőségét, arra képesíteni, miképp a műveltségi alárendeltség nyomasztó érzésétől menten, ne csak becsülettel és tisztességesen helyt állhasson ott, hova a történet s a világviszonyok rendelték, hanem e felett nemzeti önérzete kielégítést is találhasson annak lélekemelő tudatában, miszerint magához híven, saját nemzeti egyéniségéről le nem mondva, hanem azt fenntartva, értékben emelve és nemesítve, tudott részese lenni, azon nagy munkának, melyet teljesítve halad az emberiség a világtörténelemben egy magasabb akarat által kijelölt szellemi és erkölcsi céljai felé — ez volt az, mi alkotóink és alapítóink lelke előtt lebegett ezen intézet létesítésénél! gyönyörű és nemes gondolat, tisztelt Akadémia, mely a hazaszeretet forrásából buzogva ki, helyzetünk szükségeinek mélyebb felfogásából eredve, természetes és jogos vágyak elibe okos korlátokat tűzve, és ilyeneket másoknál is becsben tartva és tisztelve, egyszer-mindenkorra kijelöli utunkat és tisztünket. Ez pedig abban áll: elibünk tűzött körünkben, és a mennyiben tőlünk függ, oda munkálni, hogy meg legyen szerezve a magyarnak az, minél többet bármily körülmények között elérhetni józanon nem remélhetett, de a minél kevesebb után törekedni önérzeténél fogva képtelen, és ez nem egyéb mint: a nem nagy számú magyarnak, értelmi és erkölcsi kifejlődésén és erején alapuló nagy és valódi súlya!
Ebből érthetjük meg tisztelt Akadémia, miképp bármennyire lehet is szellemi tevékenységre buzdító az emberiségnek és tudománynak szeretete már magában is, ezek felett, és ezeken túl, a magyar Akadémia soha sem nélkülözheti a tiszta honszerelem lelket és szívet magasabbra emelő és nemesítő meleg ihletéseit. Nekünk felejtenünk soha sem szabad, hogy bármennyire nemesek és szépek legyenek a művelődési történelem szempontjából is az alkotóink lelke előtt lebegett célok, de ezen nemes célok, sajátlag és valódilag, egyszersmind magyar célok valának. Nekünk felejtenünk soha sem szabad, hogy ezen tudományos intézetet magyar hazafiak és magyar országférfiak alkották. Ebből folyó erkölcsi kötelességeink érzete, nem megzsibbasztani vagy korlátozni, de becsben emelni, magasabb szentesítésben részesíteni fogja tudományos tevékenységünket, és valóban tisztelt Akadémia, azon korban, melyben élünk, csak is ez óvhatja meg az irodalmak bármelyikét azon veszélytől, hogy a szellem tevékenysége vagy az anyagias mindennapiság középszerűségéig lelapulni, vagy pedig lelketlen és szívtelen elméletek meddő hajhászásában és ködökben úszó hypothesisek felállításában elpárologni kénytelen ne legyen.
Így olvasztva be tisztelt Akadémia a tudomány szeretetét hazafias kötelességeink érzetébe, erélyben és kitartásban fogunk gyarapodni, ekképp fogunk úgy akkor, mikor az emberi értelemnek a tudományokban visszatükröződző kész szerzeményeit felhasználni, valamint akkor is, midőn a magunk saját vizsgálódásai és nyomozásai útján önálló tudományos eredményekhez eljutni törekszünk, irányt túlnyomólag mindig attól vehetni, mi úgy az összves emberiségre mint különösen hazánkra vonatkozva, a szellemi és erkölcsi állapotok javításához vezethet.
