A börtönrendszer ügyében.

(A főrendeknél 1844. áрг. 18.)

Nem tartom szükségesnek a mltgos fő RRet figyelmeztetni azon sok hiányokra, melyek az igazság kiszolgáltatásában főként a bűntettekre nézve hazánkban léteznek, és melyek a közbátorság s a személyes biztosság tekintetében hazánkra nézve igen nyomasztók.

Szükségtelennek vélem figyelmeztetni a mlgos fő RRet azon szomorú állapotra, melyben tömlöceink nagyrészben vannak: mind ezen fogyatkozások, midőn e kérdés először került tanácskozás alá, eleven színekkel elő voltak adva, és valamint az akkori tanácskozás úgy a mltgos fő RRnek izenete eléggé bizonyítják, hogy a mltgos fő RR. azon bajoknak méltánylásában és azok orvoslására való törekedésben bizonyára hátra nem maradtak.

Midőn tehát a tek. KK. és RR a mlgos fő RRet a nemzet feszült várakozására és kívánságára figyelmeztetik, ezt nem tulajdoníthatom másnak, mint a célnak eszközökkel való összezavarásának: mert hogy a nemzet a börtönök kijavítását, úgy a büntetőtörvénykönyv kidolgozását, és a büntető eljárás elrendezését méltán kívánja, tagadhatlan; mindazáltal, hogy a nemzet éppen a magányrendszernek általános behozatalát kísérné feszült várakozással, és hogy a nemzet kívánatát épp a magányrendszer behozatala által lehetne csak kielégíteni: ez azon állítások közé tartozik, melyeket bebizonyítani nehéz volna.

Ha szintén elhihetném is azt, hogy ezen rendszernek ha nem is tökéletes ismerete és tudománya, hanem csak némi fogalma is annyira elterjedt volna hazánkban, hogy az e részben történt nyilatkozatok a nemzet valódi kívánatának tekintethetnének, és ha meggyőződhetném is arról, hogy a nemzetnek azon többsége, mely a hazánk kifejlődésére s közszükségeire kívántató újabb terhek elvállalására nézve a legnagyobb óvatossággal s véghetetlen sok reservatákkal nyilatkozott, tudva azon tömérdek költségeket, melyek ezen rendszer behozatalával összekötvék, ezeket nagylelkűleg megajánlotta volna; és ha elhihetném azt is, hogy ezen meggyőződésen alapult lelkesedés szilárdabb, mintsem hogy azt rögtön megragadni, másképp, pedig ezen lelkesedésnek egy előleges kísérlet miatti elhűlésétől tartani kellene, — ha, mondom, mindezekről meggyőződhetném: ezek mégis aggodalmamat a magány rendszernek általános behozatalára nézve meg nem nyugtatnák, s meg nem szüntetnék azon törvényhozói kötelességemet, hogy ezen aggodalmaimat addig, míg idő és alkalom van, a törvényhozás elébe terjesszem.

Annyival nyugodtabb lélekkel teszem ezt most, mert tiszta meggyőződésem az, hogy bár sokan, kik a külföldnek újabb iratait olvasták, a magány rendszernek tagadhatlan szép és szívreható theoriája által csudálására és azon rendszernek különös kedvelésére elragadtattak, s azoknak közlései az olvasóra és hallgatóra hatást tehettek is: ezek mindazáltal a nemzet szívébe nem szivároghattak át annyira, hogy midőn nem is a rendszer visszautasítását, hanem az annak alkalmazásábani mérséklést ajánlják a mlgos fő RR., tartaniok kellene attól, hogy a nemzet kívánata ellen cselekesznek, vagy annak jelen lelkesedését elfojtják.

Azon gyámokok tehát, melyeket a t. RR. e szempontból hoztak fel, meggyőződésemet meg nem változtathatták.

Azokban, miket ezeken kívül a t. RR. okoskodása ellenére cáfolatul felhoznak, terjedelmes előadása foglaltatik azon theoriának, mely — mint mondám — szívreható elősorolása azon eredményeknek, melyek az országos választmány által javaslott intézetektől várhatók, és melyeknek reménye nélkül a m. fő RR. bizonyosan a magányrendszert el nem fogadták volna elméletileg, — és így a mintabörtön felállításához sem járulhattak volna.

Tudva voltak azon szép theoriák és remények a fő RR. előtt akkor, midőn előbbi végzésöket hozták, — de tudva volt az is, hogy azon eredmények számtalan körülményektől föltételezvék; és ha bár egy részről a magányrendszertől szép eredményeket várhatni, — tartani lehet más részről attól, hogy azokat drágán kell megvásárolni, tudva lévén, hogy a rabok szellemi és testi állapotára nézve sokszor káros befolyással lehet.

Most pedig, midőn a t. RR az ingadozást és kétségeskedést alaptalannak nevezik, — mit nem tulajdoníthatok másnak, mint saját tapasztalás hiányának, — a külföldön, más nemzetnél több évi tapasztalás után a magány-rendszernek csalhatatlan eredménye ellen hatalmas felszólalások történtek, és mégis a t. RR. a kétséget megszüntetettnek állítják.

Ha ezen felszólalások következtében a rendszert elvetni nem kell is, és ha a külföld ellenvetése nem elégséges is arra, hogy azon rendszertől egészen elálljunk: de a m. fő  RR. óvatosságát teljes mértékben igazolják.

Azon adatok után, melyeket legközelebb Leon Foucher gyűjtött volt, és melyeknek nagyrészét b. Eötvös József úr felhozta, — ezen adatok után a t. RR. azon erős meggyőződesöket és azon lelki megnyugvásokat, mellyel a magányrendszer mellett nyilatkoznak, nem tulajdoníthatom másnak, mint annak: hogy a t. RR. alkalmasint újabb és még hitelesebb adatokkal el vannak látva, — és ha ez így van, akkor sajnálom, hogy a t. RR. ezen adatokat a mélt. fő RRkel nem közölték; mert azon általános sententiákat: „hogy éppen a teendők tömege miatt e nagy teendőt bevégezni kell, — hogy az új rendszernek behozatalával járó nehézségeket legyőzni kell,” — gyakorlati ellenvetések ellen győzteseknek nem tekinthetem. De ha szinte nem volna is ingadozásnak és kétségeskedésnek többé helye, mint a t. RR. állítják: én mindazáltal a költséges magányrendszernek ily terjedelmes behozatalát nem pártolhatnám, hanem e részben is a külföld példáját követném. A t. RR. azt mondják ugyan, hogy helyzetünk más, mint a külföldé, mert a külföldön, hol számtalan közszükségek kifejlődése miatt a kútforrások is sok részről meríttettek, — kénytelenek voltak az ilyen költséges intézeteket csak lassankint felállítani, és e részben a t. RR. azt mondják, hogy állásunk tehát más.

Erre nézve bátor vagyok megjegyezni: hogy mi a közszükséget illeti, hazánk minden nemzettel a concurrentiát kiállja; de mi a forrásokat illeti, kevés lesz azon nemzet, mellyel hazánk magát összehasonlíthatja.

Szerénytelenségnek tartanám, miután már ezen kérdés előszöri tárgyalása alkalmával a mltgos fő RR. türelmével visszaéltem, ha ismét hosszas cáfolatokba ereszkedném, melyekre a t. RR. izenete nagy tért nyújt: én tehát csak röviden ismétlem azon meggyőződésemet, miszerént én éppen a teendők tömege, éppen az eszközök hiánya s a magányrendszerre nézve az eredménynek kétséges volta miatt tartom szükségesnek, hogy e részben a legnagyobb óvatossággal lépjünk elő; és ennélfogva tovább is a mintabörtönnek felállítását pártolom, és pedig a magányrendszer elve szerént; mert habár a külföldnek újabb adatai és példái a legnagyobb óvatosságot igénylik, és bár igen méltánylom a humanitás érzetéből eredett véleményét csanádi püspök ő n. mltgának, mely szerént azt javasolja, hogy mindkét rendszer szerént állíttassék fel a mintabörtön, mind amellett véleményét és indítványát nem pártolhatom csak azért: mert mint más alkalommal mondtam, a hallgatórendszert én azon sok okoknál fogva, melyek a múlt alkalommal felhozattak, és melyeket ismételni nem akarok, — elméletileg sem fogadhatom el, és nem találhatok abban megnyugvást. Anélkül tehát, hogy most azon ellen- vetéseknek, melyeket tegnap b. Eötvös József ő méltósága felhozott, cáfolatába ereszkedném, — már csak azon okból is, miszerént legkisebb reményem sincs, hogy a t. RR. a hallgató rendszer szerént felállítandó mintabörtön eszméjét elfogadnák, — s így ezt a közelítési szempontból sem pártolhatván, újra kijelentem: hogy a mintabörtönnek felállítását a magányrendszer elve szerént kívánom; meg kell jegyeznem mindazáltal azonkívül, hogy én a t. RRnek azon okoskodását meg nem foghatom, miszerént addig is, míg a magányrendszer nagyobb kiterjedésben behozatik, semmi legkisebb ideiglenes rendelkezést nem kívánnak; mert ha állana is mindaz, mit a t. RR. e részben felállítottak, ha a mltgos fő RR. a t. RR. javaslalát egész kiterjedésében elfogadnák is, — kérdem: miután maguk a RR. azt mondják, hogy a magányrendszer elvét tüstént akarják elfogadni, de az alkalmazást csak lassan vélik eszközölhetőnek, mi történik tehát azon hosszú idő alatt, míg a magányrendszer egész kiterjedésében behozatik?

Igen jól jegyezte meg egy előttem szóló, hogy hazánkban semmi rendszer nincs: a törvényhatóságokban csak anyag van, de rendszer nincs, annál kevésbé pedig egyformaság.

Ennélfogva kérdem a mélt. fő RRket: hát addig is, t. i. 10 vagy 15 évek alatt, mely időt a t. RR. is feltesznek a magányrendszer behozatalára, rendszer és rend nélkül kell-e hagyni a törvényhatósági börtönöket? és miután a t. RR. semmi ideiglenes rendelkezésben meg nem egyeznek, képzelhető-e a magányrendszer behozatala hazánkba, hol semmi rendszer nem létezik, ideiglenes rendszer nélkül? A mélt. fő RR. elöbbeni tanácskozás alkalmával abban állapodtak meg, hogy ideiglenes rendelkezésül az 1827-kiországos választmány munkálata fogadtassék el

Ezen javaslat nemcsak a t. RRnél, hanem a mélt. fő RR. közt is ellenvéleményre talált.

Sajnálom, hogy azon szónokok, valamint a tekintetes RR is, midőn az 1827-iki országos választmány munkálatát kárhoztatják, nem mondják, hogy melyek tulajdonképpen azon elvek, melyeket kárhoztatni vélnek, és melyek miatt az 1827-iki országos választmány munkálatát oly rossznak kell tekinteni, hogy azt semmiképp elfogadni nem lehet.

Figyelemmel olvastam azon munkálatot, és nem találtam benne mást, mint oly elveket és rendelkezéseket, melyek az egészség, tisztaság és a morális oktatás igényleteinek megfelelnek, — a rendet, biztosságot, munkát, a főkormányszéknek felügyeletét és a letartóztatottak és rabokkali külön bánást törvényesítenék.

Ezek, azt tartom, oly elvek, melyeket sem a hallgató- sem a magány- rendszer mellett nélkülözni nem lehet, és olyanok, melyek ellen nyilatkozni hasonlóképp nem lehet. A tek. RR., midőn az 1827-ki országos választmány munkálatát megtámadják, abból indulnak ki, hogy azon munkálat által a testi és halálos büntetés meg nem szüntetnék, miket ők éppen a magányrendszer behozatala által megszüntetni kívánnak.

Mellőzve azon kérdést: vajon hazánkban a magányrendszer behozatala által is a halálos és testi büntetést egyáltalában meg lehetne-e szüntetni?  mely kérdés más időre halasztandó, és melyre nézve véleményemet eltitkolni nem fogom, figyelmeztetem a mélt. fő RRet: vajon addig elfogadva a tek. RR. nézeteit, míg a halálos és testi büntetés helyett felállítandó surrogatum, vagy is a magány- rendszer, egész kiterjedésében be nem hozatik, lehet-e nélkülözni a halálos büntetést és a botot hazánkban? E részben tehát minden ideiglenes rendelkezés nélkül hazánkat hagyni nem lehet.

A másik tekintet a költség tekintete.

Azt mondják a t. RR. hogy véghetetlen sok költségbe kerül ezen rossz rendszer behozatala.

Erre nézve megjegyzem, hogy én nyugodt lélekkel hagynám el ezen országgyűlést, ha meg lehetnék győződve arról, hogy hazánk minden törvényhatóságaiban a börtönök az 1827-iki országos választmány munkálata szerént lesznek elrendezve; de azon költségeket tekintve, én meg vagyok győződve arról, és a m. fő RR. is, hogy ideiglenes rendelkezés nélkül mind azon helyeket, hol a magányrendszer be nem hozatik, hagyni nem lehet; s kérdem: vajon a költségek miatt, melyek nem oly nagyok, azon szomorú és borzasztó állapotban kívánják-e hagyni a törvényhatóságokban a börtönöket, melyben azok most vannak? el lehet-e kerülni a mélt. fő RRnek, ha a tek. RR. javaslatát elfogadják is, az ideiglenes rendelkezést? De a költségek is mindenesetre csekélyek aránylag azokhoz, mik a magányrendszer behozatalára kívántatnak.

A mélt. fő RR. javaslatának leggyengébb oldala volt a classificatio, és éppen ezt támadták meg ügyes tacticával a tek. RR. De a m. fő RR. ezen osztályzatot nem is úgy javaslották, mint valami tökéletest; meg vagyok győződve, hogy a törvény a classificatióra nézve kimerítő rendelkezést nem hozhat; de mindenesetre mégis olyannak tekintendő, mely míg más rendszer nem létezik, a legjobb.

Fontosak ezen ellenvetések, melyeket a t. RR. tesznek azon classificatiók ellen, és azok is, melyeket b. Eötvös József ő m. felhozott; de mind ezeken m. fő RR! igen sokat segíthet a felügyelés, és a főfelügyelőnek belátása, és kérdem a magányrendszer mellett nincsenek-e sok oly rendelkezések, melyek a főfelügyelőnek bölcs belátására és önkényére bízattak: miért ne lehetne tehát az 1827-ki országos választmány munkálatában érintett classificatiókat is a főfelügyelőnek bolcs belátására bízni?

Mindezeknél fogva legkevésbé sem érzem véleményemet megcáfolva, és meggyőződésem nincsen meggyengítve: mert most sem látom által azt, hogy az 1827-ki országos választmány munkálata rossz volna. Egyébiránt az ellen nem teszek kifogást, hogy a börtönök javítása az administratio rendelkezése nelkül meg ne történhessék, mert ez az administratióhoz tartozik; az ellen mindazáltal, hogy erre nézve határozott szabályok törvény által most ne állíttassanak fel, és hogy permissive mondassék ki az, hogy az adminisztratiónak helybenhagyásával akár magány-, akár más rendszerénti börtönök állíttathassanak fel a törvényhatóságok által, — arra reáállani nem tudok.

A permissiv torvénynek hatása nincsen; és miután a méltóságos fő RR. nem csak a költségek tekintetéből, — hanem főképp a tapasztalás hiányából indulva ki, a mintabörtönt kívánták felállítani, — kérdem: okoskodásukkal nem volnának-e ellenkezésben, ha mind a mellett, hogy a magán- rendszer szerént egy mintabörtön felállítását találták szükségesnek, megengednék a törvényhatóságoknak (még mielőtt azon mintabörtönnek sikere az ország előtt tudva volna), hogy vagy a magány-, vagy a hallgató-rendszer szerént börtönöket felállíthassanak?

S így kívánnám, hogy a fő RR. e részben is az előbbeni rendelkezésnél maradjanak meg: — mert habár nem hiszem is azt, — hogy hazánkban a magányrendszer mellett oly nagy lelkesedés létezik, hogy valamennyi törvényhatóságokban a magányrendszer szerént állíttatnának fel a börtönök: de meg vagyok győződve arról, —hogy akár szükség lesz,akár nem, — a magányrend szerénti börtönök több törvényhatóságokban fel fognak állíttatni a szerént, amint a megyékben túlnyomó befolyással bírnak azok, kik ezen rendszert a theoriának felületes felfogása után különösen kedvelik; ettől pedig mentsen az Isten! mert azon börtönök minden szükséges előkészületek és előzmények nélkül fognának felállíttatni.

Én tehát nem tartok attól, — miszerént, — ha az 1827-diki rnunkálat mellett maradunk, a börtönök mostani szomorú állapotukban megmar adni fognának. Mi végre azon állítást illeti, hogy miután a törvényhatósági börtönökben csak 6 hónapig tartó büntetéseket fognak kiállani a rabok, ez minden veszély nélkül megengedtethetik, — ez aggodalmamat meg nem szünteti: mert azon állítás, hogy a magánrendszer éppen a rövid időre elzárt rabokra van legjobb hatással, azok közé tartozik, melyek csak a külföld példája által bizonyíttathatnak be, és így erre nézve hazánkban tapasztalást kell tenni, mielőtt feljogosíttatnának a törvényhatóságok ily börtönök felállítására.

Mind ezeknek következtében azzal fejezem be előadásomat: hogy nem leven megcáfolva előbbeni okoskodása a mélt. fő RRnek a t. RR. izenete által, én a mélt. fő RR előbbeni határozata mellett maradok.

Szerző: prorege  2008.12.20. 20:13 komment

Címkék: apponyi györgy

A magyar nyelv ügyében.

(A főrendeknél. 1843. nov. 14.)

Mindazokból, melyek eddig mondattak, mind inkább meggyőződtem arról, hogy nyelvünk és nemzetiségünk ügye felett köztünk nem forog fenn semmi különbség, és hogy e részben egyetértőleg járulhatunk már ma ő felsége kegyes színe elébe. Több szónokok azt bizonyítják, hogy a nyelv tárgyában a dolog lényege a két tábla közt el van döntve, és hogy a többi kérdések már nem lényegesek; — magam is ismétlem azon meggyőződésemet, hogy a nyelvünket illető kérdések nemzetiségünk szilárdítására, és anyanyelvünk honunkban kellő felemelésére a két tábla közti egyetértéssel el vannak már döntve, sőt hogy a mlgos fő RR. egyetértés kedvéért a kapcsolt részek irányában a nem csekély gyakorlati akadályoknak és kedvetlen következményeknek tekintését is elmellőzték, vagy a t. KK. és RR. kívánatainak alárendelték. Hátra vannak még némely kérdések, melyek, mint mondatik,nem lényegesek; s ezek miatt függőben maradnak azok, mikbe az egyetértés már eléretett, s mik a nemzetnek legforróbb óhajtásait foglalják magokban, és itt kell keresnem okát annak, hogy a m. fő RR. eddigi ellentállása oly szigorún kárhoztattatott, hogy mindazoknak, kik a t. KK. és RR. javaslatihoz járulnak, előadásaikat oly lelkesedéssel üdvözlik.

Igen aggasztó volna állásom és mindazoké, kikkel egy véleményben vagyok, hogy ha állana azon vád, hogy érdektelen és nem lényeges kérdések miatt mi a nemzet legforróbb óhajtásának — a legszentebb ügynek felterjesztését akadályoztatjuk, — de szinte azon súllyal terhelné ezen vád azokat is, kik oly érdektelen és nem lényeges kérdések erőtetésével a mondott szent ügyet azoknak kivívásától feltételezik, s felfüggesztik.

E tárgyban, mely a kedélyekre oly élénken hat, mely annyi érdeket, annyi nemes érzetet előmozdíthat, — hanem legérzékenyebben megsérthet is — a törvényhozásnak a legnagyobb kímélettel, legnagyobb figyelemmel kell eljárnia, és ha valahol, itt kell kikerülni a keserű vitát, és oly elvek felállítását, melyek elméletileg tekintve a dolgot, ha alapjok volna is, gyakorlatilag a céltól, az üdvös céltól eltávoztatnának, és sajnálatra méltó összeütközésre vezetnének.

Ezen szempontból indulva ki — kerülvén ezen elveknek vitatását — meggyőződésemet csak arra szorítom, hogy a hátralévő kérdéseket nem tekinthetjük ugyan lényegeseknek anyanyelvünk és nemzetiségünk érdekében, de annál lényegesebbek Horvátországra nézve és annál lényegesebbek általánosan magasabb szempontból nézve hazánkra nézve is azon harmónia és szellemi egység tekintetéből, melyet alkotmányos rokon nemzetek között helyreállítani, és szilárdítani szinte oly kötelessége a törvényhozásnak, valamint azt kockáztatni,és veszélyeztetni a legnagyobb hiba volna. Figyelmünket el nem kerülheti, hogy a mondott nemzetek között ingerültség, és nemzetiségi féltékenység létez, és hogy az országban amiatt pártok keletkeztek; de bármint fájlaljuk azt, de bármennyire hajlanánk is nemzetünk ügyéhez,mind a mellett megvallom, hogy feladásunk nem az: vizsgálni hogy melyik részről okoztatott ezen állapot? — nem lehet hivatásunk: vádakkal terhelni az egyik vagy másik részt, mert azt tartom, hogy az, amit Liptómegye tisztelt főispánja előhozott, hogy egyes tettek által okozott gyűlölség az egész nemzetre vitetett át, mind a két nemzetre alkalmazható; s valamint igaz, hogy hibásan történt Horvátországban, úgy más részről meg kell vallanunk, hogy egyes horvátok által tett hibák vagy tettek miatt a gyűlölséget az egész nemzetre áttenni szinte oly hibás.

Nem azt kívánom tehát, hogy egyik vagy másik részt vádoljuk, s ez által öregbítsük, és örökítsük a bajt, hanem azt hiszem, hogy a törvényhozásnak kötelessége a kedélyeket lecsillapítani, idegenkedéseket megszüntetni, az egyetértést helyreállítani.

Teljesítjük-e azt akkor, ha — miután mindazokat, miket nemzetiségiink és nyelvünk kiterjesztésére kívánni természetes jogunk volt — azonkívül mindazokat, miket — noha a körülmények nem igen kedvezők — kívánni csak lehetett, megállapítottuk úgy, hogy azok csak ő felségének sanctiójától függenek: ha mondom, mind ezek után olyanokra is terjesztjük ki törvényjavaslatainkat, melyek által nyelvünk és nemzetiségünk legkevésbé sem mozdíttatik előre, más részről pedig a társországokban a nemzetiségi municipalis állás iránti féltékenység ébresztetik s a bizodalmatlanság neveltetik és a társországok ellenünk felingereltetnek?

Nem az a kérdés m. fő RR! kell-e nemzetiségünk és anyanyelvünkre nézve rendelkezni? mert ha olvassuk az e részbeni törvényjavaslatokat, látni fogjuk azt, hogy mindent elértünk már és mindazokról rendelkezhetünk, miket csak kívánni lehet, — hanem az a kérdés m. fő RR! e helyen szükséges-e a társországokat belviszonyaikra — mondom e helyen megszorítani? — szükséges-e a társországi municipalitásokat e helyen taglalni? javasolják-e a körülmények azt, és nem fogunk-e hazánknak a társországok elidegenítése által szinte annyit ártani, amennyit nemzetünknek a már el fogadott javaslatok által használhatnánk, ha ezeknél maradnánk? Nem elvek felállításáról, nem elvek kivívásáról van itt szó, mint azt Liptómegye tisztelt főispánja előadta, — nem a horvát érdeket akarjuk mi a magyar nyelv irányában a t. KK. es RR. ellenében védelmezni; hanem itt csak arról lehet szó, hogy tanácsos-e, ajánlják-e a körülmények, hogy a társországokat magunktól elidegenítsük?

Nem kételkedem m. fő RR ! hogy ezen szavaim sokak által talán félremagyaráztatni fognak: mert azon szerencsétlen időszakban élünk, hol midőn egy részről a vélemények iránti legnagyobb türelem és tisztelet követeltetik, az ellenvélemény azonban gyanúsíttatik, gúnyoltatik és kárhoztatik, nemzet és nemzetiségünk elleni törekvéseknek tekintetik az: mi éppen a nemzetnek legszorosabb érdekében javaltatik, prókátori fogásnak neveztetik az, mi az igazság és méltányosság alapján felállíttatik, de mind ezek az egyenes úttól a m. fő RR. el nem riasztják, s azt vélem m. fő RR! hogy valamint prókátori allegatióval egy nemzetnek létét es nemzetiségét fenntartani nem lehet: úgy másrészről prókátori megtámadással egy nemzetnek létét és nemzetiségét megszüntetni és elfojtani sem lehet. Ily módon méltóságos fő RR! nemzeteket magunkhoz simítani nem fogunk — mint azt Liptómegye tisztelt főispánja kívánja, és magam is osztom e véleményét — ily módon a más nemzetiségét ébreszteni, ily módon a nemzeteket ingerelni fogjuk, de hódítani nem.

Az országgyűlésnek gondolom most legszentebb feladata volna az: hogy mind ezen kétséget és ingerültséget szüntesse meg, s e részben sem osztozhatom Liptómegye tisztelt főispánjának véleményében, hogy azt ne főrendi tábla tegye, hanem azt ő felségére bízzuk.

Azt vélem, hogy Horvátországot sokkal hathatósabban fogja megnyugtatni az, ha nem ő felségének hatalmas parancsolatja, hanem a magyar nemzetnek méltányossága fogja biztosítani jövő állását; mindazáltal nem titkolhatom el csudálkozásomat e részben: hogy ugyanazon tisztelt szónok, ki utolsó alkalommal hosszas előadással a kormánynak hibáit Horvátország irányában igen nagyon fejtegette, most a kormány hatalmas parancsában helyezi bizodalmát; de hogy hosszas ne legyek, ki kell nyilatkoztatnom azt, hogy a szerkezetnek vagy inkább törvényjavaslatnak 6-ik §-at az előadottaknál fogva úgy kívánom módosítani, hogy anélkül, hogy nyelvünk és nemzetiségünk ügyének ártana, anélkül, hogy Horvátországban valamely, mireánk nézve kellemetlen, és kedvetlen változtatásokra felhívhatna — mitől sokan félni látszanak; más részről olyast se foglaljon magában, mi éppen megszorító rendelése által Horvátországban reactiót szülne. Méltán reménylem m. fő RR! hogy ezen a legőszintébb óhajtásokból eredett indítványt a t. KK. és RR. elfogadandják; nem csökkenti pedig ezen reményemet a következetlenségből merített okoskodás, s megjegyzem, hogy ezen okoskodás, valamint a jogkérdésben a praescriptio használtatni szokott, többnyire politikus kérdésekben csak akkor hozatik fel, midőn más fontos és törvényes okok hiányzanak.

Véleményem szerént a következetlenség vádjának annyival inkább nincs helye itt, mert noha tagadhatlan az, hogy ezen szerkezet a mlgos fő RRtől keletkezett, tagadni nem lehet más részről azt, hogy a t. KK. és RR. az előzményt, melyen ez alapult, el nem fogadták, sőt még most sem fogadják el ezen szerkezetet úgy, mint a m. fő RR. kívánják.

Mindenesetre pedig csanádi püspök ő n. mlga indítványa a t. KK. és RR. kívánatához sokkal közelebb áll, mint a mlgos fő RRnek előbbi javaslata, annál fogva azt egész kiterjedésében pártolom.

 

Szerző: prorege  2008.12.20. 20:08 komment

Gr. Mikó Imre elnöki beszéde

a Történelmi Társulat 1867. július 2-diki választmányi ülésén.

Tisztelt választmány!

Egyesületünk megalakulása két tekintetben különösen fontos: mert a történetmívelés mezején egy magasb stádiumot jelöl, s mert tanúsítja, hogy alkotmányunk új életre ébredésével az egyesülési szellem a tudomány mezején is mindinkább erősödik köztünk.

A magyar tudományos szellemnek általános ismertető vonása a történetkedvelés; de éppen oly általános a Homer-féle hősies elem, a regényes, olykor mesésségre való hajlam is. Itt van kútfeje történelmi mondáinknak. Sok hős kaland, mesés krónika, szent és nagy királyok élete s csatáik dicsőítő leírása: a nemzeti és polgári életnek amazok hullámai alá mintegy belemerülése — mind innen származnak.

Ezeknek megvan az a szép és jó oldala, hogy folyvást táplálják a nemzet harcias szellemét, s hogy magas példányképeket látó, azok nyomán járó nép természetes irányává lesz a magasra törés.

De komoly küldetésit nemzetnek főként a valóra kell törekednie, tudományban és műveltségben szintúgy, mint a politikai és társadalmi életben. A való megismerésére, valódi politikai érettségre pedig egy tudomány is biztosabb ösvényen nem vezet, mint a történettudomány. Míg lepke után szalad a gyermek, senki sem mondja ifjúnak; míg történeteinek mesés hajdanán és mythologiai képeken kapkod valamely nemzet, nem illeti meg a férfiasultság díszes címe.

Nekünk is sokat kell változtatnunk történetírásunk irányán. Az idő ráért, az elmékben van fogékonyság: csak ki kell mutatnunk az utat, kijelölnünk a továbbhaladás irányát.

Emelkedjünk magasb szempontra, és lássuk a történetírásnak művelt népeknél való fejlődési stádiumát. Mint a föld felületét borító hegygerincnek havas csúcsai: úgy emelkednek ki ezek a népek történetének nagy óceánján.

Nézzünk csak végig rajtok.

A népek íráselőtti kora, midőn hont keresnek, társadalommá alakulnak, a mesés-történelmi korszaknak mondható. Ezt többé-kevésbé mindenütt homály fedi, vagy mythos pótolja. Nekünk közel 300 évünkről nincs egykorú nemzeti írónk. Sajnálnunk kell, de egészen hagyományokkal pótolnunk — a történetírói pragmatismus ellen van.

Második korszak a krónikáké. A legtöbb közérzéssel bírok fel kezdik jegyezni amit hallanak, olvasnak. A regényes a való történet közé vegyül, a subjectivitas és képzelődés, a mondák és hallomások tágas tért nyernek; a történetek kiömlő forrása csermellyé alakul, melyet iszap és kristály-csepp egyiránt alkot.

Ezt a háborúk mesékkel vegyes történeti korszaka váltja fel: midőn a részvevő bajnok, vagy a szemlélő honpolgár, tűzhelye mellett, hallomásból, vagy egykor létező, de elveszett feljegyzések után leírja a híres királyok és hadvezérek viselt dolgait; melyben mi is bővelkedünk, de éppen itt vajmi sok az igazítni, irtani és feledtetni valónk!

Következik az adatgyűjtés kora, midőn az öntudatra ébredt történetírási ösztön a kútfőket nyomozván, eleinte kéziratban gyűjti össze, később nyomtatásban közli, s kisebb alkotásokban, a történet egyes részeinek összeállításában kísérli meg erejét.

E különböző fejlődési mozzanatok körét bezárja a kútfők megbírálása, a reflexiók és történeti öntudatosság kora, midőn a magasb míveltségi fokra emelkedett nemzeti értelem a történetírás tárgyát és mezejét átvizsgálván: a dolgokat és írott történeteket szemle alá veszi, megbírálja, a mesés elemet elveti, a hagyományokat, történetírást az életoktatás színvonalára emeli, lehetségessé tevén oly történelmi mű megalkotását, mely a nemzetet polgári ösvényén vezesse, és — ami végcél — politikájának kalauzává váljék.

Aki a magyar történettudomány és történetírás fejlődési folyamát ismeri: látni fogta, hogy mi, az előbbi fokozatokon áthaladva, eljutottunk a magasb pálya küszöbére, s az adatgyűjtés és történetírás tudománya köztünk feladatának tiszta tudatával bír; de hogy teljesíthesse, még sok szükséges. Ezért egyesületünk fontosságát jelző eszméimet kissé ki kell fejtenem.

Első teendőnk, hagyományaink körül: a mondai elemet határozottan a költészet terére utalnunk. A történetírás építsen positiv alapokon. Kútfőinket szigorúan meg kell bírálnunk. Ami írva van, történész előtt nem mind hiteles; hitelességét ki kell mutatni. A történetírók közül meg kell különböztetnünk azokat, akik hiteles adatokból, törvényekből, oklevelekből — és ismét akik hallomás után dolgoztak; az előbbiek teljes figyelmet érdemelnek: utóbbiak óvatosan használandók, valamint a compilatorok is, kik mesét valóval, igazat regényessel, tényeket koholmánnyal, kútfőidézés, bizonyítás, bírálat és meggyőződés nélkül összevegyítnek. A nemzeti ábrándokat történetírásunkból zárjuk ki.

Hassunk oda, hogy a lelkiismeretes történetbúvárnak, aki elmohosult okleveleket olvas el, feliratokat fejt meg, építészeti emlékeket elevenít fel, ős romokat fed le, aki gazdagítja, rendezi, fejtegeti, világosítja a nemzeti történetírás anyag-tárházát: legyen érdeme elismerve, fáradsága jutalmazva, neve becsült, személye kitüntetett; ellenben akik történeteinkbe felszívódott előítéletek, történeti alap nélküli hagyományok, mesék, önbálványozásra vezető regék kedvelői, utánírói; — hintelre ne találjanak.

Szükség továbbá, hogy történeteinket nem elszigetelten, hanem a szomszéd népekével kapcsolatosan írjuk meg; különben egyoldalúságba esünk. Helyzetünk és erőnk túlbecsülését, a nemzeti elfogultságot kerüljük; ennek levetkőzése nélkül politikai állásunkat soha nem fogjak fel helyes nézpontból. Mint együtt élünk a birodalom és Európa népeivel: úgy egy éknek kell elismernünk a jóllét és míveltség, a jog és szabadság, a népek és emberiség érdekeit.

Egyesületünk alakulási céljáról is kell egy két szót szólnom. Ez szintén a magyar történetírás magasb színvonalra emelkedését jelzi. A múlt században tudomány-szerető egyének a köz- és magán-levéltárakat átbúvárolván, gazdag történelmi anyagot gyűjtöttek össze; egy-kettő nyomtatásban is kiadta. Századunkban a Magyar Tudományos Akadémia megalakulván, történelmi osztálya önállóan míveli e tudományágat. Nem rég történelmi bizottságot alakított, ennek feladatául tűzve: régi kéziratok és új szerkesztmények kiadását. Mindenik szükséget pótolt, de ama szükséget nem elégítik ki, a végcélnak teljesen nem felelnek meg. Tovább kell mennünk. Szélesebb körben szerezni a tudománynak mívelőket: a levéltárak ismerői, búvárlói közt, azon szerényebb körökben, melyek, anélkül, hogy a tudós névre tartanának igényt, anélkül, hogy az Akadémia figyelmét jeles munkáikkal magukra vonni idejök vagy becsvágyuk volna, mint kedvelői a tudománynak, annak egy vagy más ágával, vagy csak egy részletével foglalkoznak, — egyik vagy másik megye, város avagy község, egyik és másik család levéltára kincseit, városok, községek, vagy csak családok történeteit ismerik, vagy azokhoz, s így az összes haza történeteihez is, adalékokat nyújtani képesek. Gondoskodnunk kell, hogy szaktudós hazánkfiai által a történetnyomozás érdekében utazásokat, méréseket, helyfelvételeket, oklevél-másolásokat lehessen eszközöltetni; igyekeznünk kell jutalmakat tűzni, jeles munkákat díjazni, a tehetséget serkenteni. Továbbá meg kell nyernünk a hazai történelem összes kedvelőinek részvétét, erkölcsi és anyagi támogatását, nagy és kis Moecenuasokat — kik nélkül soha sehol sem virágzik sem tudomány, sem művészet — alapítókban és részvényesekben. — Mit tehetnek ily egyesületek a tudományok előmozdítására, látjuk Angolországban, melynek számos, a tudományok fejlődésére nagy befolyású intézetét, nem kormányi subventio, hanem a mívelt közönség részvéte alkotta és tartja fenn.

S midőn a történetkedvelők egész seregét hozza érintkezésbe az ily egyesület az adatokat bíráló tudományos törekvésekkel: mind szélesebb-szélesebb körben terjed azon kritikai szellem, mely a nemzet tudósait a kor színvonalán álló művek írására, a nemzetet az ily művek megértésére, élvezésére képesíti, s a történelmi igazságok, a nemzet múltjában rejlő összes tanulságok közkincsekké tétele által a politikai érettség magas fokára emeli az egész nemzetet.

Ezek egyesületünk jövő működésének lelkem előtt lebegő előképe, körvonalai.

Előre tehát! A haladás zászlója kezünkben, lelkesítő önbizalommal és átható lelkesedéssel tartsunk felé. Gyűjtsük össze múltunk fenntartásra méltó minden romját és tiszteletreméltó emlékét; adjunk adatot adathoz, dolgozzunk, írjunk, kitől mely téren telik; tegyük filléreinket elvbarátaink fillérei mellé. — A porszem heggyé magasodik, a sok csepp tengeré alakul; a közerővel egybegyűjtendett tudományi anyagra rá fuvall egykoron a történetírói hatalmas szellem, s a múlt idők nagy alakjai megelevenülnek, és az ünnepelt történetíró s a magyar történelem tiszteletreméltó helyet foglalandnak nagy népek történetírói és történetírása mellett. Adja Isten!

Szerző: prorege  2008.12.20. 20:04 komment

Gróf Dessewffy Emil

akadémiai első elnök

megnyitó beszéde a Magy. Akadémia XVII. ünnepélyes közülésén.

Tisztelt Akadémia! Tizenegy év óta ma gyűltünk ismét össze először, hogy megtartsuk intézetünk ünnepélyes közülését. Alkotóink szándéka ünnepélyesnek akará évenkint az oly összejövetelt, melyen nyilvánosan adott számot működéseiről ez intézet a hazának, és kegyeletünk az időközben elhunyt tagoknak gyászbeszédekben szokta megadni a kiérdemlett tisztességet. Fájdalom vegyült e szerint ezelőtt is mindig azon visszatekintéseinkbe, melyekkel irodalmi haladásinkat átpillantánk, és közülésünk egyszersmind irodalmi gyászünnep jellemével bírt mindenkoron. Mennyivel komolyabb természetű tehát ma az ily ünnep tisztelt Akadémia, midőn minden visszatekintésbe a különbféle fájdalmas érzések sokasága ellenállhatlanul tolja magát be, — ma, midőn ha sorainkon végig tekintünk, a tizenegy év alatt társakban szenvedett veszteségek egyszerre lépnek lelkünk elibe, — mennyivel komolyabb most, midőn azon feladást, melyet alkotóink hazaszeretete tűzött elibünk, a lefolyt tizenegy év tanúságainak birtokában újra szemügyre venni, nyílik meg előttünk az alkalom.

Nagyon tisztelt Akadémia azon hézagok, melyeket sorainkon észrevenni lehet, nagyok nem csak ha a számot tekintjük, de azok még inkább, ha veszteségeink magasb szellemi jelentőségére figyelmezünk. Az új érdemek és jelességek, melyeket magunkba felveszünk, csak enyhíthetik, de nem törölhetik el fájdalmunkat; mert nekünk, kiknek oly sokra van szükségünk, minden valódi veszteség, pótolhatlan kárnak színében jelenik meg. Nemzetiségek élete s fennmaradása nem egyedül szívtelen és lelketlen tudománynak, nem is csak a műveltség fénymázának terjedésétől van föltételezve. Nemzetiségek egészséges fejlődését az időben, és következőleg fennmaradását is, a mívelődés menetének csupán azon minősége biztosíthatja, mely a tudás terjedését azon nagy elvekkel, melyek a kereszténység polgárosító tartalmát képezik, karöltve eszközölvén, ekképpen az Istentől a külön népfajokba plántált szellemnek, tulajdonoknak és képességeknek nemesítését, és így az erkölcsi méltóság, becs és érték magasb fokára emeléséi valósítja. Valamint az összes emberiség csupán csak az ilyen egyes lépcsőzeteken hághat a szellemi és erkölcsi erő és tökélyben magasb és magasbra, úgy van ez azon népcsaládokkal is, melyekre az együttlétezés szükségét történelem parancsolta. És azért, ha a szellemi életet visszatükröző irodalmi tért tekintjük át, azon veszteségeink miatt, melyek bennünket ezen mezőn érnek, akkor lehet legsajgóbb fájdalmunk, midőn látjuk, hogy mívelődésünk azon számos ernyedetlen munkásai között, kik sorainkban hiányzanak, nem csupán jeles írókat, hanem hazafiakat, jellemeket s férfiakat vesztettünk, férfiakat, kiknek lelke előtt ama magasabb szellemi és erkölcsi célok lebegtek! Pótolhatlan veszteségek, tisztelt Akadémia, mert a mai korban minden irodalomnak, nagy írók és nagy tudósokon túl, mindenek- felett minél több tiszta jellemekre és férfiakra van szüksége.

Bennünket ilyen pótolhatatlan veszteségek értek. Nem akarok minden sebhelyet érinteni, mondásom igazolására elég néhányra rámutatnom. Nem látjuk többé elnöki székében gr. Teleki Józsefet, ki ez intézetet egy negyed századnál hosszabb ideig oly bölcsen vezette, s történelmi művével irodalmunkra legújabban annyi fényt árasztott! Nem látjuk sorainkban Akadémiánk halhatatlan alkotóját gr. Széchenyi Istvánt, ki pályája küszöbén bennünket példája által a nehéz kezdetet merni, pályája közepén a jó kezdetek sikereit ápolva megóvni és túlhajtással nem kockáztatni — annyi bölcseséggel és erőfeszítéssel tanított! És vajon van-e valaki közöttünk, ki elevenen ne emlékeznék vissza ma is azon beszédére, melyet 16 évvel ezelőtt, 1842-ben ezen székből tartott az Akadémiában, de a hazához intézve, oly éleslátás és bölcseséggel, a hazaszeretet azon kristály-tiszta szándékával, mik magukban is elégségesek érdemeinek emlékét minden magyar kebelben örökíteni? Nem látjuk többé Vörösmartynkat sem azon helyén székelni, melynek ő dísze volt, — ő is elragadtatott tőlünk, el azon koszorús költőnk is, kinek géniuszában a legigazabb magyar honszerelem elbájoló és legnemesebb kifejezését csodáltuk!

Erőkben fogytunk meg tisztelt Akadémia, és pedig éppen akkor, mikor azokra legnagyobb szükségünk volna! Ennek érzése mai ünnepünket az eddiginél komolyabb jellemmel ruházza fel. Másfelől azon közérzet, hogy nekünk kötelességünk teljesítésében s feladatunkhozi hűségben megfogyatkoznunk nem szabad, nagyobb mértékben mint ezelőtt, Akadémiánkra irányozza a közgondolkozást. Minél természetesebb, jogosabb és határozottabb minden oly nemzetiségnek, mely erre magában képességet és hivatást érez azon óhajtása, hogy előtte a magasabb tudományos kiképződés útjai ne csak elzárva és megnehezítve, sőt ellenkezőleg tárva és nyitva legyenek, miszerint annak, mi előtte legdrágább, azaz saját nemzeti egyéniségének feláldozása nélkül, sőt ellenkezőleg ennek párhuzamos kiképzése mellett, vehesse fel magába és azonosíthassa nemzetiségével a magasabb míveltséget: annál becsesebbnek kell lenni a mi szemeinkben is jelenleg Akadémiánknak.

Azon okokat, melyek miatt a magyar gondoknak legnagyobbika hosszú évek során át, nemzetiség iránti féltékenységben nyilatkozott, magyarázni és kritikailag méltányolni, a történetírás feladásaihoz tartozik. Nekünk itt elég tudnunk és az iránt tisztában lennünk magunkkal, hogy e féltékenység tiszta forrásból eredett, hogy magunk iránti hűségnek volt következese. Ezzel párhuzamban látjuk nyilatkozni azon törekvést: kifejteni, műveltségben elébbre vinni nemzetiségünket s nyelvünket. A gondok ezen utóbbi nemének köszöni születését a magyar Akadémia is. Már alkotóink eredeti eszméjében a tudományok minden nemeinek mívelése, nyelvünk kiképzésének útján, mint cél vala tűzve intézetünk elibe. Természetes, hogy a törvényhozásilag terjesztett nyelvnek azon kiképzettség, mely azt szellemi vonzó erővel felruházni egyedül lehete képes, megszereztetni óhajtatott. Innen van, hogy ez alkotásban oly nagy súly lőn helyezve a nyelvmívelésre és ez magyarázza azt is, hogy midőn fejlődésünk történetének ezen emlékezetes momentumában a nyelvképzést egyedül a tudományok mívelése által elérhetőnek mondottuk ki, akkor a magyarságot nem elszigetelni, nem a műveltség behatásai ellen elsáncolni akarhattuk, és akkor valamint ma, nemzetiségünket nem a tudománytól s nem a műveltségtől feltettük. Helyén kívüli volna itten venni vizsgálat alá, vajon nevezetesen a törvényhozási téren, több történt-e kelleténél, vagy nem? Elég itt is tudnunk és az iránt lennünk tisztában magunkkal, hogy nemzetnek állandóan, nemzedékeken át folytatott törekvéseiben nyilatkozó önfenntartási és kifejtési küzdelme, oly történelmi tény, mely minden gondolkozónak megérdemli komoly méltánylását, és tiszteletet követelhet mindenkitől s azoktól kivált, kiknek, mert műveltségi felsőbbségre tartanak igényt, képeseknek kell lenniök méltányolni másokban is azt, mivel maguk büszkélkednek.

Ezen buzgólkodásaink közepette volt idő, midőn, mint maga Akadémiánk alkotója panaszlá, a divatból, úgyszólván, kiesni kezdett Akadémiánk. A „kelet népe” vagyunk, tisztelt gyülekezet. Véralkatunk heves, lelki tehetségeink között a képzelő-tehetség kitűnő helyet foglal. Hosszabb pihenés után már régebben szemlét tartva magunk felett, szemünkbe ötlött elmaradásunk. Ha azon kérdést tevénk magunknak: lehet-e kilátásunk más népek művelődési fejleményeivel lépést tartani, ha a holt latin nyelv marad ezentúl is a tudományos fejlődés föltétele? nemmel kellé felelnünk. Másfelől számba kezdénk venni magunkat, és itt ismét csekély számunk ragadá meg figyelmünket. Ha azon kérdést tevénk magunknak: nyílik-e így nekünk kilátás jelentékenyebb hatású szerepléshez a történelem mezején? ismét nemmel kellé felelnünk, így született meg azon irányzat, melyet eszmemozgalmaink hosszú során átvonulni látunk. Miért történt, hogy a feladás könnyebbnek látszó része kapott túlsúlyra a közgondolkozásban, azt a magyar elmék lélektani mivolta fejti meg, és ez magyarázza azon tényt, miért függött oly soká figyelmünk leginkább és túlnyomólag azon, mit nyelvterjesztés körül tőn a törvényhozás, és miért vala háttérbe szorítva ez intézet, melynek célja nem a nyelvnek, hanem a tudománynak terjesztése vala, a nyelvmívelés útján. A magyar nyelv a latin helyére volt léptetve a közügyek kezelésének terén s legnagyobb részben a közoktatás mezején is. Mind ez és sok más, egészen lefoglalta figyelmünket. Voltak sokan, kik mindent a törvényhozástól vártak és eléglették azon sikereket lajstromozni, melyek azon téren, melyre ez hathatott, mutatkoztak vagy ígérkeztek. Voltak mások, kik a törvénykészítés varázsvesszejének segélyével, a Kárpátoktól Adriáig lakozó milliók mindnyáját rögtön megtaníthatni a magyar nyelvre, és épp ily gyorsan saját nyelvök, szokásaik és sajátságaik levetkezésére bírni vélték. Voltak, igen is, tisztelt Akadémia nem csekély számmal, ily fellengzőink, — hasonlók ama másnemű ábrándozókhoz, kik ma a külföld irodalmában zajongnak, és a francia és germán culturának árját vélik a Szajnától és Rajnától a Bosporusig gőzmozdonyi gyorsasággal végig futtathatni, s az attól elázott milliókat felolvasztva magukba felszívhatni — de voltak, fájdalom, túlheveseink is, kik amazoknál többet ártottak.

Mindezen tusák zajában kevés figyelem volt a tudósok hangyaműködéseire. Hány fáradhatlan munkása művelődésünknek küzdött szükséggel és szegénységgel a részvét hiánya miatt? hánynak tudományos művei hevertek, vevőkre nem találva, könyvárusainknál,,mialatt számos silány elmeművet kapva kapkodott el onnét a közönség? És ha a dolgok ily állásában halkabb léptekkel terjedett közöttünk a tudományos műveltség, mint az kívánatos és szükséges lett volna, hibáztathatjuk-e ezért akadémiánkat? Vajon nincs-e tudva előttünk, hogy azon eszközök, melyekről ez rendelkezhetik, korántsem elégségesek? Ám tekintsünk végig 28 éves működésének sorozatán, vagy csak azon is, mellyel ma fogja a legközelebbi 11 évre vonatkozólag ezen gyűlést titoknoki előterjesztés megismerkedtetni, és nem fogjuk tagadhatni, hogy az akadémia elébbre vitte nyelvünket, művelte és terjesztette a tudományokat.

A siker, mely ilynemű tudományos intézetek működésétől várható a műveltségre, azon közönség részvéte és fogékonyságától függ, melyre ily intézetnek hatnia kell. S ezen részvét folyvást és kellő melegségben mutatkozott-e akadémiánk iránt? Nem elégtelenek-e még ma is azon eszközök, melyekről intézetünk rendelkezhetik? S állíthatjuk-e, hogy mindig mutatkozott azon fogékonyság a közönségnél, mely egyedül lehetett volna nagyobb sikerek szülője ? Hány vala közöttünk és van talán még ma is, ki inkább szánalommal mint részvéttel szeretett és szeret a tudósokra letekinteni? Hány vala és van talán még ma is, ki nemzetiségünk mellett hő szavakra felbuzdulni azon mértékben kész, amelyben óvakodik irodalmunkat csak legkisebbé is pártolni, szellemi tevékenységünkhöz bármiképp is járulni, magyar elmeműveket olvasni, vagy csak meg is szerezni? Mióta kezdjük igazabban méltányolni az írói érdemeket; mióta kezdünk merőben hálátlanok nem lenni azok iránt, kik az időből kifogytak, miképp maguknak s utódaiknak bár csak a legszerényebb jóllétet is biztosíthassák, mert egész életök annak volt szentelve, hogy díszt, fényt, hasznot irodalmunkra s a hazára árasszanak? És nem értünk-e időket tisztelt gyülekezet, és oly távol vannak-e már azok, midőn tépelődéseink és viszálkodásaink közepette, az egyhangúság hajhászása közben, a legmagasb érdekeink iránti összehangzás lehetőségét kézből szalasztva, minden, mi értelmi és erkölcsi súlyunkat valóban növeszthette volna, majdnem egészen kiesett figyelmünkből, és úgyszólván háttérbe volt szorítva?

Ekkor történt, hogy Akadémiánk alkotója, megérkezettnek vélte az időt, önismeretre, helyzetünk szükségeinek megértésére hívni fel bennünket. Ekkor hallánk tőle azon nagy és örök igazságot, hogy nem mennyiség, hanem minőség az erőnek sarkalata, hogy ha veszélyben forgunk, ez nem azért van, mert kevesen vagyunk, hanem, mert súlyunk csekély; — ekkor kérdé tőlünk, vajon hisszük-e, hogy nemzetiséget csak úgy rákenhetni bárkire, ki éppen kezeink közé jut, mint például meszet falra vagy mázat fazékra? vajon hisszük-e, hogy parancs elégséges arra, miszerint valaki nemzeti sajátságából kivetkezzék? ekkor lettünk figyelmeztetve, hogy nem elég törvényeket hozni, hanem azok iránt sympathiákat kell gerjeszteni, hogy azt, ki oly törvénynek nem hódol, mely előtte gyűlöletes, a törvény betűjének szigora sújthatja ugyan, de a cél tévesztve van, mert ily eljárás fanatismust szül; — és ekkor buzdíttatánk egyszersmind arra, hogy kétségbeesnünk s ellankadva a vaksorsnak átengednünk jövendőnk kifejtését épp oly annyira nem szabad, mint önhittségtől felfúva, és minden hatalmakat felbőszítve és ellenszegülésre kihíva, erővel törekedni az után, mit kirekesztőleg csak bölcseséggel, és pedig élet- és nem szoba- vagy könyvbölcseséggel érhetni el!

Fájdalom, uraim! hogy akkor nem értettük meg Akadémiánk alkotóját, de szabadjon hinnem, hogy ma már megértjük, — szabadjon hinnem, hogy nagy tapasztalások nagy tanúságai hatásukat megtették. Ezekkel gazdagodva állunk ma, komolyabbra változott viszonyokban régi nagy feladásunkkal szemközt, — igenis régi feladásunkkal, mert csak az idők változtak tisztelt akadémia, de nem kötelességeink. A tudományilag képzett, gazdagított és lehetőleg tökéletesített nyelven mívelni és terjeszteni tudományt, ekképp öregbíteni a magyar közértelmesség summáját, magasabb szellemi és értelmi kifejlődéshez vezetni a magyart, s ezáltal emelve tekintélyét, díszét, jelentőségét, arra képesíteni, miképp a műveltségi alárendeltség nyomasztó érzésétől menten, ne csak becsülettel és tisztességesen helyt állhasson ott, hova a történet s a világviszonyok rendelték, hanem e felett nemzeti önérzete kielégítést is találhasson annak lélekemelő tudatában, miszerint magához híven, saját nemzeti egyéniségéről le nem mondva, hanem azt fenntartva, értékben emelve és nemesítve, tudott részese lenni, azon nagy munkának, melyet teljesítve halad az emberiség a világtörténelemben egy magasabb akarat által kijelölt szellemi és erkölcsi céljai felé — ez volt az, mi alkotóink és alapítóink lelke előtt lebegett ezen intézet létesítésénél! gyönyörű és nemes gondolat, tisztelt Akadémia, mely a hazaszeretet forrásából buzogva ki, helyzetünk szükségeinek mélyebb felfogásából eredve, természetes és jogos vágyak elibe okos korlátokat tűzve, és ilyeneket másoknál is becsben tartva és tisztelve, egyszer-mindenkorra kijelöli utunkat és tisztünket. Ez pedig abban áll: elibünk tűzött körünkben, és a mennyiben tőlünk függ, oda munkálni, hogy meg legyen szerezve a magyarnak az, minél többet bármily körülmények között elérhetni józanon nem remélhetett, de a minél kevesebb után törekedni önérzeténél fogva képtelen, és ez nem egyéb mint: a nem nagy számú magyarnak, értelmi és erkölcsi kifejlődésén és erején alapuló nagy és valódi súlya!

Ebből érthetjük meg tisztelt Akadémia, miképp bármennyire lehet is szellemi tevékenységre buzdító az emberiségnek és tudománynak szeretete már magában is, ezek felett, és ezeken túl, a magyar Akadémia soha sem nélkülözheti a tiszta honszerelem lelket és szívet magasabbra emelő és nemesítő meleg ihletéseit. Nekünk felejtenünk soha sem szabad, hogy bármennyire nemesek és szépek legyenek a művelődési történelem szempontjából is az alkotóink lelke előtt lebegett célok, de ezen nemes célok, sajátlag és valódilag, egyszersmind magyar célok valának. Nekünk felejtenünk soha sem szabad, hogy ezen tudományos intézetet magyar hazafiak és magyar országférfiak alkották. Ebből folyó erkölcsi kötelességeink érzete, nem megzsibbasztani vagy korlátozni, de becsben emelni, magasabb szentesítésben részesíteni fogja tudományos tevékenységünket, és valóban tisztelt Akadémia, azon korban, melyben élünk, csak is ez óvhatja meg az irodalmak bármelyikét azon veszélytől, hogy a szellem tevékenysége vagy az anyagias mindennapiság középszerűségéig lelapulni, vagy pedig lelketlen és szívtelen elméletek meddő hajhászásában és ködökben úszó hypothesisek felállításában elpárologni kénytelen ne legyen.

Így olvasztva be tisztelt Akadémia a tudomány szeretetét hazafias kötelességeink érzetébe, erélyben és kitartásban fogunk gyarapodni, ekképp fogunk úgy akkor, mikor az emberi értelemnek a tudományokban visszatükröződző kész szerzeményeit felhasználni, valamint akkor is, midőn a magunk saját vizsgálódásai és nyomozásai útján önálló tudományos eredményekhez eljutni törekszünk, irányt túlnyomólag mindig attól vehetni, mi úgy az összves emberiségre mint különösen hazánkra vonatkozva, a szellemi és erkölcsi állapotok javításához vezethet.

Szerző: prorege  2008.12.19. 19:30 komment

A vallás tárgyában.

(A főrendeknél. 1833. márc. 18.)

Mikor először jutok azon szerencséhez, hogy ifjúságom zsenge korában, ezen fenséges helyen a haza dolgaiban megszólalhatok, főkötelességemnek tartom szem előtt viselni a nádor azon bölcs utasítását, hogy a táryghoz szorosan nem tartozó vitatások mellőztessenek. Nem akarom tehát a pécsi püspöknek példáját követni; azt sem akarom vizsgálni, mennyire igazságos a RR-nek initiativájok megsértése iránti panasza. Csak az itt a kérdés: belé kell-e menni a vallásos sérelmek pontonkénti felvételébe? Ezen szűk mezőre szorította a csatát a fő RR. izenete; s mit mond ezen izenet? hogy a kérdésben forgó panaszok és kívánatok nem azon osztályokból valók, melyeket az ország 1825 óta előkelőknek keresztelt; hogy effélék elegyes küldöttség útján szoktak felvétetni, mitől elállani nem tanácsos; hogy a királyi előadásoknak törvényelleni elhalasztásában megegyezni nem lehet; végre, hogy a küldöttségre utalás által az igazságos panasz hátramaradást szenvedni nem fog.

Nem akarom a józan ész- s természeti törvényből magyarázni, hogy a lelkiismeret szabadságát s vallásbeli türedelmet sértő panaszok orvoslása mindég a legelőlegesb tárgy, mert jól tudom, nincs veszedelmes rendbontó idea, melyet ezen szent nevezet alatt a felekezetek indulatai magukévá nem tettek volna; szívesen megismerem, hogy itt inkább az alkotmányos posivitás s politikai tekintetek szempontjából kell kimenni: mindazáltal a pécsi püspökkel kezet nem foghatok.

Ha itten a királyi előadások felvétele alatt egyes ember felállott s ezen sérelmeket minden egyéb tárgyak előtt felvétetni sürgette volna: talán helyesbek lehettek a formából merített ellenvetések. De a királyi előadások itten már három ízben megfordultak, a RR. azokba már tettleg bementek. Ez a húr, melynek visszhangja mégis tart, a másik táblán pendült meg, több mint 40 megye követei pártolták, s ez egyesség az indítvánnyal együtt született. Csakhamar átjöttek ide a RR. küldöttei, egyik kezökben a bécsi s linci békekötéseket, a másikban az izenetet, s a nemzet képviselőinek nevében a békekötések megtartását, sérelmeik orvoslását, a törvény hézagai pótlását szorgalmazták.

Lehet-e már a dolog ezen állásában a vegyes küldöttség szükségét akadály gyanán gördíteni a RR. elébe? A vegyes küldöttség célja csak az, hogy mind a két tábla részesüljön a dolog vizsgálatában, s e célnak ezen az úton is meg van felelve. — Se diaetán, midőn tíz rendszeres munkák állanak az ország RR. előtt, lehet-e igaz lélekkel mondani, hogy ezen sérelmek a vegyes küldöttségre való utalással hátramaradást szenvedni nem fognak ? A készen álló munka elhalasztását mindazok, kik inkább a foganatot mint formát tekintik, az igazságtétel megtagadásának fogják tekinteni; s nem fog-e mentő igazságnak látszani minden panasz, melynek felvételétől a fő RR. annyira irtóznak? — A gravaminalis küldöttségek, bevett praxis szerént, közönséges ellátásukat soha sem hoznak javaslatba; — itt pedig nem egyes sérelem iránti elégtételről, de arról van szó, hogy jövendőre minden ilyes visszaélésekre alkalmat adó rés bevágassék.

Beszéltünk a királyi előadások hátramaradásáról.

Úgyde a KK. és RR. már az operatumokban dolgoznak, ezen izenettel pedig már elkészültek, s időt vele csak úgy vesztenének, ha azt vissazutasítanók. – Úgy tudom egyébiránt, ezen főtábla az operatumok felvételében vetélkedni akar a RR-kel, a közjó szeretetében s munkálatában, meg akarja mutatni, hogy a jelenkor szükségeit érti, s ősi jussaival s javaival a haza boldogságára élni tud és akar.

Már hogy eszközölheti e magas célt, ha mindjárt diaeta kezdetén a két tábla közt egyenetlenség magva hintetik? Részemről még akkor sem állanék el ezen sérelmek felvételétől, ha tudnám, hogy rossz resolutio következendik. Nem tartozom azon sangvinicus emberekhez, kik azt hiszik: egy jó resolutio utan azonnal aranybéke fog kezdődni az országban; a századok verte sebeket csak hosszas igazság gyógyíthatja.

Mindkét részen sok türelmetlen ember áll még, a bizalmatlanság régen megrögzött. — Ez azonban csak a betegség súlyát, az orvosság szükségét s azt bizonyítja, hogy míg a józan gondolkodás előhaladása meghozná a teljes segítséget, kötelessége tenni a törvényhozásnak azt, ami tőle függ, t. i. az igazságtalanság lehetőségét megszüntetni.

Nem úgy akarok én ezen perplexitásból kimenni, amint a pécsi püspök javaslá; azt tenni, mit ő javasol, annyi, mint a perplexitásba még mélyebben süllyedni. — En kívánom a pontonkénti felvételt, s kívánom azt a catholicus magyar egyház interesséjében is.

Szólok úgy is, mint azon egyház hív fia, tekintem azt, mint alkotmányunkkal egyidős, abba sok érdekeknél fogva egybeszőtt tiszteletes intézetet. Mindég kész leszek én is védeni azon hatalmat, melyet neki alkotmány, dús birtok a érdem adtanak; soha azon szolgálatokat, melyeket ezen egyház a hazának tett, feledni nem fogom; de csak addig nem szűnik meg ezen hatalom, míg műveltség, felvilágosodás s keresztényi szelídség fogja vezérleni. Ezen században félelem és gyűlölés mellett hatalmat megtartani is nehéz, nyerni lehetetlen. A hatheti oktatás, reversalisok stb. ugyan nyertek-e valaha csak egy szívet is a catholicus magyar egyház számára? — akkor ugyan ütött volna már utolsó órája a catholicus magyar egyháznak, ha ily módoktól kellene neki életet, lételt és hatalmat kunyorálni. Ezek csak reactiót s oly ideákat szülnek, melyek a catholicus egyház állapotját voltaképp veszedelmeztethetnék.

Óhajtom tehát a pontonkénti felvételt.

Minden panasz igazságos-e ? majd megválik; de ne hagyják a magyar egyház tagjai magokon azon szennyet, hogy az igazságos panaszt orvoslás, az igazságtalan panaszt cáfolás nélkül hagyták kimenni e teremből; s hogy ezt ne tegyék, a haza nevében összekulcsolt kezekkel esedezem.

Szerző: prorege  2008.12.19. 19:24 komment

A Ráday-sérelem tárgyában.

(A főrendeknél. 1839. jún.20.)

Előrebocsátom, miként az 189. 13. törvénycikket illetőleg kénytelen vagyok azoknak nézeteit pártolni, kik szerént e törvény országgyűlési tanácskozások sorában a királyi előadásoknak kétségtelen elsőbbséget tulajdonít. — Igaz, hogy az idézett törvény a királyi előadásoknál a pertractatiót említi, a sérelmeknél pedig azt: uttollantur; azon erősség azonban, mely innen a sérelmek részére húzatik, meg nem áll; mert a törvény de justis gravaminibus beszél, ami nem tehet mást, mint azon sérelmeket, melyek a diaetalis tractatus útján, mind a két részről valóságos sérelmeknek ismertettek; és ez nem is lehet másképp, hacsak a törvényhozás egyik részét igazából kirekeszteni nem akarjuk. Így tehát a tárgyaltatás módjára nézve egyformán rendelkezik a törvény; — a sorozatra nézve azonban világosan határoz, s valamint abból, hogy e vagy ama királyi előadás az országgyűlésen el nem fogadtatott, ő felsége soha sem húzott az ország ellen következést, éppen úgy nem lehet fordítva az országos RR-nek a sérelmek nem egészbeni elenyésztetéséből az országlószék ellen argumentumot húzni. – Egyébiránt kerülni kell itt minden egyoldalú s kivihetlen theoriákat; az igazság az, mit a főrendi tábla 1833-ban kimondott, t. i. hogy csak oly esetekben, mikor – u. m. 1825-ben – teljes igazsággal elmondhatni: „saluberrimas licet provisiones effectu carituras, nisi succussa constitutionalis basis vigori suo restituta fuerit,” van az 1790. 13. törvénycikktől való eltérés némileg igazolva.

 Ezen esetnek azonban mindég különösen kellett bebizonyíttatni, és még az ily esetekben is a „junctim”-nál tovább az ország soha nem ment. — A királyi előadásoknak tökéletes elmellőzése 1790 óta most fordul először elő, és abban fekszik éppen a különbség a múlt esetek és a jelen közt, hogy most a t. KK. es RR. ezen előleges kérdést az izenetben meg sem említik, és a törvény szoros rendelkezésétől való eltérést teljességgel nem motiválják. Hiszem tehát, hogy mindenek előtt a dolog ezen helyezetére kell a KK. es RR-nek figyelmét felhíni.

Ami magát a tárgyat illeti: a történt előadások után kénytelen vagyok annak némi taglalásába ereszkedni.

Az eset maga, mely a RR. vélekedése szerént az 1790. 13. törvénycikk ellenére a királyi előadások előtt az elsőbbséget megérdemli, és melyet a RR. tettleg orvosoltatni akarnak elébb, hogysem bizonyos kijelelt sérelmeken kívül más valamit felterjesszenek, közönségesen ismeretes, és így nem szükség azt hosszasan elmondani.

E tekintetben kettő itt a kérdés:

1-ször: van-e Magyarországban a királynak joga, oly választásoknál, melyek vélekedése szerént, bármi okból is törvénytelenek, közbeszólani?

2-szor : hogy a fennforgó esetben a közbeszólás volt-e elegendőképpen motiválva?

Ezen két kérdés megfejtésében fekszik az egész; mert ha a pesti követ választásának megsemmisítése, a végrehajtó hatalomnak helytelen tette nem volt, úgy sem a kérdéses egyén, sem Pestmegye, sem az országgyűlés igazaikban sértve nincsenek.

Az első kérdésre nézve tagadhatatlan joga, sőt kötelessége a felségnek, az ország törvényeit s törvényszerű szokásait megtartani, s mások által is megtartatni. — Az inaugurale diplomában ígérte a felség : „Leges et consvetudines Regni ipsi firmiter et sancte observabimus, per aliosque omnes et singulos inviolabiter observari faciemus.”

A végrehajtó hatalomnak ezen joga a közállapotoknak egész körére kiterjed, s akárhol történik a törvénytelenség, joga és kötelessége a királynak a törvényes ösvénytől eltérőket arra visszaigazítani.

Ezen általános elv alól nincsenek a követválasztások semmi különös törvény által kivéve: tagadhatatlan marad tehát, hogy Magyarországban, míg csak a választásokra nézve különös törvény által új rendelkezés nem történik, a végrehajtó hatalomnak joga marad, törvénytelen választásokba belészólani. Abból, ami más országokban ezen név alatt „Verification des pouvoirs” létezik, Magyarországra nézve, a dolognak itteni kifejtett helyeztetésében, eldöntő következést húzni nem lehet.

Ami már a második kérdést illeti, hogy t. i. a fennforgó esetben volt-e a kormány közbeszólása elegendőképpen a körülmények által motiválva? azt kell itt elhatározni: hogy ezen országnak régi törvényszerű s királyai által esküvel erősített szokásai közé tartozik e azon szokás is, miszerént fenyítőperek alatt álló egyének, panasz alóli felmentésökig, közhivatalba nem léphetnek? — A királyi meghívólevelek, melyeknek mindég egyforma és százados szokáson épült tartalmát merő formának nevezni nem lehet, - tökéletesen egyhangzólag azokkal, miket az 1625. 62. es 1723. 7 a diaetai tanácskozásokban megkívántató nyugalomra és méltóságra nézve rendelnek, csendességet és békét kedvelő férfiaknak küldését parancsolják. — Hogy ezt micsoda szellemben veszi az ősi szokás, elegendőképpen bizonyítja azon százados gyakorlata a törvényhatóságoknak, miszerént fenyítőperek alatt álló férfiak, nem csak új hivatalokat nem nyerhetnek, hanem felmentésökig viselt hivatalaiktól is felfüggesztetnek. — Ered ezen szokás elődeinknek azon gyengéd és tiszteletes becsületérzéséből, melynél fogva a közhivatalban levő férfiakat nem csak minden valóságos es bebizonyított vétektől, hanem még a gyanú árnyékától is tisztáknak lenni akarta, úgy hogy hozzájok, mint Caesar feleségéhez, még csak a szó se férhessen.

Ha ez a kisebb tisztességekre áll: áll bizonyosan a követi méltóságra is, mely fontosságánál fogva oly sok egyebeket felülmúl.

Lehetnek igenis esetek, hol az egyes személyekre keménynek és igazságtalannak látszik; de a nyereség, mely intézeteink tisztaságának ez által jut, az egyes individuum ezen rövidségét a köztársaságra nézve egészen helyrepótolja. Tudom, hogy ezen oly dicséretes szokástól az utolsó esztendőkben, többnyire politikai nézeteknél fogva, egyes törvényhatóságok eltértek; de ezen új, egyes és nem egészen elfogulatlan próbatételek teljességgel nem gyengíthetik azon sokkal számosabb megyék százados gyakorlatát, hol ez a consvetudo a politikai felekezetekre való tekintetek nélkül a maga ősi tisztaságában állandóan megőriztetett. — Nem áll az, hogy e szerént a kérdéses egyén már élőre kapná azon büntetést, melyet reá csak a bíró mondhat ki; mert a bírói ítélet ha ellene fogna kiütni, őt a hivatalviselésre örökre alkalmatlanná tenné, jelenleg pedig csak egy ideig-óráig tartó felfüggesztésről van szó, s nem is beszélek én itt személyről, hanem azon elvről, mely szerént az, ki ellen ily juris praesumtio harcol, magát a vád alól tisztítani köteles elébb, hogysem a jó rend veszedelme nélkül a törvényhozásnak tagja legyen.

Jól tudom, hogy a vétségeknek jelesül e nemét a politikai szenvedélyek igen gyakran hatalmas pártfogásuk alá szokták venni, s csak éppen most történt azon megjegyzés: hogy „vannak rossz szagú és nem rossz szagú vétségek;” nekem azonban úgy látszik, hogy a szenvedélyek sphaerája felett álló kormánynak kötelessége, a helyes és helytelen feletti ítéletet ily dolgokban a közvélemény naponként változó fluctnatióinak át nem engedni, hanem ezekkel általellenben valami positivumon és változhatatlanon állani meg.

Van azonban egy nyomós ellenvetés, melynek fontosságát én teljességgel nem tagadom: „egy erőszakos kormány az itten általam kifejtett joggal visszaélhetne és a legjelesebb férfiakat, ha neki visszatetszenek, a törvényhozásból kizárhatná.” Ez egy extremus eset, s ha azt hiszi a nemzet, hogy az ellen fejedelmének vallásossága s tulajdon erkölcsi ereje által elegendően biztosítva nincs, nyitva áll az út ezen tárgyra nézve mind a két rész érdekének megfelelő új törvényt alkotni.

Ő felsége bizonyosan nem lészen ellene, hogy ezen tárgyban tökéletesen kielégítő rendelkezés történjék. Egyébiránt egy extremus esetre egy más extremus esetet lehet felelni; — nem képzelhető-e egy oly elfajulása a korszellemnek, hogy a t. KK. és RR. által felállított elv pajzsa alatt, az országgyűlésre számos különböző vádakkal terhelt, törvényeink jótékonyságánál fogva szabad lábon álló, egyébiránt azonban köztudomású vétkesek küldessenek? — de, amint mondám, nem akarom én ezt tovább vitatni, hanem azt mondom: hogy jövendőre nézve mind a két bajon új törvények által lehet és kell segíteni.— A múltra nézve azonban erős meggyőződésem az: hogy a kormányi lépés azon szellemben történt, melyet én alkotmányos intézeteink „stricta observantiájának” bátorkodom nevezni, ellenében annak, amit laxa observantiának mondhatnánk. S lehetlen nekem ezt a méltóságos főrendi táblát nem figyelmeztetnem azon lépésnek diaetalis jelentőségére s politikai következésére, melyhez járulásunkat a t. KK. es RR. kívánják. Ezen oldalról tekintve, sem a pesti rescriptum, sem a KK. es RR. izenete többé nem elszigetelve,  nem egyedül állnak, hanem szorosan egybekötvék a legújabb időkbeli politika eseményeivel, és feltételezik a jövendőt.

A négy utolsó esztendőknek historiája Magyarországban azt mutatja: hogy azoknak folytában olyanok történtek egyes személyek részéről, mik az országlószék véleménye szerént a közrend es állomány tekinteteiben büntetést érdemlettek. — Az országlószék tette azt, mely jogot kormánytól soha még senki el nem tagadott, a kérdéses személyeket törvényes és természetes bíráik elébe állította, — ezek hozzáláttak súlyos és kellemetlen tisztöknek teljesítéséhez. — Súlyosnak nevezem azt, mert a mi időnkben még a legigazságosabb politikai repressio is népszerűtlen.

Tisztök teljesítéséért a bírák közgyűléseken a legkeserűbb és sértőbb kifejezésekkel illettettek. — A kormányszék — mit bizonyosan ismét tehetett — az ily sértegetőket a bírói ítélőszék elibe állította. — Elvégre pedig, mikor az ellenkező fél azt állította, azt vivé ki, hogy az ily sértegetők fejére a törvényhozás polgári koronáját kell feltenni, akkor a kormányszék azt mondá: „nem ! az ilyen ember intézeteink szellemében nem lehet tagja a törvényhozásnak, míg magát minden gyanú alól ki nem tisztítja.” — S ebben áll a per a király és nemzet között ezen esetben.

A pesti rescriptum és a t. KK. és RR. izenete e perben a két utolsó oklevelek. — Hogy már ezen alkalommal, ezen főtáblának, a maga magas állásánál fogva, melyik oldalra kelljen állnia? azt nem lehet másképp, mint a jelen országgyűlés feladásának és a politikai helyzetnek gondos és mindenoldalú megfontolásából megfejteni.

Ezen országgyűlésnek feladásai előttem igen tisztán állanak; szükség t. i. az újoncok kérdésén kívül

1-ször : az utolsó időknek oly sok súrlódásra alkalmat adott eseteit az ország közjavára használni az által, hogy ezen tárgyban üdvös es kimerítő rendelkezések történjenek, és így jövő súrlódások és ízetlenségek lehetőségig eltávoztassanak;

2-szor: a nemzetet, a kifejlés és haladás útján, ismét egy stadiummal előre vinni.— Ami már ama lelki békét illeti, melyet itt mint a feladások egyikét jeleltem ki: szó lehet itt főképpen azon alapról, melyre azt építeni kell: kívánja-e valaki, hogy egyes individuumokra, habar tévedtek is, mondja ki kárhoztató ítéletét a törvényhozás ? — teljességgel nem. — Nemesebb és szebb a törvényhozás magas feladása, — a megfenyítést a bírákra bízza, önmeghívása az, hogy sebeket gyógyítson, hogy könnyeket töröljön le, s ezzel összekapcsolva, hogy a jövendőt új törvények által biztosítsa.

Új torvények igenis szükségesek, először az ország általános érdekében, hogy ezen szomorú esetek legalább egy hasznos gyümölcsöt szüljenek; továbbá az egyesek érdekében, hogy tudatlanságból senki ne vétkezzék; végre az országlószék érdekében, mert mindenképpen ellenkezik az okos törvényhozás első szabályaival, hogy a vétségek törvényes repressiója a kormányszéknek ily szörnyű erkölcsi vitába kerüljön; mert akárki mit mondjon, gondolkozó ember tagadni nem fogja, hogy a leghumánusabb és szabadabb lelkű országlószékek is jönnek és jöhetnek oly helyzetbe, mikor a politikai vétségek miatt lépéseket tenni kénytelenek.

A kibékélésnek egy más basisa, melyről tán némelyek gondolkoznak, abban állana: mindazok felett, mik az utolsó időszakban e nemben a kormányszék és ítélőszékek részéről történtek, általános kárhoztató ítéletet mondani ki, s a törvénytelenség és önkény bélyegét rájok ütni. — A kiegyenlítés ezen módja teljesen elfogadhatlan; mert a status legfontosabb érdekeit veszedelmeztetné, és a kormányszék törvényes erejét örökre paralysálná. — Ezen az áron a békét megvásárlani nem lehet. Az mondatik: hogy 1825-ben a végrehajtó hatalom megvallotta, hogy hibázott: következve, hogy az most is történhetik. — Roppant az akkor és most közötti különbség. — Akkor a kormányszék, önvallomása szerént, kivételes terrenumra állott, lépéseinek törvénytelenségét nem tagadta, s kénytelen volt ezen elv alatt keresni bátorságot: „salus publica suprema lex esto.”

Most azonban a kormányszék a megtámadott rész. Rendszere nem állott egyébben, mint a vétkeseknek a bírák elibe való állításában. — Jelenleg tehát az egyik oldalon a törvényhozó test egyik felének egyik része áll, t. i. eddigelé csupán a követi tábla; a másik oldalon a végrehajtó hatalom, mint egyik fele a törvényhozásnak, és az egész bírói hatalom. — Ezen utolsó a maga körében független és egyedül competens lévén, jelenleg a törvénytelenség vádja bebizonyítható soha sem lesz, és arról való próbatételek ezen „circulus vitiosus”-ból soha kimenni nem fognak. És valamint 1825-ben a kormányszéki elismerés a törvényes fennálló rendnek hasznára volt, éppen úgy jelenleg az ilyen elismerés nem csak ellenkeznék a positivas igazsággal, hanem a törvényes rend és fennállás ügyén gyógyíthatlan sebeket ejtene.

Azt mondám: hogy haladás azon másik szempont, melyre ezen főtáblának figyelmeznie kell elébb, hogysem a KK. és RR. által javasolt lépéshez bozzáállana. — Az én életem sem ismer más ideált, mint hazám haladásait, és nem fogom soha elismerni, hogy azoknak lehessen tenni más korlátot, mint politikai helyzetünk és összeköttetésünk természetes következéseit és alkotmányunk gyökérelveinek fenntartását; de úgy látszik nekem, hogy haladás, előmenetel a közügyeknek azon nemében szükséges leginkább, hol legtöbb a hiány, a hézag. — Hazánkban mindenek felett a rend hibázik; nézzük közigazgatásunkat, választási rendszerünket s gyakorlatainkat, törvénykiszolgáltatásunkat, hitelünket, sőt még magát törvényhozó testünket is: rend — rend es ismét rend az, ami mindenütt hiányzik.

Az tehát Magyarországban leginkább haladás, ami ezen sarkalatos és üdvos elv megerősítésére vezet. — S van egy más még fontosabb tekintet: akaratunk ellen is előre hajt bennünket az idő, s elébb-utóbb szükséges leend ezen országban számosabb néposztályokat beléhúzni az alkotmány jótékonyságába. — Más részről, úgy hiszem, meg akarjuk tartani köztanácskozásaink azon szabad szertartásait és formait, melyeken municipalis intézeteink nyugszanak. — Ezen kettős igazság általellenében lehet-e kétségbe hozni, hogy eljött az idő a rend és törvényes tekintet elvét megerősíteni?  mert ha ezen elv már most is oly kevés szerencsével harcol a felekezetek ellen: mi lesz belőle, ha nagyobb néptömegekkel lesz kénytelen maga mostani gyengeségében megvíni? — Szükségképpen vesznie kell.

Ezen elv megerősítése tehát politikai előlépéseinknek előleges feltétele; ennek hanyatlása pedig e tekintetben az előmenetel útját előttünk bizonyosan elzárná. — Azt állítom én, hogy ennek szükségét maga az ország mélyen érzi, - több mint 25 megyei utasítás sürgeti azon auctoritásnak helyreállítását, mely a legszámosabb néptömegekkel jön érintésbe: értem itt a földesúri auctoritást. A rend és törvényes tekintet elve pedig egy és ugyanaz mindvégig valamennyi lépcsőin a politikai hierarchiának. És szomorú tévedés azt képzelni, hogy lehetséges azt mi tőlünk lefelé erősíteni ugyanakkor, midőn felfelé gyengíteni akarjuk. — Ha már most az itt mondottakat az izenetre visszaviszem: kénytelen vagyok azt állítani, hogy az ahhozi járulás által ezen főrendi tábla egészen más útra lép, mint amelyet én az ország javára nézve szükségesnek tartok.

Legfontosabb itt az első lépés, és ha egyszer a rend, az auctoritás és a stricta observantia elve ellen ezen főrendi tábla felszólal, ha kárhoztatja egyszer azt, ami ezen elvek szellemében felülről történt, jövendőre is ezen szellemben kell tovább mennie, s maga hozzájárulásával létre hozni egy olyan cselekvési rendszert az országgyűlésen, melyben én ugyan részemről teljességgel meg nem egyezhetem.

Hogy ezen cselekvési rendszer miben állana, ez iránt az izenet vég §-sa tökéletes világosságot ád. — Nemcsak a pesti esetnek, hanem az előleges sérelmeknek és a szólás szabadsága terjedelmes tárgyának elsőbbség tulajdoníttatik a királyi előadások felett. — Egyéb végzések felterjesztésénél továbbá a Ráday-féle esetnek kívánságukhoz képesti elintézése sine qua non conditióvá tétetik. — Így tehát 179°/1. 13. törvénycikk rendszeres megszüntetéséről van a szó, és ez által a diaetalis tractatus helyébe diaetalis háborút tenni, melyben azután a harc nem a törvény és előterjesztések és okadások, hanem erkölcsi kényszerítések és sine qua non conditiókkal folytattassék.

Hogy ezen rendszer a történtekkel és az ország javával egyező-e, s nem vezetne-e szükségképpeni visszatorlásokra? — mindenki megítélheti. — De még kevésbé érdemel helybenhagyást ezen célzat, ha azt az ország általános szükségei és kívánságai szempontjából vizsgáljuk.

Figyelemmel kísérem én is a közvélemény minden oscillatióit; de nem vagyok képes azon mély és közönséges aggodalmat feltalálni, mely a RR. politikájának indító okául felhozatik; én a nemzetben büszke öntudatot látok, mely azt mondja neki, hogy alkotmányát és szabadságát semmi valóságos veszély nem fenyegeti. — A nemzetnek munkás része, mind az, kinek ezen ország gazdagságát, iparát, nevekedő jólétét köszönheti, főleg nyugalmat, rendet és munkássága számára minden önkény ellen oltalmat kíván. — Tizenhárom esztendeig tartó normalis existentia után, egy humanus fejedelem alatt, ki még ott is, hol korlátlanul igazgat, a tiszta emberiség nemesült szellemét követi, lehetetlen, hogy a nemzet valóságos aggodalomban legyen szabadsága iránt, s még azok is, kik több pontokban különböznek véleményeikben a kormányszéktől, kénytelenek általlátni, hogy alkotmányunk lényege, sőt még haladásaink is biztosítva vannak. A királyi előadások további megnyugtatást nyújtanak a közvéleménynek.

Ami a hadsereget illeti: az országlószék kívánsága a monarchia általános érdekein épül; ezek pedig, főleg a külső politicában, hazánk érdekeivel tökéletesen egyek; és senki, ki Európa politicai körülményeit ismeri, tagadni nem fogja, hogy mi hadsereg nélkül nem lehetünk, míg természetes ellenségeink és vágytársaink nagy hadsereget tartanak lábon.

A katonai élelmezéssel összekötött nehézségeket az ország megszüntetni mindég kívánta, és ezen tárgy fontosságát nem veszthette el az által, hogy a királyi előadásokban foglaltatik. A Duna szabályozása európai fontosságú tárgy, célirányos megfejtése ezen országnak a jólét új kútfejeit nyitandja meg, s talán alkalmat adand nekünk próbát tenni a közjólét azon rugójával, mely nélkül az jelen időben sehol sem létezhetik: értem ezalatt az országos hitelt. Végre megnyílik a RR. előtt az út önindítványi joguk használására is; mert kinyilatkoztatja ő felsége, hogy az ország igazságos kívánságainak szívesen engedend. Így tehát nemcsak a jelen állapot, de a jövendő és előhaladás is biztosítva és előre elkészítve van, és teljességgel nem ismerhetem én el, hogy az oly sokszor említett nyugtalanság máshol létezzék, mint a társaságnak felületén; az alap, a basis ettől menten marad.

E nyugtalanságot fődolognak tartani, és arra főtekintettel lenni, vélekedésem szerént megbocsáthatlan hiba volna; mert az ország RR-eit elvonná azon úttól, melyet a körülmények elibe tűztek. — A cél előttünk fekszik. — Ha a RR. rendszerére ráállunk: egy hátramenő politicát fogunk követni; széles mezőt nyitunk a legkeserűbb ellenvádaknak, szemrehányásoknak; nem csillapítunk, hanem inkább ingerlünk. és ahelyett, hogy statusemberek, törvényhozók, a jövendő biztosítói és elkészítői lennénk, nem leszünk egyebek, mint a múlt időknek keserű és szomorú s nem mindég részrehajlatlan historiographusai. Ezen okoknál fogva én a RR. javaslatára reá nem állhatok.

Válaszunkat az 179°/1- 13. törvénycikkből vett okoskodásokra kívánnám szoríttatni. — Azon végóhajtásommal fejezem be beszédemet: őrizze meg a Mindenható ezen országgyűlést minden olyan cselekvési módoktól, melyek által az országgyűlésnek csupán tőlünk függő szép eredményei veszedelmeztetnének!

Szerző: prorege  2008.12.19. 19:22 komment

A szólásszabadságról.

(A főrendeknél. 1840. ápr. 22.)

A szólás szabadságának fontos és országos kérdését, úgy mint az az előrement eseményekből kifejlődve, a jelen törvényhozás elébe felhozódott, én ezen országgyűlésnek elejétől fogva mindég főleg és kitűnőleg politikai kérdés gyanánt tekintettem.

Egy csomóban, maga összességében, egész politikai jelentőségével s minden következéseivel együtt állott előttem mindég a dolog, s éppen azért soha sem volt előttem a főkérdés az: vajon nem lehet-e, akár a királyi fiscus tetteiben, akár a bíróság egyes lépéseiben egyes gáncsokra akadni, vagy pedig más részről ezen gáncsokat, törvényeink s törvényes gyakorlatink terjedelmes mezején könnyen található ellenokokkal megcáfolni? hanem inkább azt véltem mindenek előtt és mindenek felett megfontolandónak: mik lennének a KK. es RR. által célbavett lépésnek, ha az országgyűlési határozattá válnék, szükségesképpeni következményei? — Azt kérdem magamtól: mi lesz az erkölcsi hatás, mik lesznek a politikai következések, ha a történt kormányi lépésekre, a történt bírói eljárásokra egy ilyen általános anathema fog az összes törvényhozás egyik fele által kimondatni? nem válik-e ez által lehetlenné a politikai vétségeknek bármely igazságos repressiója? nem lesz-e általa, úgy mint azt kevésbé tiszta szándékok magyarázni s használni fogják, nekibátorítva s felizgatva minden rossz indulat, minden rossz szenvedély? — szóval: nem leszen-e de facto behozva a büntetlenség, s az igazság kiszolgáltatása a rendes törvényszékektől elvéve, s egy szellemében, s irányaiban változékony politikai gyülekezetnek de facto általadva?

Ezeket a mérleg egyik serpenyőjébe vetettem, s hozzájok adám azt a meleg sympathiát, mely keblemben a szabadságnak minden nemei iránt s főleg a szólás szabadsága iránt öröklik, s melyet, mivel a szólás szabadsága tiszteletes gyakorlatának példái között nevekedtem fel, gyermeki koromból elhozott sajátom gyanánt tekinthetek.

Más részről azonban éretten s hosszasan megfontoltam azon basisnak szélességét, melyen nálunk. municipalis alkotmányunknál fogva, a szólás szabadsága sarkallik; azt a teljes lehetetlenséget, hogy ezen jussa a nemzetnek bárki által is elnyomassék; az aránytalanságot, mely ezen országban a végrehajtó hatalom törvényes eszközeinek hathatossága s más részről a törvényhatóságok jogai között létezik; a jó rend elvének országunkbani szerfelett gyenge állását; s latra vévén mind ezeket, hidegen, józanon, hosszasan megfontolván mind ezen tekinteteket, végeredmény gyanánt abban állapodott meg belső meggyőződésem, hogy a célbavett anathema és határozat s a tervezett felírás által a jó rend ügye sokkal többet vesztene, mint amennyit a történt lépések a szabadság szent ügyének ártottak, és hogy a szólás szabadságán netalán ejtett sebek a szabadságnak ön rugó ereje által fognak orvosoltathatni, midőn ama csorba, melyet egy ily országos határozat a jó rend ügyének okozna, örökre helyrehozhatlan fogna maradni.

Ebben a szellemben és értelemben mondottam én azt többször ezen a méltóságos főrendi táblán: hogy a felírásnak elvei mellett kormányozni nem lehet, és teljességgel nem úgy és nem abban az értelemben, mint azt méltóságos gróf Viczay Hedrik urnak magyarázni tetszett. — Mivel a KK. es RR. izenetében az áll, hogy nyilvánosság nélkül alkotmányos szabadság nem létezhetik, és hogy a szólás szabadsága az alkotmánynak legbiztosabb őrvéde, a tisztelt gróf úr azt következteti, hogy én ezen elveket kárhoztatom, és csupán az ellenkező elvek mellett, t. i. nyilvánosság és szólás szabadság nélkül tartom a kormányzást lehetségesnek.

Igen sajnálom, ha a tisztelt gróf úr a politikai fellépésekben nem lát egyebet, mint azon általános elveket, melyeket minden politikai testület cégér gyanánt kitűzni szokott, s ha az ily lépéseknek jelentőségét ezen elvektől méri, nem pedig azoknak tettleges, szükségképpeni, elkerülhetetlen következéseitől.

Az az én általam említett kormányzási lehetetlenség a fennforgó és erre nézve abban sarkallik, amit ismétleni kénytelen vagyok, hogy a felírás elfogadásával lehetetlenné válik a politikai vétségeknek fenyítése; már pedig bármely ellensége legyek is a politikai repressionak, — bármely igen tudjam is, hogy azt a közvélemény csaknem mindég es mindenütt kárhoztatja, — bármely igen higgyem is ennélfogva, hogy ahhoz csak kényszerítve kell nyúlni, meg vagyok mégis győződve, hogy vannak esetek, hol az szükségessé válhatik, s ennélfogva veszedelmesnek tartok minden olyan lépést, mely által az az erkölcsi lehetetlenségek sorába helyeztetnék.

Egy más érdemes s általam őszintén tisztelt szónok azt mondá, hogy ezen theoriát csak azok pártolják, kik minden haladástól iszonyodnak, qui numulos curant, non rempublicam. — Én levén az, ki ezen állítást itt először kimondottam, annak felelősségét ország s világ előtt szívesen elvállalom, s bátran elvárom a tisztelt báró urat a haladási kérdések síkján a versenyzésre ; — addig is pedig bizonyossá teszem, hogy ezen elveknek olyanok is hódolnak, kik — mint én — a múlt országgyűlésen eltörlött apró kilencedet egy szikrát sem siratják; egyszersmind pedig óhajtom, hogy a tisztelt báró úr politikai ellenfeleinél, meggyőződésüknek más indító okait is szíveskedjék feltenni, mint azokat, melyek csupán magános érdekekben gyökereznek.

Visszatérvén beszédem fonalára, ismétlem: hogy azon magammal tett gondos számvetés után a tervezett felírást nem pártolhattam, egy azért, mert kemény alakját tekintve, előreláthatólag ismét csak éppen ily kemény válaszra adhat vala alkalmat, és így a szakadást nemzet és fejedelem közt ismét csak nagyította volna ; — más azért, mert úgy láttam, hogy az egyes szenvedőknek inkálbb árthata, mint használhata ; — végre pedig azért, mert ezen tekinteteknél fogva a felírás egyetlenegy előrelátható tettleges eredménye nem lett volna egyéb, mint egy olyan országos határozat, melynek káros következései s jelentősége iránt véleményemet már fentebb előadtam.

Ezeken kívül ingatagnak láttam két alapot, mely nélkül ily felírást javallnom, már éppen lehetetlen vala.

Mind azok által, melyek e tárgyban írattak és mondattak, soha sem láttam bebizonyítva azt, hogy az 1723. 9. törvénycikk szerkezetének általánossága a szólás szabadságának vétkeit a hűtlenség bűnei közül kirekeszti. — Még gyengébben áll pedig a dolog a felségsértési eljárásra nézve; mert hogy egy oly eljárás, melyet 50 esztendős gyakorlat igazol, s mely az ország rendeinek országos tudtával létezett, az annak nyomán hozott ítéletek erőtlenségére már magában elegendő ok legyen, arról magamat soha és teljességgel meg nem győzhettem: — hiányzott tehát reám nézve két oly főalap, mely nélkül a bíróság ellen kárhoztatólag fellépni puszta lehetetlenségnek tartom.

Ha már ezelőtt e színben állott előttem a dolog: mennyivel inkább kell így tekintenem azt azok után, mik legújabban közbejöttek! — Nem említem a kettős felírás iránt általunk tett javaslatot, ez a kérdés az azóta történtek által közülünk mintegy eltűnt; ami egyébiránt az ellene irányzott vádakat illeti: azokra egy részben megfelelt már a mai vitatást megnyitott érdemes főispányi helyettes úr, s talpon látom magát a tisztelt indítványozót is, ki javaslatát igazolni tudni fogja.

Csak azon tanácsra van egy kis észrevételem, mellyel bennünket e tekintetben tisztelt gróf Viczay Hedrik méltóztatott szerencséltetni, amidőn a kérdéses indítványt veszedelmesnek nevezvén, nekünk azt javaslotta, hogy ilyenekkel jövendőre hagynánk fel.

A KK. és RR. e tárgyban lám igazságosabbak voltak irántunk; mert az indítványt el nem fogadták ugyan, s ellenerősségeiket előadják: de azt alkotmányellenesnek, vagy veszedelmesnek csak egy szóval sem nevezik.

A jó tanácsra nézve: azt en hálával veszem ugyan, de miután engemet a tisztelt gróf úr a dolog veszedelmes voltáról meg nem győzött, méltóztassék megbocsátani, ha én az ily kettős felírást jövendőben is, midőn célirányosnak látandom, vagy magam hozandom javaslatba, vagy pedig ha más által javaltatik, s az véleményem szerént elfogadható, azt ezentúl is pártolandom.

Mellőzve tehát a kettős felírás kérdését, s csak a dolog érdemét, mint az legújabban kifejlett, tekintvén, szabad legyen azon hitemet kimondanom, hogy ezen országgyűlésnek két magas feladás jutott; egyik: helyreállítani a lelki békét ebben az országban; másik: ezen a haladásnak nekiindult nemzetet, az előmenetelnek és kifejlésnek ösvényén egy s — ha lehet — több lépéssel is, ismét előrevinni.

Ez utóbbi tekintetben nem volt országgyűlés, mely a jelenvalóval mérkőzhetnék: jó rend, ipar, közhitel, földnép sorsa, egész néposztályok helyezete, polgári törvények javítása, üdvös intézkedéseknek voltanak tárgyai. — Más még fontosabbakra nézve pedig lényeges előkészületek történtek. Nem tokéletesek talán mind azok, mik készültek, de biztos alap van letéve s jövendőre meg van adva az üdvös irány, a többi a jövőnek marad fenn.

A feladásnak ezen egyik része tehát dicséretesen meg van fejtve, s e tekintetben sem mi, sem a maradék, hála és tisztelet nélkül a kezdeményi jogot ily üdvösen gyakorló t. KK. és RR-ről nem emlékezhetünk. De mind ezen üdvös kezdeteknek gyökeret kell verni a hazában; a plántának sarjadozni, gyümölcsöknek érni kell; mind ez pedig csak a béke ölében történhetik : — ezen lelki békének helyreállítása tehát jelenleg a legfőbb cél, ennek szempontjából kell minden egyebet, és így a tervezett felírást is, tekinteni.

Ha valami, úgy ez a cél az, mely áldozatokat kíván és érdemel ; — ez az, mely a jó hazafitól megérdemli az egyes vélemények azon önmegtagadását, melyről itten mai napon emlékezet történt.

Jelenleg, hogy a király rescriptuma által mar szólott, mik lehetnek a tervezett felírás felterjesztésének következései? meggyőzni a felséget az abban foglalt nézetek helyes voltáról? Ez a cél szent, az ügye igazsága felöl meggyőződött nemzet helyesen cselekszik mindég, ha kívánatainak sikerét reményli; de politikai lépéseknek és felszámításoknak bizonyos valószínűségen kell alapulni: most tehát, miután ő felsége azt mondja: „dum interjectam de libértate vocis publicae solicitudinem, in causa morae comitiorum horum esse iutelligimus,” és így, valamint ezen sollicitudo felöl értesíttetett, úgy az egész dolog állását ismeri, és minden arra szolgáló erősségeket is bizonyosan tud, azt kérdem: hogy kezét szívére tévén, kicsoda az, ki ezen felírásra kedvező választ reményl? — Vagy talán az a reménység: segíteni a felírás által az egyes szenvedőken, előmozdítani a közbékét ? — Bizonyosan még kevésbé.

Mi tehát, ami a felírástól reményltetik? Legfelebb tán az, hogy gát vettessék oly valaminek, minek kívánsága mindnyájunknak szívébe van vésve, még tán azoknak is, kik azt legkevésbé ismerik meg; — másfelől pedig azon princípiumoknak országos határozattá alakulása, melyek a tervezett felírásban foglaltatnak. — De mivel ezen méltóságos főrendi táblának többsége ezen elveket helyesleni sem tudta, azt tehát, hogy ezeknek kedvéért egyezzen belé a fölírásba, tőle kívánni méltányosan nem lehet, practicus sikere pedig a felírásnak senki által ki nem mutattathatik, — bátor vagyok kérdezni: micsoda indítóok vezethetne bennünket e jelen körülmények között a felíráshozi járulásra ? — Okoskodásomnak e helyén ismét tisztelt barátommal báró Eötvös Józseffel találkozom. — A tisztelt szónok gazdag ecsettel festette azon gyászkövetkezéseket, melyek az országra háramlani fognak, ha nem járulván ezen méltóságos főrendi tábla a felíráshoz, a KK. és RR. ezt a kérdést letenni kénytelenek lesznek.

Nem vizsgálom, hogy a letétel következései lesznek-e valóban oly sötétek, mint azokat a méltóságos bárónak festeni tetszett: legyen ez bár így, fog-e másképp állani a dolog, ha a letétel kedvetlen királyi resolutio következésében történendik? — Az az egy különbség lesz, hogy az általunk nem helyeselhető elvek országosan lesznek kimondva.

Említette a tisztelt szónok a bírák perplexitását, ha a letétel megtörténendik ; — ám legyen, hogy a bírák perplexitása lesz a letétel következése : — de ha már a bírák perplexitásáról lehet itt a szó, kisebb lesz-e az, ha a letétel királyi válasz következésében torténendik, és ha azon elvek, melyek még most csak a KK. es RR. elvei, országos elvekké fogtanak válni? — És így akármennyit fontoljuk a dolgot, a letétel következései között, ha a királyi válasz előtt, vagy pedig ha ez után történik ez a letétel, azt a különbséget, melyen a méltóságos báró egész okoskodása épül, feltalálni teljességgel nem tudom.

E helyre tartoznak méltóságos gróf Széchenyi Istvánnak egynémely észrevételei is. A tisztelt gróf úr megemlítette összeköttetésünk heterogeneitását s azon viszonyokat, melyek ebből következnek. — Ezen a tisztelt gróf úr által mar többször előhozott kérdésre nézve az én hitvallásom, s erősen hiszem a mélt. grófé is, abban áll, hogy ilyen politikai összeköttetéseknek, számos jótékonyságaik mellett, egynémely árnyékoldalaik is szokták lenni: hogy azonban, miután politikai biztos állást s külső veszélyek ellen bátorságot áldozatok nélkül elérni igen nehéz, ezeket az árnyékoldalakat a nagyobb jó kedvéért békésen kell viselni, s hogy következőleg az ilyen politikai szövetségekben élő nemzeteknek kötelessége, azt, ami az ily összeköttetésekből szükségképen foly, bona fide elfogadni s teljesíteni; — az egyes emberek tiszte pedig, ezt a gondolkozási módot tehetségük szerént könnyíteni s eszközölni.

A józan, kibékéltető, kiegyenlítő politicának gyakran csak századok múlva elérhető magas feladása pedig az: az ilyen politikai összeköttetések visszás következései közül mindazt, ami egy vagy más résznek fájhat, lassanként — amennyire lehet — eltávoztatni. — De bármi igazak legyenek ezek, s legyen bár igaz az, mit a méltóságos úr a „szemüvegek különbségéről”, a „radicalis curáról” s a „fractio panisról” mondani méltóztatott, — szabad legyen azt kérdeznem: hogy a fennforgó esetre nézve mind ezek mit bizonyítanak? — Ha felmegy a felírás, meg fog-e szűnni a szemüvegek különfélesége?  meg lesz ez által a fractio panis ? eszközölve lesz-e a radicalis cura? el lesznek-e enyésztetve a heterogeneus összeköttetés minden káros következései? — vagy talán inkább csak az lesz az eredmény, hogy arra, ami most csupán a KK. és RR. sajátja, országos bélyeg üttetvén, kormány és nemzet közt még nagyobb lesz a szakadás, mint most, s a per, mely most a statusok es főrendek táblája közt van, az ország és fejedelem közt fog folyni.

Ajánla nekünk a méltóságos gróf úr a „non moramur”-t, s erre nézve egy más érdemes tagban is pártolóra talált. — Sokat mondhatnék én az iránt, miért nem vagyok én barátja a „non moramur”-nak: mivel azonban e részben egy sokkal kisebb érdekű tárgyra, t. i. a mezei rendőrségre nézve, hol tulajdon képen elvről szó nem is volt, ezen méltóságos főtáblának azon tagjai, kik rend szerént a méltóságos gróf úrral szokták szavazni, tegnapi napon engemet már megelőztek, szabad legyen e tárgybani felvilágosítás végett a méltóságos urat hozzájok utasítanom.

De még kevésbé, mint gróf Széchenyi úrral, foghatok kezet nagy részben azokkal, mik méltóságos gróf Batthyány Lajos úr által előhozattak. — Ez tulajdonképpen onnan van, mivel az álláspont, melyet magunknak választottunk, tökéletesen különbözik.

A tisztelt gróf ezen főrendi táblát negatív nagyságnak tekinti; én ellenkezőleg valami igen positivumnak: igen természetes tehát, hogy előzményeink így felette különbözvén, következtetéseink is messzire elágaznak egymástól. — A közvéleményt, kivált mikor az tapasztalás és próbatételek által valóságos közvélemény gyanánt állandóul mutatkozott, nálamnál mélyebben senki sem tisztelheti, én azt a politikai felszámításoknak — kivált alkotmányos országban — legfőbb elementuma gyanánt tekintem: annyi erőt azonban semminek a világon, es így még a közvéleménynek sem tulajdoníthatok, hogy azzal szemben a törvényhozó test bármely ága is magát merő eszközzé lealacsonyíthassa.

Legkevésbé tartom pedig törvényhozói működések biztos zsinórmértékének a Kárpát ormaitól a Száváig terjedő fogcsikorgatásokat, és sajnálatraméltónak nyilvánítanám azt a törvényhozást, mely ezen indulat szülte ösvényen kívánna indulni.

A méltóságos gróf úr azt az állhatatosságot, mellyel ezen tábla többsége elveihez ragaszkodik, makacsságnak nevezte ; — én méltányosabb akarok lenni, s férfias szilárdságnak nevezem azt a lelkesedést, mellyel a méltóságos gróf úr önelveit védi.

Azon ide talán nem egészen alkalmazható francia mondásnak pedig: „qui’ il ne faut pas être plus royaliste, que le Roi” — szabad legyen egy más francia példabeszédet ellene szegeznem: „fais ce que doit, advienne que pourra.” — Ezen igazság a tisztelt gróf úr nemes characterével bizonyosan egybehangzásban van, talán már gyakorlotta is, s jövendőben gyakorlani, politikai pályáján alkalma még bizonyosan gyakran lészen. — De azt sem hiszem, méltóságos fő RR. hogy ezen felírásra a szólásszabadsága biztosítása tekintetéből szükségünk legyen.

Az a kormány, mely a történt lépést tette, mely ily reményekre buzdít, következetlenség nélkül ezen útról többé le nem léphet, a békét, melyet maga helyreállít, könnyelműleg fel nem zavarhatja, a haladás torvényeit nem hagyhatja helyben csak azért, hogy ezen haladás legbiztosabb eszközét, a szólás torvényes szabadságát, elfojtsa; — municipalis alkotmányunk ezen szabadság gyakorlatára széles mezőt nyit, kormányunknak azt a magas feladást, mely neki ezen körülményekkel szemben jutott,- maga egész kiterjedésében érteni s felfogni kell.— A vértől dagadó ereknek szaporább ütese nem halálos betegségnek symptomája, hanem inkább élénkebb egészségnek jele, s a közvélemény állapotjában egy bizonyos ingerlékenység nem kivételes, hanem rendes és szükségképpeni állapotja az alkotmányos országnak. — Célzatai tisztaságának tudatában legyen elég ereje a kormánynak megvetni egyes vakmerő kikeléseket.

Ha azonban mind ezeknek ellenére ismét szigorú lépésekhez volna kénytelen a kormány nyúlni, azok után, amik történtek, már most eleve azokat teszem ezért felelősökké, kik a kormányt abba a keserű dilemmába tennék, hogy kénytelen legyen a maga lealacsonyítása s a rend veszedelmeztetése, vagy pedig olyan módoknak használata között választani, melyeket az országnak s törvényhozásnak nagyrésze kárhoztat.

De nem akarom én ezt a képet tovább festeni; mert hiszem, hogy az valósodni nem fog, — hogy a közvéleménynek igazgatása tiszta és bölcs kezekben fog maradni, — s hogy ezek üdvös befolyása mellett az a három esztendő, mely bennünket a jövő országgyűléstől elválaszt, békés kifejlődés, lépcsőnkénti előhaladás, hideg és józan vitatásoknak lesznek epochája. — Ha lesz szükség a szólásszabadsági kérdésekre nézve törvényt hozni, azt az intézkedést, melyet jelenleg, recentibus odiis, talán csak tökéletlenül lettünk volna képesek eszközleni, józanabb s hidegebb fővel leszünk tán képesek létrehozni.

Addig pedig bátran ismétlem állításomat, anélkül, hogy a meghazudtolástól félnék: szabadságaink, s ezek közt szólásszabadságunk is, se nem ettől a felírástól, se nem a kormánytól függnek, függnek magunktól, függnek a nevekedő közértelmességtől, függnek attól, amit a franciák „raison publiqueu”-nek neveznek. Nincs itt mélt. fő RR. tudtommal legalább, semmi előre kicsinálva; ha mélt. gróf Széchenyi úr a kicsinálás alatt azt érté, hogy előre tudva vannak itt a többségek: úgy, alkotmányos állapotokbani jártassaga szerént maga magának legjobban megfelelhet; mert igen jól tudja, hogy ez alkalmasint mindenütt így van. Csak az fájhat tehát ebben az állításban, hogy itten szemrehányásként van előhozva az, mi mindenütt létezik, a dolog természetéből foly, s amit a tisztelt gróf úr, mikor majoritásban van, maga is igen jól tud és gyakorol. — Befejezem ezzel kelletinél továbbra terjedt beszédemet. Éppen úgy, mint gróf Batthyány Lajos előtt, semmi sem drágább előttem a szabadságnál, politikai jogaim nem szentebbek előttem, mint politikai kötelességeim, a nemzet békéje mindenek felett szívemen fekszik, hiszem és vallom azt: salus publica suprema lex esto: de mind amellett a mélt. gróf úrral nem szavazhatok. — Én a felírást a jó rend szempontjából a jövendőre nézve károsnak, a szabadság biztosítása érdekében feleslegesnek, a közbéke helyreállítása szempontjából gátlónak s hátráltatónak tekintem, s ezeknél fogva, valamint azt eredeti formájában nem pártolhattam, úgy mostani bővített alakjában sem pártolhatom.

 

Szerző: prorege  2008.12.19. 19:19 komment

A pásztori levelek ügyében.

(A főrendeknél. 1840. márc. 7.)

Ha valakinek a fennforgó kérdés fontosságáról s messzeható következéseiről még némi kétségei lehettek: azt a tegnapi napon a teremben történt előadások az ellenkezőről tökéletesen meggyőzhették. — Ezen velős és bölcs előadásoknak mély és komoly érzetét vittem ki én magamban e teremből, és mégis mely igen óhajtottam volna, hogy ezek ne mondassanak, vagyis inkább, hogy ezeket elmondani sem ok, sem alkalom, sem szükség ne lett légyen! mert őszintén megvallom, hogy amint a dolog mostan áll, kényesebb helyeztetést, oly állást, melyből kigázolni nehezebb lenne, országgyűlési állapotainkban alig tudok.

Mélyen tisztelem én a nagyváradi püspök magas erényeit, hódolok céljai tisztaságának; de szabad légyen nekem az az egy kérdés: kellett-e szükségesképpen, hogy megtörténjék az, ami történt? Mikor maga a magyar egyház hozott be a törvény létesítésében egy bizonyos gyakorlatot, mikor ez a gyakorlat 50 esztendőn keresztül békés divatban létezett, mikor az országgyűlés az ajtó előtt volt, mikor sem concilium valami újat fel nem állított, sem az egyház feje a magyar clerushoz különösen nem szólott, — szükség vala e, mondom, ily körülmények között, hogy 26 érsekek és megyés püspökök közül egy a fennálló gyakorlatban a végrehajtó hatalom tudta nélkül ily tetemes változást hozzon be nem egyes esetekbeni rendelkezés, hanem általános utasításokat magában foglaló körlevél által? — Kellett-e ezen fegyvert nyújtani a catholicismus számos ellenségeinek, alkalmat adni az izenetben foglalt érzékeny vádakra, kétségbe hozni ezen új rendelkezés által a catholicus tanítás állandóságát; vagy pedig ha a tanítás változhatatlannak mondatik, azt a véleményt igazolni: hogy nem változott ugyan a dogma, a tanítás, hanem változtak a magyar egyházi rend nézetei, tulajdon állása és viszonyai felől a publicus statusnak irányában? Kellett-e a törvényhozást oly helyzetbe hozni, hogy kénytelen légyen, vagy a nagyváradi püspököt szerfeletti buzgósággal, vagy pedig a többi püspököket némi hanyagsággal vádolni; és így ha a, történt lépést nem rosszalva, az által a többi püspököket hasonló lépésre mintegy felszólítani?

Meg voltak-e mar szüntetve új törvényes intézkedés által a reversalisok, törvénnyé vált-e már az, hogy a vegyes házasságokból születendő gyermekek különbség nélkül mindnyájan atyjok vallásában neveltessenek? s mikor itt a hazában semmi új nem történt, feküdt-e akkor a külső történetekben elegendő momentum a megpróbált újításra? Habar áll is a catholica egyház autonomiája a maga körében, habar igaz is, hogy a körlevél értelmében minden, ami a házasság törvényesítésére szükséges, az egyháziak által teljesen megadatik, hogy ez a megáldási kérdés tisztán lelki, és így az egyház körébe tartozó dolog, hogy ezt a módot nem a polgári torvény, de az egyház hozván be, annak szükségkép kezeiben kell maradnia, hogy a catholica egyháznak minden időben joga volt a fenyíték megtágult kötelékeit a szükség esetében ismét szorosabbra húzni, és hogy ily jog nélkül oly egyház, melynek rendszere a tanítás egységén s változhatatlanságán alapul, még csak nem is gondolható; ha igaz is, hogy azon önügyekbeni rendelkezési jogot, mely az 1790. 26. törvénycikk által az evangelicus félnek világosan megadatik, a catholica egyháznál kérdésbe venni teljességgel nem lehet, — habár, mondom, mind ezek állanak is: szükséges volt-e a történt lépés éppen azon a vulcanicus terrenumon, ahol történt, s nem kell vala-e inkább a dolognak kifejlését és azt megvárni, hogy a netalán létező nehézségek a törvényhozás útján kiegyenlíttessenek?

Minden keserűség nélkül mondom én ezeket, de mély fájdalommal a catholicus egyház iránti forró tiszteletem érzeteiben; — tudom, hogy a cél tiszta volt, de borzadok a fel nem számítható következésektől.

Most már hogy a kérdés előttünk fekszik, határozatnak kell iránta történni, nem prókátorosan vizsga szemmel keresgélve azt, kinek van igazsága, kinek nines? hanem statusemberekként országosan a jövendőre tekintve, és azt kérdezve: quid consilii? Hogy forog-e itten fenn törvénysértés, vagy nem? ezt a hazai törvényekből és a különböző hatalmak kölcsönös határai és viszonyai iránti fogalmakból kell elhatározni.

Én azonban ezt az egész vitatási módot feleslegesnek, ezt az egész mezőt veszélyteljesnek tartom; mert úgy vagyok meggyőződve, hogy ez az egész kérdés meddő kérdés, azaz olyan, mely fejtessék meg bármiképpen, üdvös sikert semmi esetre nem nyújt.

Kétféleképp lehet csak erre a kérdésre felelni; igennel, vagy nemmel. — Ha igen a felelet, ha sérelemnek állíttatik a tett: oly valamire szólítjuk fel a kormányt, mit nem tehet; mert főképp a tegnapi nap történt nyilatkozások után világos, hogy itten kényszerítés nélkül keresztültörni többé nem lehet. — A kényszerítés pedig e tárgyban képtelen, s erkölcsi lehetetlenség, az leven minden szellemi ügyeknek természete, hogy mihelyt kényszerítés jön közbe, habár igazsága van is a kényszerítőnek, a közrészvét s az erkölcsi erő annak részére megyen által, ki a kényszerítésnek tárgya lőn.

Nem kedvezőbbek a következések, ha nem-mel felel a kérdésre ezen nagyméltóságos főtábla; mert tekintve azon ingerültséget, melyet a dolog az országnak egy nagy részében okozott, tekintve a KK. és RR. ezen tárgy feletti nézeteit, előre látható mind a kormánynak perplexitása ott, hol maga a törvényhozó test is különbözőleg látja a törvényt; előre láthatók a zavarok az országban, hol a törvényhatóságok a KK. es BR. táblájának nézeteire fognak majd támaszkodni; előre látható végre a káros visszahatás egy más, a két tábla között még függőben levő hasonnemű tárgyra nézve.

Parlag tehát ez a mező, vagy legfelebb is töviseket terem.

A sérelmi kérdést vitatni a mi magyar viszonyainkban igen célirányos, valahányszor lehetséges az orvoslás, vagy az, hogy a kormány a törvénysértőt útba igazíthatja; de ily esetben, hol a sérelmi kérdésnek akármikénti megfejtése nem sikert, hanem csupán új és legyőzhetlen nehézségeket ígér, teljességgel nem tanácsos.

Nem lehet elfelejteni, hogy ez európai kérdés, s hogy itt nem csupán egy vagy más hazai törvények értelméről, hanem általában a különböző hatalmak határairól van szó, és hogy ha mi törvényeink mezején harcolunk, az egyház magát autonómiája körébe vonja vissza, s hogy mi ezen perbe közte és köztünk bírói szerepet sikeresen nem játszhatunk. Nem a sérelmi kérdést kell tehát itt vitatni, hanem valami célirányos lépés által a fenyegetődző viszályokat megelőzni.

Ezen eszmék szellemében keletkezett tegnapi napon báró Eötvös József úr indítványa. — Tagadtatnék e szerént a sérelem, más részről azonban módjavasoltatnék a jövendőre nézve. — E részben én teljesen pártolom az indítványt, s azt nem csak célirányosnak, hanem azon egyetlen egy módnak is tartom, mely által a fennforgó kérdés utoljára is el fog döntetni. — Tekintvén azonban az indítványt maga általános fekvésében; két aggodalmam van, melyet nem vagyok képes elhallgatni. — Első az: hogy az indítvány szerént kimondatnék, hogy itten sérelem nincs.

E részben, tekintvén a KK. es RR. gondolkozását, attól félek, hogy ha hajlandók volnának is jövendőre nézve a javaslatot elfogadni, mivel mégis annak legfelsőbb helyeni helybenhagyásáról előre bizonyosak nem lehetnek, az interca laris opocha miatti aggodalomból a sérelem mellett megmaradandnak, és így az egyesség a két tábla között meg nem készülhet.

Másik észrevételem az: hogy az ország új törvényjavaslatba foglalja a kérdéses intézkedést, kimondja azt, hogy ezen eljárást a 26. törvénycikk 15. §-a úgy, mint most fékezik, meg nem engedi, és így ha vagy a meg nem egyesülhetés miatt a két tábla közt nem megy fel a felség elébe a törvényjavaslat, vagy pedig felmenvén, királyi válasz ezen országgyűlésre nem érkezik, a kérdéses eljárást to'bbé kozigazgatási uton nehézség es ellenszegltlés nélkül behozni nem lehet. — Némileg más formát kívánnék tehát az indítványnak adni. — Mellőzném annak érintését, hogy van-e törvénysértés, vagy sem? s csak azt kívánnám országosan kimondani, miszerént óhajtani kellett volna, hogy az, ami a nagyváradi püspök részéről történt, ne történjék.

Jövendőre nézve pedig abba a helyzetbe akarnám tenni a végrehajtó hatalmat, egy országos nyilvánítás által, hogy a célba vett eljárást közigazgatási úton eszközölhesse. — Nem zárja ki annak lehetőségét vélekedésem szerént a törvénycikk mostani szerkezete; mert az rendelvén, hogy a vegyes házasságok a catholicus pap előtt történjenek, az evangelicus lelkipásztor közbejövetelét nem tilalmazza.

Más részről pedig bizonyos, hogy a törvényt úgy kell érteni: „prout de illius sensu et intellectu diaetaliter conventum fuerit;” — minélfogva a törvényt egy előrement országos határozat után ily értelemben eszközlő végrehajtó hatalom sérelmet bizonyosan nem okozna.

Ezekhez képest tehát a KK. es RR-et felírási tervöknek oly módosítására kívánnám felállíttatni: „miszerént a sérelmi kérdésnek vitatása a felírásban mellőztetvén, csak azon óhajtás fejeztetnék ki, hogy a dolog bár ne történt volna! jövendőre nézve hasonló összeütközések elkerülése végett megkéretvén ő felsége, hogy az 1790. 26. törvénycikknek a vegyes házasságokról szóló rendeletét a közbéke kívánatainak megfelelő módon vétesse eszközlésbe, annál inkább, mivel az országos RR-nek nézete szerént a kérdéses törvénynek rendelete éppen nem tilalmazza azt, hogy oly esetekben, mikor a catholicus pap a vegyes házasságra vallása elveinél fogva áldást mondani nem akar, a házasfelek az ő jelenlétében az evangelicus lelkipásztor által adassanak össze.”

Megnyílnék így az út a kormány előtt a dolgot közmegelégedésre elintézni; ha e részben alkudozásoknak kell előremenni az egyház fejével, azok is lényegesen könnyíttetnének, s majd később, mikor egyszer a vallásos tárgy új törvényes rendelkezések által fog eligazítva lenni, ez az intézkedés is törvénybe jöhetne. — Azon számtalan nehézségek pedig, melyek különben, akár ismerjük a dolgot sérelemnek, akár tagadjuk annak sérelmes voltát, bizonyosan bekövetkezendnék, teljesen el lennének hárítva.

Meglehet, hogy én ezen sajnos következéseket nagyító üvegen keresztül látom: ez az üveg azonban nem más, mint hazámhoz való ragaszkodásomnak szemüvege; meglehet az is, hogy nem vagyok képes aggodalmaimat abban a mértékben éreztetni a mélt. fő RR-kel, mint a hogy azok keblemben léteznek: kénytelen vagyok azonban ismételve kimondani azon meggyőződésemet, hogy nagyobb és kényesebb collisio alig létezhetik, mint amely ezen kérdésnek elhibázott eldöntése által az országot és az országgyűlést fenyegeti.

Szerző: prorege  2008.12.19. 19:17 komment

A szólásszabadságról.

(A főrendeknél. 1840. apr. 22.) 

Aki a szólásszabadság iránt a két tábla között eddig váltott izeneteket tekinti, ezeket szenvedély nélkül, egyeztető lélekkel s részrehajlatlanul vizsgálja, meg fog győződni arról, hogy a mélt. főrendek a szólás törvényes szabadsága ellen soha sem nyilatkoztak, sőt azt — amint önérdekükben fekszik — mint al­kotmányunk fő támaszát s pajzsát teljes épségében és sértetlenül fenntartani min­dig kívánták.

Izenetükben a mélt. főrendek nem állítottak fel egyéb elveket, s nem védelmeztek egyebet, mint azt, amit a rend s nyugalomnak fenntartására és csak ezekből eredhető jóllétnek eszközlésére elkerülhetetlen szükségesnek tartanak: következésképp a KK. és RR. izeneteiben foglalt némely elvekhez, melyek a szólás törvényes szabadságától igen elkülönözhetők, s melyek nélkül a szó­lásszabadság egész törvényes épségében fennállhat, — csak azért nem járulhattak, mivel ezen elvek mellett a mélt. főrendek a polgári rendnek állandóságát lehetet­lennek tartották, — mert azon elvek által meggyőződésük szerént a békés és biz­tos létnek kedvezményei veszélyeztetnének, hazánkban az annyira óhajtott kifej­lés és haladás helyett csak politikai szenvedélyek uralkodnának, s habár ezek­ben, — más országok szomorú példáit követve — haladnánk is, éppen az ilynemű haladás által a közhasznú sajtólétet emelő intézkedésekben inkább visszalépnénk.

Szemök előtt tartották a mélt. főrendek azon tagadhatatlan igazságot: hogy könnyebb elveket kimondani, mintsem ezeket visszavonni, s ezeknek, mikor már létre jöttek, káros következéseit elenyésztetni.

Kérdezhetné valaki: melyek azok az elvek, melyekhez a mélt. főrendek nem járulhatnak? Nem találom ugyan magamat elégségesnek arra, hogy untatás nélkül mindazon elveket s ellenvetéseket ismételjem, melyek e helyen már több ízben előfordultak: egyre vagy másra mindazáltal nézeteimet előadni bátor leszek.

A KK. és KR. midőn az 1790. 12 s hazánk egyéb törvényeit sértve lát­ják, az által, hogy fejedelmünk egyes személyeket, kik — véleménye szerént — a közrend s alkotmány ellen vétkeztek, felelősekké tett, — nem akarják fejedel­münknek azon tagadhatatlan jogát és szent kötelességét általában kétségbe hozni, mely szerént a vétkesnek tartott polgárt törvényes bírája elébe állítani tartozik; — hanem a sérelmet csak abban helyeztetik, hogy az utolsó években több polgár­társaink oly beszédekért, melyeket a köztanácskozások helyén nyilván tartottak, — perbe idéztettek.

Igen tudom én méltányolni érzésüket mindazoknak, kik ott, hol minden hazafi véleményét s meggyőződését nem csak kijelenteti, de ezt a haza javára nyilatkoztatni tartozik is, ezen jogot s kötelességet erőszak s önkényes korlátok­tól menten akarják tartani; — igen osztozom én vélekedésökben mindazoknak, kik erős kormányt kívánnak ugyan, de ennek erejét s a közrendnek s nyugalom­nak alapját nem a véleménynek elnyomattatásában, és szerfeletti korlátoltatásában, hanem a nemzetnek fejedelméhez való szeretetében és fejedelme iránti bizo­dalmában helyeztetik: de éppen azok, kik a szólás szabadságát csak hazánk ja­vára kívánják fordítani s fenntartani, nem menthetik azt, ki ezen szép joggal ha­zánk kárára visszaél; — éppen azok kik a fejedelemhez való szeretetet és bizalmat főkincsnek s az állomány rendíthetlen alapjának tekintik, nem menthetik azt, ki ezen érzéseket rágalmak által polgártársainál elfojtani, a szenvedélyeket felébreszteni s polgártársaiban gyűlölséget gerjeszteni igyekszik, – s következésképp nem vádolhatják a kormányt, ha ily tettekért valakit törvényes bírája előtt felelőssé tesz.

Nem tartom én a közállomány alacsony, alattomos ellenségét (noha azt is mindig kárhoztatni fogom) oly veszedelmesnek, milyennek az e teremben összehasonlítólag már állíttatott, — mert annak alacsony eszköze ismét csak alacsony érzésű s rossz indulatú embert mozdít; — de az ékes szónok midőn számos hallgatók előtt nyilván fellép, az egyenesség s igazságnak látszatja s köpenyege alatt szórhatja el a legveszélyesebb elveket, a legméltatlanabb rágalmakat, melyek a bizodalmat sok nyugodt elmében csökkentik; melyek nem ritkán a legjobb de heves és szenvedélyes indulatú polgárt, melyek a vak sokaságot elragadják. Vajon nem vétkes-e az, ki — habár köztanácskozások helyén szólamlik fel, — a közvéleményre ily módon hatni törekszik? ki a közállománynak főtámaszait, a fejedelemhez való szeretet és bizodalmat, ily eszközzel elfojtja? s vajon arra, hogy egy ily személy bűnösnek tekintethessék, szükséges-e, hogy ellenséges szándéka és rossz akarata rögtön végre hajtassék? vagy a szóra mindjárt a tett következzék? vagy talán nem sújtja-e az ilyent mind az is, s nem felelős-e mindazért is, mit rágalmai által eltévesztett, s lazítása által felingerlett polgártársai — bár más időben s más helyen — a közállomány ellen művelhetnének ?

Nem mentheti fel az ily szónokot a felelősségtől az: ha szavait, vagy beszédjét magyarázni, vagy visszavonni kényteleníttetik; mert vannak oly szavak, oly beszédek, melyek már az által, hogy kimondattak, céljokat elérték, — melyeknek behatása s következései az által, hogy visszavonattak, többé el nem enyészhetnek.

Nem mentheti továbbá az ily szónokot az, a mi közönségesen állíttatni szokott: „hogy ő nem a fejedelem, de csak a kormány ellen lépett fel, mert a fejedelem sérthetetlen.”

Azt, hogy miért nem lehet éppen hazánkban a kormányt fejedelmünktől elválasztani, bölcsebb, nálamnál ékesebb szólók kimerítve adták elő más alkalommal, — elég legyen csak azt említenem: hogy ha ezen űrügy alatt mindent lehetne művelni s mondani, ami által közvetve mégis a király szentsége is sértetik, — a fejedelemnek sérthetetlensége ezentúl nem lenne többé kiváltsága a királynak, hanem kiváltsága lesz a rágalomnak, mely ezen szín alatt mindent büntetlenül követhet el.

Igaz ugyan, hogy nem mindig rossz szándékból indul ki az, ki rossz akarat által vezéreltetni látszik, — sokszor merésznek tarthatjuk azt, ki tudatlanságból bajt könnyelműen okoz, s nem fontolja meg azt, hogy ő is örökösödik azon zavarból, melyet előhozott: mindazáltal, az ilyen, bár enyhítő körülményekre csak a törvényes bíró tekinthet, mikor vétkes elébe állíttatik, de a fejedelem — fennmaradván neki a kegyelem jussa — ilyen polgárt, akár könnyelműségből s tudatlanságból, akár rossz szándékból vétkezett, legyen ez bár hatalmas és előkelő, bár szegény és alacsony születésű, — hacsak részrehajlásnak s önkénynek gyanúja, vagy gyengeségnek látszatja alá esni nem akar, törvényes bírája elébe állítani köteles, s ezen kötelességének teljesítésében nem gátolhatja az országlószéket a könnyen úgy nevezni szokott, de sokszor igen félre értett közvéleménynek szava.

Tagadhatlan, hogy a józan értelemben vett közvéleményt, mely a jót néha legigazságosabban magasztalni, a rosszat pedig kárhoztatni tudja, figyelem nélkül hagyni nem lehet: de éppen a közvéleménynek kiösmerésében nagy a nehézség; a mindennapi esetek s az évrajzok számos lapjai bizonyítják azt, hogy többnyire mikor a hatalom a rend elleni tetteket vagy igyekezeteket szigorúan sújtani kénytelen volt, a történteknek szomorú, de természetes következései nem azoknak tulajdoníttattak, kik a közállomány ellen felkeltek, kik a törvényt sértve, a békét és a közcsendet felháborították; sok polgártársaik éltöket s vagyonukat veszélyeztették; hanem azon tisztviselőknek kellett szemrehányásokat tapasztalniok, kiket hivatalos kötelességük, meggyőződésük s lelkiismeretük kötelezett arra, hogy a békezavarókat a törvény előtt felelősökké tegyék, s a bűnöst reájok kimondják.

Az ily közvélemény, mely a bűnösnek kedvéért az igazság kiszolgáltatása ellen nyilatkozik; szabályul nem szolgálhat.

Midőn tehát a KE. és RR. azon véleményéhez, mely szerént abban, hogy némely polgárok, köztanácskozás helyén tartott beszédeikért, a kormány által törvényes bírájok előtt felelősekké tétettek, sérelmet helyeztetnek, — nem járulhatnék, — átmegyek még a KE. és RRnek a felségsértési és hűtlenségi perekben tapasztalt bírói eljárásból eredt aggodalmaikra.

Nem fogom én ismételni mindazokat, melyeket e részben is már többször s bölcsen előhoztak, s melyek csak abban pontosulnak: hogy a mélt. főrendek a bírák függetlenségét s az ítéleteknek sérthetetlenségét szem előtt tartván, az ítéletek érdembeli taglalásába nem ereszkedhetnek, meg vannak mind az által győződve, hogy mintán a törvényszékek eljárásukban a sok évi gyakorlathoz szorosan ragaszkodtak, őket a hazának vádolni, sem ítéletöket törvényellenesnek állítani nem lehet.

De miután ismételve vádoltatott ezen főtábla, hogy a tekintetes KK. és RR. a kérdésben lévő perekből és ítéletekből származott aggodalmukat figyelemre nem méltatta, s a KK. és RR. állításaikra s ellenvetéseikre nem is felelt légyen, el nem hallgathatom azt: hogy nincsen a mélt. főrendek közül senki is, ki hazánk polgáraiban létező bármely aggodalmat megszüntetni, s a bizodalmatlanságot megszüntetni nem kívánná, — ki válaszainkat tekinti, látni fogja, hogy a KK. és RR. állításaira s okoskodásaira feleltünk, s pedig nem általános elvekkel, de törvényeinken alapult okokkal, — igen méltánylották a főrendek a képviselői tábla többségének aggodalmait, gondoskodtak is azoknak megszüntetéséről, de csak a törvényszabta ösvényen kívántak maradni.

Felszólítottáták azért a t. KK. és RRet, hogy amennyiben a történtekből eredt aggodalmukat a bírói eljárásra nézve ez megszüntethetné, a jövendőre nézve idvességes törvényeknek alkotásában megegyezni méltóztassanak.

Bátor vagyok a mélt. főrendeket harmadik válaszukban foglalt azon loyalis és jegyeztető felszólításunkra emlékeztetni, melyben — hogy az izenet szavaival éljek — azt nyilatkoztatták: „hogy a mélt. főrendek az említett perek és azokban hozott ítéletek iránti nézeteiket egyedül azoknak a fennálló törvényekhez, s a divatozó hosszas gyakorlathozi viszonyaik szempontjából kifejtett véleményeiknek, nem pedig egyszersmind olyanoknak, melyek az új törvények alkotásában vezérfonalul s alapeszmékül szolgáljanak, kívánták légyen tekinteni a keletkező új törvények alkotásában; azonban semmi más, mint általános igazságú alkotmányos elveket, s a józan szabadságot és jó rendnek fenntartását egyaránt biztosító nézeteket követni kívánnak.”

Méltán fájlalhatjuk is, hogy a t. KK. és RR. ezen bizodalmas felszólításunkra reá nem állottak; mert — úgy vélem — szent kötelessége a törvényhozásnak, mind azon okokat eltávoztatni, mind azon hiányokat pótolni, melyek a történtekhez hasonló esetekre, s így új aggodalmakra, ingerültségre s bizodalmatlanságra alkalmat nyújtanak.

Ez lett volna a jelen törvényhozásnak legszebb, legszentebb feladása! Vajon megfelelt-e a törvényhozás kötelességének, ha a törvényekben létező hiányokat pótolatlan hagyta? — s ki fogja a felelősséget magára vállalni, ha ezáltal az okoztatik, hogy hasonló szomorú esetekben — melyektől őrizzen az isteni gondviselés! — törvényszékeink éppen úgy eljárni, s éppen úgy ítélni fognak, amint azt tették, s ezt tenniök kellett, törvényeink mostani állásánál s az eddigi divatnál fogva? — s végre, ki fogja a felelősség súlyát magára vállalni, ha ezen tárgyak ahelyett, hogy üdvösségebb törvények által hazánk javára elintéztettek volna, — minden határozat nélkül az ingerültségnek s bizodalmatlanságnak tápláló eszközei maradnak, vagy ilyenek gyanánt használtatni fognak?

Nem volt talán senki szeretett hazánkban, ki ezen országgyűléstől éppen a felségsértés és hűtlenségi perekre nézve új törvényeket nem várt, nem óhajtott volna, s bátran állíthatom, hogy a mélt. főrendeknek ezen hazafiúi kívánata s többszörözött felszólítása honunkban sok visszhangra talált.

De hogy hosszas előadás által a mélt főrendek türelmével vissza ne éljek, vélekedésemet oda jelentem ki röviden, hogy a mélt. főrendek által eddigi izeneteikben nyilatkoztatott elvekhez ragaszkodom.

 

Szerző: prorege  2008.12.10. 16:25 komment

XXII. ORSZÁGOS ÜLÉS.

1866.

Szécsen Antal gr.: Mltgos főrendek! A legfelsőbb kir. leirat és a képviselőház fölirata, mely mai tanácskozásunk tárgyát képezi, ugyanazon kérdések körül forog, melyek ezen országgyűlés lefolyása alatt a mltgos főrendek figyelmét már hosszabban elfoglalták. Miután a föliratban ugyanazon érvek vannak előhozva, melyek, a teljes jogfolytonosság tüsténti visszaállítását illetőleg, az utóbbi alkalommal már fölhozattak, részemről is  elég  volna egyedül  az általam véleményein indokolására fölhozott  érvekre   hivatkoznom;  s fölöslegesnek is tartom azon indokokat, melyek a jogfolytonosság természetéből és szigorú fölfogásából éppen a mostani fölirat fő célja, ti. a minisztérium tüsténti fölállítására fölhozhatok, bővebben elősorolni,  fölöslegesnek azért, mert hibás vitatkozási eljárás azon nézetből indulni ki, mintha az egyszerű, könnyen föltalálható és a dolgok fölszínén fekvő okokat az ellenvéleményűek nem méltatták volna már, habár nem is tartották szükségesnek azokat eleve megcáfolni; s annál kevésbé tartom szükségesnek azt jelenleg tenni, mert a kérdésben  fekvő  nehézségeket,  ellentéteket   kiemelni, tűhegyre állítani, nem lehet hivatásom oly viszonyban, melynek befolyása alatt, ha nézetem ellenére ezen út választatnék jelenleg a kérdések megoldására,  hazafiúi  kötelességemnek tartanám  azon kísérletnek üdvös sikerre irányzott kifejlődését őszinte  hazafiúi óhajtásommal kísérni, ámbár képes nem vagyok eltérő meggyőződésemet azon döntő  érvekkel  megnyugtatni. (Helyeslés.) Ami tehát engem jelen alkalommal a magas főrendek becses  engedelmével   hosszabb fölszólalásra bír, leginkább azon meggyőződés, hogy a kegy. kir. leiratban a birodalomnak és hazánknak situatiója képezi azon kiindulási pontot, melynek kellő fölfogásából a kérdések megoldása remélhető, s egyedül lehetséges.

Teljesen fölöslegesnek tartom e tekintetben is visszatérni azokra, miket más alkalommal az ausztriai birodalom keletkezéséről, történeti szükségességéről, nemzetközi hivatásáról mondottam. Nem tudom, lehet-e a jelenlegi alkalommal is azt mondani, mit az előbbi időben sokszor fölhozatni hallottam, és mi erős meggyőződésem volt, hogy az ausztriai birodalomnak fennállása nem csak szükséges Európára, hanem hogy Európa ezen szükséget el is ösmeri és az osztrák birodalom fennállását kívánja. Kérdés előttem, kívánja-e azt a mostani Európa is? Sőt tovább megyek: meglehet, hogy a mostani Európa egy része ezen birodalom fennállását, egy erős hatalomnak fennállását, Európa ezen részén nem óhajtja többé; de éppen azért, mert lehetnek, kik állami fennállását nem óhajtják, kiknek egy erős állam Európa ezen részén nem kell, azért kétszeres szükség azt hazánkban megösmerni, hogy az nekünk kell. (Helyeslés.)

Én parlamenti vitatkozások mezején a külügyek tárgyalását még a legkedvezőbb viszonyok közt sem igen szeretem. Az közönségesen conjecturális politikává fajul, melynek nagyobb nyomatéka nincs: nem, mintha a diplomatiai kérdések tárgyalása egy bizonyos mysteriosus ügyességet és belátást igényelne: a diplomatiában is a kérdések tárgyalásánál eldöntő elem többé-kevésbé a fölfogás tisztasága és a jellem következetessége; de hozzá kell járulnia egy harmadik tényezőnek is, t. i. a tények kellő ismeretének, melyet ismét oly viszonyokban reméleni alig lehet, hol az ellenfeleket amazok véleményeinek és céljainak nyilvános kifejtésére kényszeríteni egyátalában a lehetetlenségek sorába tartozik. Vannak mindazáltal a külviszonyokban is helyzetek és irányzatok, melyek olyannyira a dolgok természetében fekszenek, hogy minden nagyobb és mélyebb diplomatiai tudomány és értesülés nélkül azokat mindenki fölfoghatja: és ily helyzetekhez számítom Európa mostani állását és a nemzetközi viszonyok terén uralkodó irányzatokat. Nem szándékom az 1815-diki szerződéseket taglalni, és vizsgálni, mennyire feleltek meg azok Európa szükségességeinek vagy nem, mennyire volt helyes vagy kívánatos, hogy azoknak megszüntetése kijelentetett; de egyet nem hallgathatok el: az 1815-diki szerződések fennállása nem volt más, mint a positiv jognak uralma a nmezetközi viszonyokban, és ezeknek megszüntével nem lép helyökbe más, mint az átalános irányzatoknak és az úgynevezett természetes jogoknak uralma; ahol pedig a nemzetközi viszonyokban a természeti jogok uralkodni állíttatnak, nem uralkodik többé a természeti jog, hanem a természetszerű erő. (Helyeslés.) Európának átalános irányzata jelenleg az, hogy többé-kevésbé nagy, hatalmas, egyesített, centralizált nemzeti államok alapíttassanak. Ha nem akarjuk magunkat ámítani, minden részről ily államok kifejlését látjuk; ha pedig ezen államok irányában állásunkat fenn akarjuk tartani, szükséges intézkednünk, hogy azon államkötelék, melyben élünk, szintén erős és hatályos legyen, és föl legyen ruházva mindazon kellékekkel, melyek mellőzhetlenül szükségesek, hogy legalább védelme biztosítva legyen. És ha mi e tekintetben hivatásunkat nem értenők és nem volnánk képesek ezen kérdéseket ily szellemben megoldani, akkor nem titkolhatom el abbeli mély aggodalmaimat, hogy hazánkat is az érné, ami minden kisebb országokat és államokat Európában ezen pillanatban fenyeget, t. i., hogy ezen kisebb országok és államok idővel nem lehetnek más, mint azon compensationalis objectumok, melyekből a nagy, egyesített nemzeti európai hatalmak a magok természeti határaikat ki fogják hasítani.

Szerző: prorege  2008.12.08. 19:57 komment

süti beállítások módosítása