A vallás tárgyában.
(A főrendeknél. 1840. márc. 6.)
(I. rész)
Az előttünk levő izenetben két oly nagyérdemű főpásztorok ellen tétetik panasz, kiket magas erényeik s jeles tulajdonaiknál fogva a haza köztisztelete környékez. — Mennél kitűnőbbek a férfiak, kik vádoltatnak, mennél súlyosabb a vád, mely rajtok fekszik, annál biztosabban lehet reményleni, hogy ennek megítélésében a méltóságos főrendek azon feszült figyelemmel, komolysággal és bölcsességgel fognak eljárni, mely valamennyi tanácskozásaiknak bélyege.
Ha egyrészről méltán vádolhatnának bennünket a nagyméltóságos főrendek, ha védelmezetlenül hagynók két tiszteletre méltó püspök társainkat, midőn azon gyanúba vonattak; hogy a hajdankor legsúlyosabb átkát — a vallásbeli visszavonásokat — vissza kívánják idézni, hogy kiadott körleveleik s rendeleteik által a törvényt és törvény iránti tisztelet sértik, a polgárok lelkiismereti nyugalmát felháborítják s a nép vallásosságát és erkölcsiségét csökkentik: úgy más részről lehet reményleni, hogy ha csekély előadásom akaratom ellenére is talán terjedelmesebb lenne, azt nekem a méltóságos főrendek eddig irántam mutatott kegyességöknél és türelmüknél fogva meg fogják engedni; kötelességemnek tartván egyébiránt azt itt előlegesen is kijelenteni: hogy teendő észrevételeim által távolról sem akarom sérteni azon tiszteletet, mellyel ama két nemes megyének tartozom, kiktől a vád eredetiképpen származott.
A vádlott két méltóságos püspök ügye közt az a lényeges különbség, hogy noha a KK. és RR. velünk semmi adatokat nem közlöttek, azonban szinte mindnyájunknak meg van a vádlott váradi püspök ő excellentiájának nem csak a vád alapját tevő körlevele, hanem nemes Bihar vármegyéhez intézett felvilágosító levele is, s e szerént a nagyméltóságos főrendek azon állapotban vannak helyezve, hogy a vádat a mentséggel egybehasonlítván, a tettről biztosan ítélhessenek. Ellenben a volt rozsnyói püspök úr iránt nincs előttünk semmi egyéb tudva, mint nemes Gömör vármegyének panaszos felírása, s egy tiszti nyomozás töredéke.
De közülünk csak igen kevesek előtt lesz tudva ezen főpásztornak a nemes megye rendeihez intézett mentő, védő, cáfoló levele, s e szerént a nagyméltóságos főrendek azon szükségben vannak, hogy az ítélethozás minden fogalma ellen a tisztelt püspök urat kihallgatlanul legyenek kénytelenek, vagy felmenteni, vagy kárhoztatni.
Továbbá a tisztelt nagyváradi főpásztornak körlevele és rendelete ismeretesek lévén, tette tisztán áll, s a kérdés csak az lehet: ha vajon azok által követett-e el törvénysértést? Ellenben a volt rozsnyói főpásztor ellen sem valamely általános rendelet kiadása, sem pedig egyes esetek előttünk nincsenek adatok által bebizonyítva; ami is azon méltó kívánatot gerjeszti fel, hogy vajha a t. KK. és RR. vagy ne, vagy csupán annyiban foglalatoskodtak volna ezen tárggyal, hogy a hátralévő királyi resolutiót sürgessék.
Általában egyes személyek ellen felfogható vétkes tetteknek illő meg vizsgálására nincs rendszerént a törvényhozó testnek sem elegendő módja, sem ideje, s a történetírás igen szomorú példákkal bizonyítja azon nagy elvnek igaz voltát, hogy a politikai gyülekezeteknek, a törvényhozó testületeknek, minthogy a köztök létező különféle politikai vélemények miatt szükségképpen pártokra vannak oszolva, az egyes polgárok vétségeinek elítélésétől gondosan óvakodniok kell. — Egyébiránt e tárgyhoz igen nehéz szólani, mert ha egyrészről — ami másképp a dolog rendjén volna — arra kívánnám a méltóságos főrendeket kérni: hogy mivel a szóba vett ügyben a catholicus egyház tanítása forog fenn, aziránt pedig a főpásztorok e helyen feleletre nem vonathatnak, annak tárgyalását mellőzni méltóztassanak: attól tartok, hogy a válasz az lenne, hogy a nagyméltóságos főrendek, nem tartván magokat jogosítva a hittudomány iránti vitatkozásokra, nem azt kívánják vizsgálni: ha vajon a tisztelt püspök urak vétettek-e az egyház tudománya ellen? hanem: ha vajon nem sértették-e a polgári törvényt? — Más részről pedig érzették magok a t. KK. és RE. is, hogy e tárgyhoz alig lehet szólni anélkül, hogy a hittudományba ne bocsátkozzunk: mert noha izenetökben eziránt ünnepélyes óvást tesznek, mégis a házasságnak, mint szentségnek disquisitiójával foglalatoskodnak.
Ami már a nagyváradi püspök úr ő excellentiája ellen felhozott panaszt illeti: az abban sarkallik, hogy ő a vegyes házasságok ügyében híveihez egy körlevelet, papjaihoz egy rendeletet bocsátott, melyben kijelenti, hogy a catholica egyház a vegyes házasságoktól, — tekintvén azoknak gyakori boldogtalan következéseit, kezdet óta idegenkedett és idegenkedni is fog — azt adván hozzá, hogy a catholica egyháznak nyilvános hitbeli tanítása, közönséges törvénye s állandó szokása volt.
Eddig ez ellen még semmi kifogás nem lehet; mert ezen állítás cáfolhatatlanul igaz; mert a főpásztoroknak kétségbevonhatatlan joguk s kötelességük van arra, hogy híveiket a catholica egyház tudományaiban és szabályaiban oktassák; mert végre az nem rég e teremben nyilván kimondatott, hogy a catholica egyház a vegyes házasságoknak kezdetétől fogva soha sem volt barátja, s principiuminál fogva nem is lehet, s hogy ugyanazoktól ugyanazon okokból a protestáns egyház is mindég idegenkedett, anélkül, hogy ezen nyilatkozást e helyen valamely tagadás vagy nem-tetszés követte volna.
Továbbá azt jelenti a tisztelt főpásztor, hogy a catholica egyház a vegyes házasságokhoz áldásával és szertartásaival csakugyan járulhat, ha az azokból születendő valamennyi gyermekeknek catholica nevelése előre biztosíttatik. — Papjainak pedig azt rendelte, hogy a ha ezen biztosítás nem nyújtatik, ott az illető házasfelek közt egybekelés a parochialis házban csupán a bizonyságok és a pap jelenlétében minden egyházi szertartások nélkül menjen végbe; s éppen ebben találják a t. KK. és RR. a panasz alapját: hogy ezen rendelet az 1790/1. 26. törvénycikkel ellenkezik, s ellenkezvén az 50 éves divattal is, nem egyéb, mint a vegyes házasságoknak a törvény által tiltott akadályoztatása.
Minden e részben felhozható okokat előadott szokott bölcsesége szerént országunk főméltóságos herceg-prímása; sok gyámokaiban megelőzött jeles előadása által nemes Árva vármegyének méltóságos főispánja is; de örömmel idvezlem azon okokat is, melyeket méltóságos báró Eötvös József úr szíveket bájoló ékesszólással imént előterjesztett.
Azonban szinte minden e részben előgördíthető nehézségeket eleve elenyésztettek a t. KK. és RR. is, midőn a vallásbeli első izenetöknek 2-dik pontjában azt jelentik, hogy a polgári törvényhozás a lelkiisméret dolgával nem foglalatoskodhatik. — Igenis nagyméltóságos főrendek! mint minden egyes polgárnak, úgy a tisztelt püspök úrnak s a clerusnak is teljes elidegeníthetlen, inpraescriptibilis joga van a lelkiisméret szabadságára, s e szerént arra, hogy senki által ne kényszeríttethessék olyas valamire, ami lelkiisméretével s vallásbeli elveivel ellenkezik, s ha az 1791. 26. törvénycikk az evangelicusokra nézve igen igazságosan azt határozza: .,ne ad ullas ceremonias suae religioni contrarias cogi possint”: hogyan lehessen vajon a tisztelt püspök urat, hogyan lehessen a catholicus clerust az oly egyházi szertartásra kényszeríteni, melyet a törvény nem parancsol, s mint körébe nem tartozót nem is parancsolhat, s mely lelkiisméretével ellenkezik? — Érzem, mi lehet arra a felelet, az t. i. amit a t. KK. és RR. mondanak, s amit a nagyméltóságos koronaőr ő excellentiája is érintett: „hogyan ellenkezhetik az ma a tisztelt püspök úrnak s a clerusnak lelkiisméretével, ami azzal 50 évek leforgása alatt oly igen megegyezett?”
Azonban meg kell jegyeznem, hogy az 1791. 26. cikknek éppen azért mondott ellen a clerus, és mint az országos napló mondja: „maxima pars Catholicorum”, mert ez a vegyes házasságokban ott, ahol a férj protestáns, megengedi, hogy a férfi gyermekek az ő vallásában neveltethessenek; s ezen contradictio által legalább annyit nyert, hogy megóvta azt, amit e részben a catholica egyház változhatatlan elvei kívánnak, s azóta is a clerusnak azon oly sokszor felpanaszlott igyekezete, hogy az ily házasságban születendő valamennyi gyermekeknek catholicus nevelése, majd reversalis, majd szóbeli ígéret által biztosíttassék, tagadhatatlan bizonysága annak, hogy e részben az egyházi szabályok emlékezete a clerusnál soha egészen ki nem aludt, s ha csakugyan történtek minden biztosi- tás nélkül is egyházi esketések: ez csak azt mutatja, hogy a clerus azon békességet s egyetértést, melynek kedvéért előszava szerént a 26. törvénycikk hozatott, oly áron is kívánta fenntartani, mely másképp az egyházi fenyítékkel s elvekkel meg nem egyez.
Ezen fenyíték, ezen elvek magokban sem egyes személyek, sem egyes egyházak ellenkező praxisa által el nem idősülhetvén, azon legfőbb pásztornak, kiben a catholica egyház a maga fejét tiszteli, jogában és tisztében áll, az ily eltérőkben kötelességök elhamvadt érzetét felébreszteni.
Szinte 50 évekig azt hitte, azt tartotta az ország, hogy a 26. törvénycikk a bécsi és linci békekötéseken alapul, s mégis a t. KK. és RR. minapi izenetökben azt nyílváníták, hogy az ezeknek célzatàval ellenkezik; szinte 50 évekig azt hitte, azt tartotta az ország, hogy amint az a törvény mondja: „transites a Sacris Catholicis ad alterutram ex Evangelicis Confessionibus principiis Catholicae Religionis adversetur”; s mégis ezt a t. KK. és RR. valamint a múlt, úgy a jelen országgyűlésen is szabadnak kívánják jelentetni. — Harmadfél századig esküdtek a protestánsok a Boldogságos Szűzre és a szentekre, és mégis az alól az 1790. 26. törvénycikk által felmentettek, és méltán. — Ha tehát 50 évekig volt is a vegyes házasságoknál az áldás szokásban, miért ne térhetne a tisztelt püspök úr egy oly praxistól salva lege vissza, melyet az egyházi szabályok tiltanak, a polgári törvény pedig nem parancsol?
A házasságot nem csak polgári, hanem egyházi tekintetben is kell venni; az első tekintetben eziránt kizárólag a polgári hatalom rendelkezik, a másikban a rendszabásokat a catholicusok máshonnan várják, s ha catholicusok akarnak maradni, azoknak engedelmességgel tartoznak.
Ezen engedelmesség alól a fennforgó esetben a tisztelt püspök úr nem vonhatja ki magát, igyekezett azonban — mint körlevele bizonyítja — az egyházi szabályokat a polgáriakkal úgy egyeztetni, hogy tisztelvén mind a kettőt se amazokat ne sértse, se ezek ellenére a vegyes házasságokat ne akadályoztassa.
A helvetiai vallást követő hazánkfiainál vallásbeli elv az, hogy nálok a nőszemélyek szentségeket nem szolgáltatnak ki, — azért midőn a protestáns bábák mind a régi, mind az újabb időkben arra köteleztettek, hogy oly protestáns helyeken, hol catholicus bába nincs, a nehéz szülésben vajúdó catholicus asszonynak gyermekét, nehogy ez keresztség nélkül múljék ki,— szükségből kereszteljék meg, az ily felsőbb rendeleteknek nem csak valamennyi Superintendentiák állandóul ellene szegültek, sőt a tiszai kerületek 1790-ben az általok készített vallásbeli törvényjavaslat által is kívántak azok ellen biztosítást nyerni.
Már én s a catholicusok ezen véleményben nem vagyunk, mi azonban tulajdon véleményünket protestáns atyánkfiaira nem tolhatjuk, s menthetetlen erőszak lenne tőlünk, ha mi e részben az ő vallásbeli meggyőződésöket erőltetni akarnók; ellenben ezen kímélést a házassági kötés felszentelésénél viszont a catholicus clerus is méltán követelheti, hogy t. i. lelkiismeretében erőszakot ne szenvedjen, melynek szabadságára szinte annyi számot tarthat, mint a protestáns bábák, vagy a protestáns clerus.
Az a dolog természetében fekszik, hogy a két vallás principiumai ahol érintésbe jönnek, egybe olvadhatnak, s hogy egyik vallásbeli felekezetet sem lehet kényszeríteni, miszerént vallásbeli elveit akár a másiknak kedvéért, akár bármely tekintetért feláldozza.
A keresztény töredelem abban áll, hogy a különböző vallásbeli felekezetek tulajdon érdekökben békével nézzék, mentsék, tűrjék egymásnak nem csak vallásos meggyőződését, hanem abból folyó cselekedeteit is, hogy így, kiket a hit egymástól elszakasztott, azokat a közéletben a szeretet egyesítse.
Miután tehát a 26. törvénycikk a protestánsok iránt azt mondja, hogy a religio dolgában: „unice a suae religionis Snperioribus dependeant”, — meg kell engedni a tisztelt püspök úrnak is, hogy annak szavaira figyelmezzen, kiben ő egyházi legfőbb elöljáróját tisztelni tartozik, s miután ugyanazon törvény a protestánsok iránt azt rendeli: „ut canones in eorum Synodis editi, aut deinceps edendi, nec per resolutiones, nec per mandata regia possint alterari”, — ha csak a catholicusokat halottakká tenni nem akárjuk, a tisztelt püspök urat sem lehet kárhoztatni, hogy a fennforgó ügyben egyházának változhatatlan elveihez és szabályaihoz alkalmazta magát.
Azonban azt mondják a t. KK és RK., hogy a tisztelt püspök úr rendeletei által akadályoztatnak a vegyes házasságok, s megsértetik a 26. törvénycikk, melyet eddig praxisa által a clerus is úgy magyarázott, hogy a vegyes házasságoknál az áldás a „szentség” tekintetéből minden esetben szükséges. — De a törvénynek ama szavait : „Mixtis matrimoniis impedimenta quocunque sub prae- textu ponere cautum esto” — ily szoros értelemben venni nem lehet.
Számtalan mindennapi példáink vannak, hogy a catholicus apa protestáns kérőnek, a protestáns catholicusnak csupán vallása miatt megtagadja leányát, s még soha sem ötlött eszébe az ily kosarat kapott kérőnek, perbe idézni az ily sanyarú apát amiatt, hogy a 26-dik törvénycikk ellenére a vegyes házasságot akadályoztatja.
A 26. törvénycikk a protestánsokra nézve megszüntette mint házassági akadályt a 3-dik és 4-dik iznyi atyafiságot.
Már ha valamely evangélicus abbeli szabadságához ragaszkodva, s valamely 3-dik és 4-dik ágon levő catholicus rokonával minden dispensatio nélkül akarna házasságra kelni, ő bizonyosan nem találna papot, ki őt megeskesse anélkül, hogy az ily evangelicusnak igazságos panasza lehessen, hogy a clerus a 26. törvénycikk ellenére a vegyes házasságokat ellenzi. — A kérdés itt csak az lehet: ha vajon az áldás megtagadását lehet-e a vegyes házasságok valóságos akadályának tekinteni? — Itt meg kell jegyeznem, hogy a papi áldás teljességgel nem szükséges az esketéshez, s a házasság anélkül is mind polgári, mind egyházi tekintetben validus lesz; fogja azt az országban minden ember tudni, meg fogja azt az ily házasulandóknak az áldást megtagadó pap is mondani: ugyanezt jelentette ki kérdéses rendeletében a tisztelt püspök úr is.
Egyébiránt is az evangelicus által férjhez kért catholica leány vagy híven ragaszkodik catholica hitéhez, s nem fogja kezét elígérni, hacsak a protestáns kérő reversalis, vagy emberséges szava által nem fogja minden gyermekek catholica nevelését biztosítani.
Ha ezt megnyeri, — hozzá férjhez megy, és sua forma copuláltatik; ha meg nem nyerheti, elmarad a házasság, de nem azért, mert a pap nem benedicálná, hiszen ezen egész alkudozásban róla szó nem volt, hanem, mert a protestáns kérő a feltételt el nem fogadta, vagy azért, mert a t. KK. és RR. a reversalist eltörlötték.
Vagy pedig másodszor az oly leány lesz, ki egyházának szabályaival s a plebánus oktatásival semmit sem gondolva, minden áron férjhez akar menni; ezt az áldás nélkül is elérheti, mert házassága Isten, ember előtt törvényes és felbonthatlan lesz.
Az ily személyről tegyük fel, hogy az áldással, ami magában kisebb, sokat tépelődjék, miután azzal, ami sokkal több, t. i. egyháza elveinek és születendő gyermekeinek hitbeli nevelésével semmit sem törődik? — Az ily házasságokban a protestáns férjnek a papi áldásra se szüksége, se jussa nincs, s e szerént ő annak megtagadása által nem lesz sértve; a catholica fél pedig oly moralis dispositióban van, hogy azzal nem gondol, s arra, amit örökké csak maga az egyház, s nem a szótöbbség fog elítélhetni, nem is érdemes.
Ily esetben pedig az egyházat arra kényszeríteni, hogy ami csupán lelki, ami neki kizárólag sajátja, amiről a törvény nem rendelkezhetik, aminek becse és foganatja csak azoknál van, kik abban hisznek, t. i. hogy áldását adja, hallatlan erőszak lenne.
Csalatkoznak pedig a t. KK. és RR., ha azt hiszik, hogy a vegyes házasságokat a 26. törvénycikk következésében áldotta meg eddig a clerus; mert ezt a törvény sem parancsolhatja: nem azt mondja az, hogy a vegyes házasságok mindég akár copulante, akár benedicente, hanem hogy „semper coram Parocho catholico ineantur”, vagyis azt mondja, amit maga a Tridentinum is mond, mely a tisztán catholica házasságban is magát a házassági kötést lényegesen megkülönbözteti a házassági áldástól; amarra sub nnllitate actus lényegesen szükségesnek tartja a plebánus jelenlétét, emezt pedig csak ajánlja: „hortatur insuper” — és így nem parancsolja — S. Synodus conjuges ne ante recipendam in Templo benedictionem cohabitent”, a házassági kötésnek helyét meg nem szabja, sőt magában értetik, hogy az privát házban is megtörténhetik, az áldás adásra pedig a templomot határozza; amannak valósítására Rómának mar a XVI. században tett többszöri magyarázata szerént elegendő a plebánus physical jelenléte, elegendő, ha ő bár egy szót sem szól, habár színlett ürügy alatt is volna meghíva, vagy a megjelenésre akaratja ellen kényszerítve, csak hogy hallja mégis a házasulandóknak kölcsönös megegyezését, az áldás iránt pedig természetes, hogy az csak szabadon történhetik meg.
Tehát nem a 26-ik t. c. következéseiben áldotta meg eddig a clerus a vegyes házasságokat, hanem azért, mert a békességet oly áron is fenn akarta tartani, mely másképp az egyházi szabadságokkal meg nem egyez, s — hogy mindent megvalljak — azért is, mert ismeretesek voltak ugyan e részben az egyházi törvények, de a fogalom irántok annyiban tisztán nem állott, hogy mivel a 26-dik t. c. szerént a leánygyermekek minden esetben szükségképpen catholice neveltettek, s mivel számtalan példák vannak arra, hogy a protestáns férj később minden reversalis nélkül is megegyezett férjfigyermekeinek catholica nevelésében, menthetőnek vélte magát ily körülményekben a clerus, ha ott is sua forma copulált, hol a protestáns férj se reversalist, se ígéretet nem nyújtott.
