A vallás tárgyában.

(A főrendeknél. 1840. márc. 6.)

(II. rész)

Amint azonban a t. KK. és RR. a múlt országgyűlésen a vallásbeli ügyben a possint igének természetes értelme ellen a reversalisokat — a vegyes házasságokban a catholicus elveknek egyik támaszát — törvényteleneknek, s ekként mind a múltra, mind a jövendőre eltörlendőknek, egyszersmind pedig a törvény rendelete ellen a gyermekeket atyjok vallásában nevelendőknek határoz- ták, végre pedig letevén e tárgyat, a vallásbeli resolutiók ellen ünnepélyes óvást tettek, — a vallásbeli ügyek hazánkban oly fordulást tettek, hogy több nemes megyékben a törvény világos rendeletén épült resolutiók végrehajtatlan maradtak, úgy hogy lehet ugyan a törvény, mint magát nevezi, örökké tartó, de a mostani körülményekben az igen is gyakran alig használható.

Ami is ösztönül szolgálhatott, s teljes mentséget is nyújt a tisztelt püspök úrnak, hogy nem találván többé a vegyes házasságbeli gyermekekre nézve a törvényben elegendő praesidiumot, annak minden sérelme nélkül az egyházi szabályok körébe vonta vissza magát, — s egyébként is a t. KK. és RR. szinte 50 év múlva rosszalják a reversalisokat s a hatheti oktatást, mert azok a 26-ikt. cikkben nincsenek említve, meg akarják a recopulatiókat szüntetni, miután azokról ott szó nincs: hogy lehet tehát a tisztelt püspök urat, habar 50 éves praxis szól is a mellett, az áldás megtagadása miatt kárhoztatni? miután arról a törvényben se szó se említés nincs?

Még a legsanyarúbb protestáns kormányok is átlátták, hogy e részben a catholicus clerust lelkiesmérete ellenére kényszeríteni nem lehet, hogyan lehetne tehát őt a tisztelt püspök úr tettének kárhoztatása által nálunk egy oly szertartásra kényszeríteni, mely a házasság validitására nem szükséges, s mely az egyház sajátja leven, a polgári törvényhozás körén kívül fekszik?

Engedjük meg egyszer, hogy a papi áldás iránt a törvényhozás rendelkezhessék: ki fogja többé tartóztatni, hogy gyónásbeli absolutióba is avatkozzék, ha azt a pap valakinek megtagadja?

Azt, amit minapában ő méltósága Komáromnak örökös főispánja, ma pedig méltóságos báró Eötvös József úr javaslottak, hogy t. i. hol a catholicus plebanus az egyházi áldást és szertartásokat megtagadja, ott a protestáns lelkipásztor is copulálhasson, részemről se nem pártolom, se nem ellenzem, s minden esetre a t. KK. és RR. indítványozásához tartozónak vélem: meg tudnám azonban fogni, ha azt a t. KK. és Rendek a vallásbeli tárgyban tett határozatuk következésében már eddig is javaslatba hozták volna.

Egy részről azonban azt sürgetni, hogy a vegyes házasságokban ha a férj protestáns, minden gyermekek az ő vallását kövessek s ekként a vegyes házasságot minden cath. characteréből kivetkeztetni, más részről pedig még is azt kívánni, hogy az ily házasságot a catholicus pap catholicus szertartások szerént áldja meg, a XIX. században példa nélküli erőszak volna. Nem sértette meg tehát a tisztelt püspök úr a 26-ik t. cikknek sem betűjét, mert az csak annyit mond: rcoram Parocho catholico ineantur", sem pedig lelkét, mert ngyanazon törvény mondja : „salvis religionis principiis, quae cuique religioni propria esse debent”; és így midőn a törvény a vegyes házasságokat a catholicus plebánus elébe utasította, azt természetesen csak salvis catholicis principiis érthette.

Nagyméltóságú koronaőr ő excellentiája a tisztelt püspök úr ellen azt méltóztatott felhozni, hogy az ő rendelete ellenkezik azon értelemmel, melyet az 1791. 26. t. cikknek maga az egyházi-rend 50 éves praxisa által adott, és hogy a magyar egyház valamennyi főpásztorai közül mindeddig egyedül csak a tisztelt püspök úr kívánta megváltoztatni az eddigleni praxist, honnan azt látszik ő excellentiája következtetni, mintha az ő tettét a többi püspök urak rosszallanák ; — úgy de miben állott ezen praxis? az áldásban, következőleg: egy oly egyházi szertartásban, melyről ő kizárólag rendelkezik, s melyről természetesen a 26-ik t. c. egy szóval sem emlékezik.

Az egyházi szertartásoknak megszabása, kiszolgáltatása, vagy megtagadása az egyháznak kétségbe vonhatlan jogaihoz tartozik, s a ritualéját, s akár a házassági, akár más szertartásait az országgyűlés soha sem authenticálta. Az áldás eddigi megtagadásában kétségkívül túlment a magyar clerus az egyházi szabályok körén, de már feljebb említem mind az okokat, melyek e részben mentségére szolgálhatnak, és azt, hogy az áldást eddig is teljességgel nem a 26-ik t. c. következtében adta a vegyes házasoknál: nem lehet tehát ezen praxist a 26-ik t. c. magyarázásának tekinteni: hiszen a clerusnak azon jusst, hogy valamely polgári törvényt akár magára, akár másokra nézve kötelezőleg magyarázhasson, neki hazánkban még senki sem tulajdonította, még ha a kormányszék próbálná is a törvényt egyoldalulag magyarázni, vagy azzal ellenkező usust törvényesíteni, — bizonyosan az ellen felemelnék szavokat az országos rendek; hogyan engedhetnék meg azt a clerusnak, amit kizárólag csak a királyi Felség az országosan egybegyűlt rendekkel gyakorolhat?

Ami pedig a másikat illeti: ez éppen az, amiből talán valaki a tisztelt püspök urat hibáztathatná, hogy t. i. a tisztelt püspök úr épen ott, hol pásztorkodik, lépett fel először s magányosan ezen ügyben.

Azonban miután e részben csupán azt tette, amit az egyházi elvek és szabályok kívánnak, s jogai körén túl nem hágott, nincs ebben semmi, amit neki rosszalni lehessen, — s a többi főpásztorok is, magam is, csak azon időpontot vártuk, hogy ő felsége kegyelme a magyar egyháznak prímást, vagy az országnak diaetat rendeljen, hogy az egyházi szabályok fenntartása iránt közös értelemmel történjék határozás: de azok után, mik a legújabb időkben történtek, a kötelesség érzete másokban is, bennem is volt ébresztve.

Egyébiránt miután ezen kérdés csupán egyházi szertartást illet, miután az iránt már valamennyi külső országok tisztában vagynak, s miután a vallásbeli vitatkozások alatt mindég a lélek ismeretbeli szabadság volt a jelszó, — nem lehet honunkban is mást reményleni, hanem hogy a törvényhozó test, mint azt a XIX. század állása kívánja, minden vallások elveire figyelmezvén a fennforgó kérdésben, nem fogja senkinek is lélekismeretét erőltetni.

De attól tartanak a tekintetes KK. és RK., hogy ha az áldás megtagadtatik a vegyes házasságban, ez nem lesz szentség.

Miután a szentségrőli vitatkozás teljességgel nem tartozik a polgári törvényhozókhoz, főképp olyanokhoz, kiknek egy része a házasságot még áldás mellett sem hiszi szentségnek, fel fognak a nagy méltóságú főrendek azon szükségtől menteni, hogy a házasságokról szentségbeli tekintetben valamely bő theologiai dissertatiót tartsak. Legyen azonban szabad, csupán némi felvilágosítás kedvéért e következőket megjegyeznem:

a) A catholica egyház soha sem határozta azt el, hogy a házasságnak mint szentségnek a papok a ministerei; az áldást ugyan természetesen ők szolgáltatják ki: de ez a házassági kötéstől lényegesen különbözi functio, s ez annak validitásához nem szükséges. Az úgynevezett alattomos házasságokat — matrimunia clandestina — a velök történt visszaélések miatt a Tridentinum jövendőre eltörlötte; noha azonban azok többnyire minden pap közbejövetele nélkül köttettek, validitásuk, szentség-voltuk iránt ma senki sem kételkedik. Aki az özvegy catholicusok esketésére valaha figyelmezett, tapasztalta, hogy a szokott ritualis áldás reájok nem adatik. Ha protestáns házastársak a cath. hitre áttérnek, soha nem recopuláltatnak, se az áldás reajok nem adatik, hogy egyebeket el mellőzzek, az egri megyének gróf Barkócy Ferenc, és gróf Eszterházy Károly püspökök által a múlt században kiadott s mind a mai napig divatban lévő megyebeli statutumiban világosan kimondatik: „qnod ministri matrimonii sint ipsi contrahentes.” Nem akarom én ezek által meghatározottan kimondani azt, amit a cath. egyház el nem határozott hanem csupán azon aggodalmat kívántam eloszlatni melyet a t. KK. és RR. e pontra nézve táplálni látszanak.

b) A catholica egyház nem árosa, hanem sáfárja a szentségnek, s azokat, a keresztségtől kezdve az utolsó kenetig, csak azoknak szolgaltatja, kik arra előtte érdemesek; ilyeneknek pedig nem tartja azokat, kik oly szándékkal lépnek házasságra, hogy gyermekeiket más vallásban neveljék. Ha valamely catholica anya gyermeke keresztség nélkül halna meg, mert a protestáns bába őt megkeresztelni nem akarta: ezt kérdőre vonni alig lehetne, miután őt a kereszteléstől hitelvei tiltják; szintúgy ha pap volna is a házassági minister, nem lehetne őt kérdőre vonni, ha áldását megtagadja ott, hol annak adásától őt hitelvei tiltják.

c) Az így alakult házasság ha nem volna is szentség, az minden tekintetben valóságos házasság lesz; többet pedig ily esetben a cath. fél nem kívánhat, a protestánsnak pedig a szentségre szüksége nincs.

d) Mint minden szentségben, úgy a hazasságban is meg kell különböztetni a szentséget a kegyelemtől, melynek eszköze: a szentséget — noha méltatlanul tulajdon kárára, — az érdemtelen is felveheti, de a hozzákötött malasztban nem részesül: következőleg az oly catholicns személyre nézve, ki arra szánja magát, hogy gyermekeit más vallásban nevelje, moralis dispositioja miatt maga a szentség felvétele sikeretlen lenne: egyébiránt tagadja meg bár az egyház a maga szertartásait, az mégis a vegyes házasságokat szint oly kevéssé fogja nálunk, mint a külföldön akadályoztatni; mert voltak, lesznek mind is igen is nagy számmal oly gondolkozású mind catholicasok, mind evangelicusok, kik ilyes elhatározásaikban nem egyháztól, hanem csak szenvedelmeiktől fognak tanácsot kérni. — A bűnről is sokat szól ezen izenet: azonban azt az egyháznak senki sem fogja megtagadhatni, hogy roszalhassa azt,  midőn valamely catholicus személy arra szánja magát, hogy lelkiesmérete, meggyőződése ellen gyermekeit más vallásban nevelje, miután a morál örök törvénye az: hogy „aki habár hibás lelkiesmérete ellen cselekszik, vétkezik.”

Megfelejtkeztek arról a t. KK és RR., hogy nem minden a mi szabad in foro fori, szabad egyszersmind in foro poli is.

Hannoverában három év előtt az határoztatott, hogy a pap ha a gyónásban valamely veszélyes szándékot megtud, tartozik bejelenteni, amit lelkiesmérete ellen soha egy pap sem tehet.

Honi törvényeink szerént „ad praescrictionem bona fides non requiritur,” a keresztény moral pedig azt lényegesen megkívánja; van egy törvényünk, mely szerént a férj házasságtörésben talált hitvesét rögtön megölheti, amit a moral fennen kárhoztat. Mind ezek azt mondják, hogy nem mind az, ami a polgári társaságban törvényszerű, egyszersmind magában is erkölcsileg jó ; — vannak egyébiránt oly állapotok, melyek kezdetben ugyan vétkeseknek tekintethetnek, később azonban azok lenni megszűnnek, így aki belső hivatás nélkül pappá lesz, aki elhagyván ügyefogyott szüleit, vagy hitesét, hadi életre lép, vétkezik ugyan, de szabadon választott állapotjában megmaradnia, nem csak nem vétek, hanem kötelesség, s az egyház mely a tettet kezdetében méltán rosszalta, a töredelmességnek bűnbocsátást is tud nyújtani. Ami továbbá itt a lelkiesméretnek nyugtalanításáról mondatik, az elmés ugyan, de nincs súlya.

A tisztelt püspök úr a kötendő házasságokról szólott, ezek iránt pedig egy főpásztornak híveit az egyházi szabályokban oktatni kétségbe vonhatlan joga. A vegyes házasságban élő catholicusok, ha buzgók, olvasván a tisztelt püspök úr pastorale levelét, épülni fognak pásztori buzgóságában, s lépésük iránt, melyet már úgy sem változtathatnak, az egyháznál már régen ki lesznek engesztelve. Akik pedig hidegek, ezek olvasván ama körlevelet, talán mosolyogni, bosszankodni fognak annak láttára, talán vakbuzgóságnak fogják azt nevezni, de lélekisméretök — mint a holt tenger vize — mozdulatlan maradand.

E pont alatt ismét említtetik az 50 éves praxis; azonban mar feljebb említém, mint igyekezett ez idő alatt is az egyházirend az egyházi elveket megóvni, s mindenesetre ide alkalmazhatóknak vélem egy hajdani sz. irónak ama szavait: „aliud est quod docemus, aliud quod sustinemus; aliud quod praecipere jubemur, aliud quod emendare praecipimur, et donec emendemur, tolerare compellimur.” — Ami végre a t. KK. és RR. abbeli nyilatkozását illeti, hogy aki a törvényt lelkiesméretével megegyeztetni nem tudja, az mondjon le hivataláról: ez áll ugyan a polgári életben a politicus hivatalok iránt de nem az egyháziak iránt.

A főpásztorok mint ilyenek, nem leven a status tisztjei, hivatalukról is csak az egyházi törvények által meghatározott esetekben mondhatnak le, s a polgári törvényhozásnak kell arról gondoskodni, hogy a polgári szabályok a lelkiesmérettel ne ellenkezzenek.

Ezen principiumot szerencsétlenül az újabb időben egy szomszéd protestáns kormány állította fel, mely ha állna, mi lett volna vajon a kereszténységből, melynek kezdetén éppen 300 évekig a római birodalomnak a házasságot és szinte valamennyi polgári viszonyokat érdeklő törvényei egyenes ellentétben állottak a keresztény religio szent szabályaival?

A főpásztorok tudtak tűrni, halni, de religiojok és híveik iránti gyáva árulásnak tartották volna, ha e collisióban a nehézségektől visszarettenve, szent hivatalukról lemondtak volna.

Egyébiránt, amint a szóban levő istenfélő főpásztor gondolkozás módját ismerem, örömestebb volna egy klastrom falai közt, mint ott, hol pásztori pályája tövissel és akadályokkal rakva van; hol — amit hivatalosan tudok — jó híre neve a legszilajabb gúnyiratokkal ostromoltatik, hol nem rég egy consistorialis ülnöknek a nemes megyéhez Antipastoralis név alatt intézett, s a cath. egyház ellen a legocsmányabb rágalmak s a legméltatlanabb koholmányokkal teljes folyamodása minden érszrevétel nélkül elfogadtatott, s felsőbb helyre terjesztetett fel. — De ezen principiumnak egyházi tekintetből számíthatatlan következései lennének, mivel itt nem valami scrupulus vagy tévedés, hanem egy a cath. egyház változhatatlan elvein épült lelkiesméretes kötelesség teljesítése forog fenn: ha ilyféle collisióban lemondana is valamely főpásztor hivataláról: vagy successort nem kapna, vagy ha nyerne: ez is az ő nyomdokain járna; s mivel ingyen sem lehet gondolni, hogy ily esetben a megyebeli papság püspökétől elszakadjon, egyetlen egy anti-catholicus törvény elégséges lehetne arra, hogy hazánkban több mint hat millió catholicusnak vallásbeli sorsa veszélyeztessék.

Miután tehát maga Verbőcy mondja: „Statuta contra leges divinas nec populi assensu, nec consuetudine dinturna sunt valida”; — miután továbbá a catholikus egyház nem political intézet, — hanem egy a maga körében s öncéljaira nézve független egész; — miután végre a tisztelt püspök úr nem a polgári törvényt szegte meg, hanem az eddig divatozott egyházi praxistól állott el, ami ha is vétek, az iránt tulajdon egyházi elöljáróinak tartozik számolni, — lelkem legmélyebb meggyőződése szerént, nem találván tettében semmi törvénysértést, főméltóságú prímás ő hercegségének véleményét egész kiterjedésében pártolom. Ami a volt méltóságos rozsnyói püspök úr ellen tett panaszt illeti: nem akarom én itt tagadni a t. képviselői táblánál elfogadott ama principium helyes voltát, hogy amit egy törvényhatóság sérelem gyanánt felád, azt adatokkal támogatni nem szükséges: állhatna ez talán a kormányszék ellen intézett sérelmekre nézve, mert a kormányszék ily esetekben rész is, bíró is lévén, mindenkor módjában van vagy a sérelmet megszüntetni, vagy pedig ellenadatók felhozása által annak alaptalanságát megmutatni.

Itt azonban egyes személy tette forog fenn, ki ellen mivel nemes Gömör vármegye büntetést is sürgetett, ez esetben a tisztelt törvényhatóság mar nem úgy áll, mint csalhatatlan tanú, hanem mint csalatkozható vádló, e mivel a vádlottnak védelmére előttünk semmi adatok nincsenek felhozva, lehetetlen ügyét igazságosan elítélnünk. —Ki van ő már a kormányszéktől hallgatva, s hiszem azt, fel lesz ő a vád alól tökéletesen mentve, s ekként a nagyméltóságú főrendek nem ereszkedhetnek az ügy bírálásába anélkül, hogy egyrészről ő felségének ítéletét meg ne előzzék, más részről pedig a jövendőre egy veszélyes és következésekkel teljes példát fel ne állítsanak.

Közölvén velem az említett méltóságos püspök úr ő felsége elébe terjesztett védelmét s adatait, ezekhez járulván szóbeli felvilágosítása is, meggyőzött engem egészen az iránt: hogy minden ellene felhozott tanúbizonyságok tökéletesen meg vagynak cáfolva, s hogy ő a vád alól kétségkívül fel fog mentetni. — Miután a vádnak azon részéről, mintha a vegyes házasságok iránt a tisztelt püspök úr is körlevelet bocsátott volna ki, a t. KK. és RR. önként lemondtak, — az izenetnél fogva a kérdés csak az: voltak e a rozsnyói megyében oly egyes esetek, melyekben a reversalisok nem létében a vegyes házasságoknál az áldás, hirdetés vagy esketés megtagadtatott?

Semmit sem mulasztott el nemes Gömör vármegye, hogy oly egyes eseteket felfedezzen, melyekben az esketés, ha nem egészen tagadtatott volna is meg, legalább addig halasztatott, míg reversalis nem adatott, vagy a protestáns fél a catholica hitre nem tért, s e célból a szolgabíró urak járásaikban helységről helységre járván, a több évek óta békességes házasságban élt vegyes vallású házasokat magok elébe idézték s vallatták: ha vajon egybekelésüknek nem tétetett-e valamely akadály, vagy reversalis-adásra nem kényszeríttettek-e?

Akár úgy tekintődjék a tisztelt püspök úr, mint a kiváltságos egyházi főrend egyik nagyérdemű tagja, akár mintegy a maga körében a nemes vármegyétől független jurisdictio, méltóztassanak a nagyméltóságú főrendek megítélni: ha valljon ezen procedura ott, hol nincs, s az incompetentia miatt nem is lehet por, nincs felsőbb parancsolat, s csupán egyházi kötelesség teljesítése forog fenn, megegyez-e a törvénnyel, igazsággal, méltányossággal? Lehet főpásztor ellen és mindenkinek törvényt s igazságot keresni: de ő csupán egyházi dolgokban bírájának a polgári törvényhatóságot soha sem fogja ismerhetni.

Nem akarván tovább visszaélni a nagyméltóságú főrendek türelmével nem fogok az egyes esetek részletes taglalásába bocsátkozni, s elhallgatom észrevételeimet is, a tisztelt nemes megye mindnyájunk előtt ismeretes feliratának némely kifejezései iránt, melyekben t. i. a religiók közt minden különbséget csak az Isten tiszteletének különböző formáiban találja, a cath. egyház rovására a sz. Bortalan éjszakát, a puskaporos összeesküvést, a reformatiót jóval megelőzött szicíliai vecsernyéket, spanyol és portugaliai inquisitiót, s a belga revolutiót említi, Aranyszájú szent Jánosnál csak 64 homíliára emlékezik, s a többiek közt azt említi, hogy a religio dolgában ő felsége szabadon rendelkezhetik; — lehetne mindezekre dogmatice, historice, és juridice sokat felelni, — elég legyen azonban csak azt megjegyezni: nem hangzanak-e különösen ilyen kifejezések egy ily tiszteletreméltó testület határozatában, mely tagjai között számos catholicusokat foglal magában, s mely önmagának ezen címet adja: „Nos universitas Praelatorum, Baronum etc.”

Miután tehát a felhozott vád be nincs bizonyítva, s miután ezen ügy a szóban levő méltóságos püspök úr védelmével együtt ő felsége igazságos bírálata alá van terjesztve, — alázatos véleményem és kérésem oda megy ki: hogy a nagyméltóságos főrendek annak tárgyalását elmellőzni méltóztassanak.

Szerző: prorege  2008.12.21. 19:07

Címkék: http://blog.hu/admin/blogs/62699#

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu