A legközelebb lefolyt országgyűlés végével, azon elvbarátink, kik abban vagy személyesen részt vettek, vagy működéseit a megyei termek és közélet mezején elősegítették, vagy végre a conservativ párt harcait rokonszenvvel követték, meg valának győződve a felől, hogy az országgyűlés bevégzése az alkotmányos tevékenységet meg nem szűntetheti, föl nem függesztheti, ha csak az országgyűlési eszmesúrlódások szellemi eredményeit veszélyeztetni nem akarjuk. E meggyőződés szolgált indokául majd kisebb, majd nagyobb gyülekezeteknek, melyeknek egyike feladásunkul tette, a conservativ párt által követendő elvekre és eljárásra nézve, e gyülekezet elébe javaslatot terjeszteni. E javaslat azonnal be fog mutattatni a gyülekezetnek; de miután egy ily javaslat a dolog természeténél fogva az elveket csak fő vonásokban foglalhatja magában, miután az inkább az eredményeket mint indokainkat terjesztheti elő: minden félreértés elkerülése végett, azon megbízást nyertem, hogy azokat a gyülekezet előtt kifejtsem…

Az említett elvbarátok azon alapelvből indultak ki, hogy oly ország, mely az alkotmányos élet kifejlődését óhajtja, és annak jótéteményeit élvezi, az alkotmányosság föltételeit nem nélkülözheti, annak természetszerű következményeit el nem tagadhatja; és azért, midőn a vélemények különbözésénél fogva az egy nézetűek szövetkezését éppen oly természetesnek mint szükségesnek tekinti: mindenek előtt javaslandónak vélte, hogy az ugyanazon véleményárnyéklathoz tartozó egyének párttá alakuljanak; párttá, mely elhatározott irányzatot és elveket követve, azokat el ne tagadja, el ne titkolja, hanem nyilvánosság mezején őszintén bevallja, nyíltan hirdesse, férfiasan védje s fenntartsa.

Nem szándékom törvényhozási intézkedéseink, országgyűlési működéseink egész történetét előadni; még egy futólagos áttekintése is egy nagy fontosságú tárgynak kelletinél több időt foglalna el. Csak annyit vélek megjegyzendőnek, hogy a régiebb országgyűlések jelleme az újabbak irányzatától teljesen különböző vala. Még a jelen század első országgyűlésein is a vita legnagyobb részt a fennálló törvények magyarázata körül forgott; és ámbár ezen vitánál is a különböző politikai irányzatok befolyása szükségképp vala észrevehető, azon, bizonyos korlátok közé szorított, határozottan kijelölt téren mégis, a vélemények elágazása oly tetemes, oly folytonos, oly következetes nem lehetett mint jelenleg. A fennálló törvények értelmét gyakran az egy politikai irányzatúak különbözőképen magyarázhatják; de azon pillanatban, midőn e magyarázat nem az egyes törvény értelméből, nem egyedül a hazai közjog tételeiből meríttetik többé, hanem átalános politikai elvek vezérfonalán történik —; midőn nem annyira a létező törvények magyarázatáról, hanem, és pedig főleg, új törvényes intézkedések megalapításáról van már szó: az átalános politikai irányzatnak kell szükségképp befolyást és pedig eldöntő befolyást gyakorolnia.

Az irányzatok különbsége szüli a véleményárnyéklatok eltérését; a véleményárnyéklatok következetesen fenntartott s kiképzett elágazása a pártok ellentétét. És bár jelenleg is sokszor az alkotmányos jogok veszélyeztetése említtetik, leend-e még valaki az ellenzék soraiban is, hogy számos alkotmányos jogok, melyek hajdan a vita tárgyait képezték, most a kormány és ország által egyiránt elismerteknek és elfogadottaknak tekintendők? Ezekre nézve nem az a kérdés tehát többé: hogyan kivívandók? hanem az: hogyan használandók? hogy a haza javára szolgáljanak, és így üdvös gyakorlások eredményében új meg új biztosítékokat találjanak.

És mert törvények alkotásáról, mert nem egyedül nemleges védelemről, hanem tényleges intézkedésről van szó: a választmány szükségesnek vélte, mellőzve minden, a többséggeli kormányzás kérdését illető theoretikus nézeteket, általános elveket, vagy azoknak hazánk viszonyaira nem alkalmazható szövevényes részleteit, gyakorlatilag vevém fel a dolgot, egyszerűen csak azt kimondani, hogy ha bizonyosan, sükeresen, idővesztés nélkül akarunk az új intézkedésekre nézve előhaladni, szükséges hogy intézeteink a közélet mezején a többség által pártoltassanak, hogy mienk lévén a többség, ily módon annak létrehozására, mit üdvösnek vélünk, a legegyszerűbb és leghatályosabb eszközt használjuk.

Ezek folytában a választmány pártunknak állását az ellenzék irányában megemlíti, és nyíltan mondva, mintegy hadat izen az ellenzéknek. De itt mindenek előtt a félreértések elmellőzésére, tisztán kijelentem, hogy ezen had nem az ellenzék egyéneinek, nem a személyeknek, hanem azon eljárásnak, azon elveknek izentetik egyedül, melyeket mi károsaknak s veszélyeseknek tekintünk.

Constatirozzuk némileg a helyzeteket. Nem fogom részemről az ellenzéket gyanúsítgatni; nem pedig azért, mert ily gyanúsítgatás sem a tisztelt gyülekezetnek, melyhez szólok, sem azon választmánynak, melynek nevében szólok, jellemével össze nem fér; de azért is, mert az ellenzéket még ott sem lévén szokásom gyanúsítgatni, hol annak egyéneivel szemközt állok, annál kevesebbé érzem magamat gyanúsítgatásra felhívatva ott, hol tisztelt elvbarátok körében felszólalva, egyedül a jelen nem levők megtámadása olcsó bátorságának olcsó dicsőségét élvezhetném.

Egy politikai állítás, melyet számtalanszor ismételtetni hallunk, azt tartja, hogy alkotmányos ország ellenzék nélkül nem létezhetik. Ez, kétség nélkül, nem jelentheti azt, miszerint alkotmányos országnak azon szomorú kiváltsággal kell bírnia, hogy abban jó és rossz, üdvös és káros egyaránt elleneztessék; hanem egyedül azon tények megismerése, hogy oly országban, hol a törvényes intézkedések kizárólag egy uralkodó hatalomtól vagy akarattól nem függenek, hol számosan vannak jogosítva vélemények szabad kijelentésére, a nézetek összeütközése a kérdéseknek minden oldalróli megfontolását, meglatoltatását hozza magával, és az eredmények megállapítása csak az eszmesúrlódások teljes kifejtése után üdvös és lehetséges. De ha ez áll, akkor meg kell az ellenzéknek is ösmernie, hogy egy ellenzéknek a maga irányában egy más ellenzékre van szüksége, mely az ő tekintélyének vagy akaratjának vakon nem hódolva, a maga részére is azon jogokat méltán igényli, melyeket az ellenvéleményűek önszámukra követelnek.

A véleményárnyéklatok ily ellentéte mellett szükséges azon pontokat megvizsgálni, melyekre nézve azok egyetértenek. De ezeket az ellenzék közt és köztünk, az eddigi tapasztalás nyomán hiába keresem. Ők törvénytelennek tekintik azt, mit mi törvényesnek hiszünk; károsnak, mit mi üdvösnek; ők a kormány eddigi eljárásaiban az alkotmány megsértését találják föl, irányzatát alkotmány-elleninek hirdetik: mi a kormány eddigi lépéseit helyeseljük, alkotmányosságát kétségbe nem vesszük, és jellemében bízunk; ők elveink összegét kárhoztatják: mi azokhoz szilárdul ragaszkodunk; végre sok köztanácskozásokban még véleményűnk szabadsága sem tiszteltetik.

Ily helyzetében a dolgoknak nem marad egyéb hátra, mint azon ellentétet, mely tettleg létezik, elvileg is megismerni s férfiasan kijelenteni. Nem zárja ki ez az egyének, sőt a pártok közti jövendőben lehető egyesülést; hanem csak azt jelenti: hogy addig, míg az ellenzék kizárólag mostani elveihez s irányzatához ragaszkodik: ezek és a mi meggyőződéseink egyenes ellentétben állandanak. Transigálni csak akkor lehet üdvös sikerrel, ha a pártok egymást kölcsönösen capacitálják. Addig, míg ez nem történik, ca-pacitátió nélkül transigálni gyöngeség. Ily állásában a dolgoknak nem javasoltathatik más eljárás mint, hogy mindenki meggyőződéseinek kivívására minden alkotmányos, törvényes és loyalis utat használva, működéseinek eredményében találja meg, az ellenvéleménynek előtt is eljárásának igazolását.

Hátra van, hogy a pártnak továbbra is fenntartott conservativ elnevezésére, annak organisátiójára és elveire nézve némelyeket megjegyezzek.

Éreztük mi is, hogy a „conservativ” név a párt minden teendőit, minden irányzatait ki nem fejezi. De azon nézetből kiindulva, hogy nem az elnevezés határozza meg a pártok jellemét vagy teendőit, hanem hogy ellenkezőleg a pártok jelleme és tettei értelmezik a pártok elnevezését: egy oly nevezethez továbbá is ragaszkodunk, melynek európai értelme van, mely főirányzatunknak megfelel, melyet megváltoztatni, vagy melyről lemondani annyit tenne, mint a párt múltjáról elfelejtkezni, vagy azt eltagadni. Nincs pedig semmi ezen múltban, miről lemondanunk kellene, miről lemondani kívánnánk. Ragaszkodunk tehát, mondom, továbbá is egy elnevezéshez, mely hazánkban ösmeretes, mely alatt számos elvbarátaink eddig is gyakorta dicsően működtek, és melyre nézve csak tőlünk függ, azt e honban mindinkább nagyobb fényre és tiszteletre emelni.

A választmány egyenesen kimondja, hogy a conservativ párt a kormányt pártolandja. De azt hisszük, midőn azt a kormány törvényességének magától értetendő, de épp azért soha el nem mellőzendő feltétele és nézeteinknek a kormány működésével való ugyanazonosságának nyilvános fenntartása és kikötése mellett teszi, nem veszélyezteti a pártnak alkotmányos függetlenségét.

Nem akarom itt hosszasabban a függetlenség gyakorta félreértett eszméjét fejtegetni; de annyi bizonyosnak látszik, hogy alkotmányos életünk további fejlődésével mindinkább szükségessé válandik a függetlenség annyiszor említett elve helyébe egyszerűen a politikai becsületesség elvét állítani; egy oly elvet, mely az úgy nevezett függetlenség helyett a becsületes függőséget gyakorta a haza érdekében igénylendi, nem kültekintetektől, vagy egyéni magán viszonyoktól, hanem a meggyőződések összhangzásának és az irányzatok egységének múlhatatlan szükségétől. Valósággá válandik akkor az, mi minden alkotmányos országban oly annyira szükséges: határozott állások és erős meggyőződések.

És éppen azért, minekutána meggyőződésünk az vala, hogy a jelen körülményekben hazánk a kormány határozottabb föllépését és irányadását nem nélkülözheti, hogy számos kérdésekben a kezdeményezési hivatás leginkább őt illeti —; minekutána a kormány eddigi irányzatát olyannak tekintjük, mely egyenesen a hon javára van intézve: kötelességünknek ismertük, azon viszonyt, mely a párt és kormány közt az eddigi szempillanatig kifejlődött, melynek, ha, miről nem kételkedünk, a kormány és pártunk eddigi irányzatukhoz hívek maradnak, továbbá is léteznie s erősödnie kell, — nyíltan kijelenteni és nem állítani ellentételbe, nem elszigetelni egymástól azon tényezőket, melyeknek összhangzó működése képezi az üdvös siker mellőzhetetlen feltételét.

Mi a párt organisátióját illeti, kettős vala a cél: biztosítani t. i. egy részről működéseink folytonosságát; de elmellőzni más részről mind azt, mi alakulásunknak szorosabb társulati jellemet adhatna. Legyen működésünk minden alkalommal megújuló tanácskozásaink s választásaink szabad eredménye, nem pedig oly szerkezetre alapítva, mely az egyes tagok befolyásán kívül álló magán testületet képezne. A pesti vásárok, melyek úgy is számos elvbarátokat szoktak magán ügyeikben az ország központjára híni, összejöveteleinkre elég alkalmat nyújtanak. Mind az pedig, mi egy és más összejövetel között a közügy érdekében szükséges, némely csekélyebb számú tagokra lenne bízandó, kiket az elvbarátok bizodalma minden egyes összejöveteleknél arra legalkalmasabbaknak találna.

Azon elvekre nézve, melyeket a választmány megemlít, azt tartom, nem szükséges a tulajdon szentségét és a kormány alkotmányos erejének és hatályosságának megőrzését hosszabb okoskodásokkal támogatni. Oly elvek azok, melyeket, úgy tartom, mindnyájan pártolunk, melyek józanul felfogva az okszerű haladást csak biztosíthatják. Említsem-e a birtoknak mérséklő befolyását, mely a stabilitásnak egyik legfőbb biztosítékát képezi? Nemzetiségünk érdekét, ámbár az ezen ügy iránti rokonszenv magától értetődik, azért véltük megemlítendőnek, nehogy azt a másik párt kiváltságaként tekinteni, vagy egyedáruságának átengedni láttassunk; mert egyaránt szent ezen ügy mindenikünk előtt, és az az iránti részvétben magunkat senki által felülmúlatni nem fogjuk. Két sark körül forog politikai létünk: egyike azoknak nemzetiség, alkotmányos és közigazgatási önállásunk; másika a közbirodalommal való azon összeköttetés, melyet századok előkészítettek, századok megerősítettek. Meggyőződésünk az, hogy minden intézkedésnek e két alap gondos szemügybe vételére kell alapulnia, annak nem csak nemleges tiszteletére, de tényleges méltánylására: hogy valamint a kormány bizodalomra nem számíthatna ezen országban, ha ezen alapok elsejét csak malum necessariumnak tekintené; úgy az ország sem várhatná őszinte közremunkálását a kormánynak, ha azok másikát szem elől tévesztené. — Azon egyes kérdések végre, melyek elősoroltatnak, legnagyobb részt olyanok, melyek már országgyűlési tanácskozás tárgyát képezték; és midőn a végett említtetnek meg, hogy előlegesen is a párt tevékenységének némely tárgyait kijelöljék, más korszerű tárgyak megpendítését ki nem zárják.

… Ha az egyesek közremunkálása mellett ezen elvek nagyobb és nagyobb körben fognak terjesztetni; ha azok eredménye a kormánynak, mely föllépésünket nem ignorálhatja, hozzájárulása által biztosítva leend: maga azon eredmény bizonyságát nyújtandja annak, hogy e célunk nem vala más, mint a haza java, és még a vélemények összeütközésében is azon egykori egyetértés és egyesülés előmozdításának óhajtása, mely legbizonyosabb akkor, ha a véleménysúrlódások alapján és természetszerű lefolyások következtében történik.

 

Idézi Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből, III. kötet. Elhangzott a Konzervatív Párt 1846. november 6-án tartott közgyűlésén.

Szerző: prorege  2009.02.28. 20:07

Címkék: szécsen antal

A vallás tárgyában.

(A főrendeknél. 1840. ápril. 9.)

A tekintetes KK. és RRnek a jelen izenetbe foglalt törvényjavaslatát figyelembe vévén, nem lehet el nem ismerni egy abban mutatkozó engedékenységnek szándékát, melyet mint a közelítésnek örvendetes jelét üdvözlenünk kell. Igaz ugyan, hogy a KK. es RR. előzményeikben ezen főméltóságú táblának előbbeni izeneteiben e pont iránt kifejtett elveiben meg nem nyugodván, nyilván kijelentik, hogy ez alkalommal is a reversalisokra nézve előbbi nézeteiknél megmaradnak, s a reversalisokat törvényelleni szerződésnek tekintik; de ezen — vélekedésem szerént — nincs miért fennakadnunk, midőn másrészről ott, hol a jövendőt szabályozó rendelkezésről van szó, magában a törvényjavaslatban az említett elvnek alkalmaztatása egészen elmellőztetik; mert valamint szükségesnek, sőt nélkülözhetlennek tartom, hogy mikor a két tábla közötti vitatásokban a különböző véleményű meggyőződésekből kell kifejlődni egy bizonyos törvényes eredménynek,— akkor megegyezésen épüljön a conclusum, s következésképpen a tanácskozásokat is e szerént kell a megegyezés sikerüléseig folytatni; — úgy ott, hol az elvek kifejtése egy törvényjavaslattal végeztetik be, mely főpontjaiban minden különböző nézeteket egyesít — tökéletes szükségtelen az elvek iránti további vitatás. Így történt a jelen esetben is.

Ragaszkodjanak bár a t KK. és RR. továbbra is azon eszméhez, hogy a reversalisok eleitől fogva mindenkor törvénytelenek voltak, ha csak ezen eszmének alkalmaztatása a törvénybe, a főrendek nézeteivel össze nem ütközik, azt hosszasabban vitatni nem kívánom, s azért bátor vagyok csak azt javaslani, hogy ha a nagyméltóságú főrendek előbbi elveikhez való ragaszkodásukat, magok részéről is megemlíteni kívánják, ez — röviden s úgy hogy újabb vitatásokra alkalom ne szolgáltassék — a tekintetes KK. es RRhez küldendő válaszban érintessék meg.

Ami a törvényjavaslatot illeti, ennek első szakaszában a tekintetes KK. és RR. ezt mondják : „a vallásos reversalisok vagyis a születendő gyermekeknek mely vallásban neveltetésük iránti kötelezések erőnélkülieknek nyilatkoztatnak.” Ezzel tökéletesen megegyezek, — ezt a nagyméltóságú főrendek valamint a múlt, úgy a jelen országgyűlésen is elhatározni méltóztattak; s így a dolog érdemére nézve észrevételem nem lehetvén, csak azt kívánom, hogy a törvénynek ezen rendelkezése mennél tisztábban s határozottabban mondassék ki.

A méltóságos főrendek a reversalisok iránt mindég abban állapodtak meg s azon értelemben is közlötték határozatikat a tekintetes KK. és RRkel, hogy a törvényben azon reversalisokról legyen szó, melyek ezentúl köttetnének. Nem tehetem fel, hogy a t. KK. és RR. is ezt ne így értették volna, minekutána éppen így s ezen értelemben nyilatkoztak maguk is mind a két országgyűlésnek folyamatja alatt, s inkább azt kell hinnem, hogy ez a mostani szerkezetből kimaradván, talán csak penna hibájából eredett ezen hiány: nem gondolom tehát, hogy a t. KK. és RR. javaslatával ellenkezésbe jönnék, ha az említett cikkelynek első szakaszában világosan kívánnám kijelenteni: minő reversalisok értetődnek a törvény szavai által, s e szerént ily formán állana a szerkesztés: „a vallásos reversalisok, vagyis a születendő gyermekeknek mely vallásban neveltetésük iránti, ezentúl kötendő kötelezések erőnélkülieknek nyilatkoztatnak.”

Ennyit a törvény első szakaszára nézve: mi a másodikat illeti: úgy látom a tekintetes KK. és RR. két dolgot kívánnak itt főképp szem előtt tartani, először: hogy a reversalisokat a múltra nézve úgy kívánják tekinteni, mint privát szerződéseket; noha — mint fentebb említém — előzményeikben törvényteleneknek állítják az ily kötéseket, magában a törvényben mind azon következéseket kívánják, részint kivételképpen, részint meghatározólag megállapítani, melyek a privát szerződésekből folynak.

A második egy bizonyos, eddig fennálló status quo-nak megtartását tárgyazza, hogy tudni illik azon gyermekek, kik egy bizonyos vallásban neveltettek, annak gyakorlásában hagyattassanak meg, ha szintén reversalisok következésében más vallásban kellett volna is neveltetniök.

Ezen két nézetben tökéletesen osztozom, — a reversalisokat mindig magány szerződéseknek tekintettem, s azért minden ebből folyó következményeket el is fogadok.

Szintúgy a status quonak fenntartását is szükségesnek tartom; mert tapasztalásból tudom, hogy alig van a vallásos viszálkodásoknak gazdagabb forrása mint az, hogy olyanok, kik egy vallásban neveltettek, annak tanításaihoz szoktak, azokban találják fel vigasztalásukat, felsőbb parancsok által azon vallásnak további követésétől eltiltatnak.

De ha ezen elvekben meg is egyezek: kénytelen vagyok egyszersmind megvallani: hogy a rendek által közlött törvényjavaslatot kielégítőnek nem tarthatom, — s részint tovább terjedőnek tartom, mint a privát szerződések természete kívánja, részint nem látok mindent abba foglalva, ami a magánykötések ezen neméből következhetik.

Így mindjárt a szakasznak elején azon feltételek között, melyek a reversalisokat erejökből kivetkőztetik, a csalárdság és erőszak mellett a külső befolyás is említtetik.

Ha a két elsőre nézve nincs is észrevételem: a külső befolyást sokkal általánosabb kifejezésnek tartom, mintsem hogy azt elfogadni lehessen; az erőszak és csalárdság valami positivumot foglal magában, minek bebizonyítása könnyebb lehet, annál bajosabb az a külső befolyásnál, mely eszmével, határozatlan kiterjedtsége mellett, mindig egy odiosa reticentia lehet összekötve, s ez által a béke fenntartására irányzó vallásos törvény könnyen válhatna sikertelenné.

Ezekért ezt minden esetre kihagyandónak vélném.

Éppen oly kevéssé egyezhetem meg azon javaslott rendelkezésben: hogy „ezen szerződések csak a házastársak kölcsönös megegyezésével bontathassanak fel,” — s ezen nézetemet éppen a privát szerződések természetéből, — milyeneknek kívánom a reversalisokat tekintetni — következtetem.

Ha a törvényhozás rendelkezni akar a magány kötésekről: meggyőződésem szerént általános szabályul kell annak tartatni, sőt ki is mondatni, hogy azok ha bona fide köttettek, tartassanak is meg: de ne szolgáltasson arra alkalmat, hogy az ily kötéseket az egyik fél a másiknak kárával felbonthassa. Az ilyen szerződéseknek célja nem más, mint a kölcsönös csendnek és békének megállapítása, s ha már erről kell a legislatiónak határozni, tegye legalább úgy, hogy magas helyzetében fel ne szólítsa a felek egyikét azon házi békének felforgatására, melynek eszközlésére köttetett az ily szerződés; távoztassa el ezt leginkább akkor, midőn oly hatalmas inger, mint a vallásos buzgóság, úgy is oly könnyen bírhatja reá a felet adott szavának megváltoztatására.

Végtére a status quo-t illetőleg: szól ugyan a rendek javaslata azon esetekről, hol reversalisok kiadása után gyermekek léteznek, és vallásos nevelést is nyertek : — de elhallgatják azokat, hol a reversalisok mellett kötött házasságokból még gyermekek nem születtek, vagy ha születtek is, még vallásos nevelést nem nyertek.

Oly hiányok ezek, melyeket egy törvényben, melynek kimerítőnek kell lenni, — kipótolhatlanul hagyni nem lehet.

Ezeknek következtében, noha a szokás azt hozta volna magával, hogy ha a nagyméltóságú főrendek a közlött törvényjavaslatot más alakba kívánják önteni, — a t. KK. és RR. szólíttassanak fel a szerkesztésnek módosítására: itt mindazonáltal, ahol a törvényjavaslatban a nézetek különbsége nem oly nagy, s egyes kifejezésekre szorítva, könnyebben kiegyenlíthető, az időnek megkímélésével is megegyezőbbnek vélném, ha t. rendeknek azon formában feleltetnék, amelyben nézeteiket velünk közlötték, bátor voltam ehhez képest egy javaslatot föltenni, melyet a nagyméltóságú főrendek engedelmével fel fogok olvasni:

„2-ik §. A házastársak között ezelőtt készült ilyen kötelezésekre nézve innen jövendőre vonható minden erősség és következtetés nélkül rendeltetik: hogy azok ha különben csalárdság és erőszak nélkül adattak ki, erejökben meghagyatván, foganatjokat csupán a catholica félnek lehessen szorgalmazni.”

Ezen javaslatban igyekeztem szinte azon szavakat megtartani, melyekkel a t. KK. és RR. éltek, s ezért ezen szavakban: „innen jövendőre vonható minden erősség és következtetés nélkül” — noha nagy erőt azokban semmi tekintetben sem találok, — akadályt nem kívánok keresni. — De különben is reménylem, tapasztalni fogják a nagyméltóságú főrendek, hogy ezen javaslatnak több szavai is a t. KK. és RR. által felhozott nézetekkel nem ellenkeznek, és a fentebb érintett hiányokat is a lehetőségig kipótolják.

Az első feltétel, melynek minden ilyen törvényben fel kell találtatnia, az: hogy jelentessék ki tisztán, miszerént ilyen kötések, ha bona fide köttettek, a törvény által valósággal meg is erősíttetnek, egy szóval: hogy a törvény azokat oltalma alá veszi; ezt a rendek javaslata egészen elmellőzte, itt pedig nyilván ki mondatik, hogy az ilyen szerződések erejökben megtartatnak.

A másik főnézet, melyet a rendek kilátásával megegyezőleg pártolni kívántam, az volt: hogy magányszerződéseknek kell a reversalisokat tekinteni, — ez is ki van ezen javaslatban jelentve: mert megszüntetnek az által, mi a privát szerződéseket is megsemmisíti: csalárdság és erőszak által, s elmellőztetik azon hozzátétel, melynek lehető káros következeseit felebb említettem: — a külső befolyás.

Az mondatik továbbá ezen javaslatban: hogy a reversalisok foganatját csak a catholica félnek lehessen szorgalmazni, ebben foglaltatik azon eszme, melyet a t. KK. es RR. azzal, hogy az ily kötések a felek kölcsönös megegyezésével felbonthatók legyenek, — kívántak kifejezni; mert kin van a visszalépés akkor, midőn ily kötések fel akarnak bontatni? — Bizonyosan a catholicus részén, ha tehát ezen fél elmulasztja ezen kötés teljesítését a reversalisok ereje mellett szorgalmazni, de facto elállott a kötéstől, és a cél elérettetik anélkül, hogy a kölcsönös visszalépés — úgy amint a rendek kívánják, — a törvényben tisztán megengedtetvén, ezen inger által a protestáns fél mintegy indíttassék arra, hogy az adott reversalisnak eltörlésén sokszor a házi csend megzavarásával mnnkálkodjék; — sőt inkább a catholicus résznek a reversalis által nyert joga vétetik a törvény praesidiuma alá. Praesalválva van ezen indítvány által a status quo is, mivel ha a gyermekek catholice neveltetnek, ez bizonyosan annak jele, hogy a catholicus fél a reversalisok sikerét sürgette, s így az új törvény ezentúl is mellette lesz; — ha pedig a reversalisok ellenére evangélica vallásban neveltetnek, megint annak bizonyságául tekintethetik, hogy az anya a reversalisokat nem kívánta szorgalmazni; s így de facto történt visszalépése következtében a gyermekeknek ezentúli vallásos nevelése változást nem fog szenvedni.

Végtére, mit a t. KK. és RR. javaslatukban egészen elmellőztek, itt meg van érintve; ha tudniillik a reversalisok kelése után gyermekek még nem születtek, vagy vallásos nevelést még nem nyertek volna, — a törvénynek provisiója — mihelyt általánosan kimondatik, hogy a kötött reversalisok ezentúl teljes erejökben hagyatnak, s azoknak szorgalmazása a catholicus felet illeti — ezekre is kiterjed.

Ezen javaslatomat a nagyméltóságú főrendek méltánylásába ajánlván, reménylem, hogy ha kielégítőnek nem is találtatnék, a nagyméltóságú főrendek bölcsessége annak alapján határozni fog.

Szerző: prorege  2009.02.22. 17:18

(Már 1838. dec. 10-én kelt egy levélben, melyről e munka 3-dik fejezetében emlékeztünk, megígérte Széchenyi Metternich hercegnek, soha oly tárgyat a vitatkozás szőnyegére nem hozni többé, melyre nézve a kormány helyeslését kinyernie nem sikerült. Mind a mellett is aggály szállta meg, vajon eddigi működésével nem játszotta-e el a kormány bizalmát már is visszaszerezhetlenül, s ez aggálynak kifejezést is adott egy iratában, melyet 1842 dec. elején Gervay báró udvari tanácsoshoz intézett, de mely nyilván arra volt szánva, hogy az állam kancellárral közöltessék. A levél csakugyan rögtön Metternichnek lőn kézbesítve, ki dec. 14-én következő sorok kíséretében küldé azt vissza Gervay bárónak:)

„Kedves Gervay! ide csatolva küldöm vissza önnek Széchenyi gróf iratát a következő megjegyzések kíséretében. Mindenek előtt kijelentem, hogy én is sejtem, miként magam vagyok azon férfi, kit Széchenyi gróf hízelgő kifejezések mellett, azok egyikéül jelölt ki, kiknek sorairól tudomást kell venniök. De bármint legyen is a dolog, egész őszinteséggel fogom elmondani a benyomásokat, melyeket Széchényi gróf nyilatkozatai reám tevének, miután arra úgy is mint államszolga, úgy is mint önálló férfiú, hivatva érzem magamat. Még egy harmadik indok is ösztönöz arra; s ez az, hogy kételkedem, miszerint Széchenyi gróf az utóbbi 20 év lefolyása alatt bárkinek ajkairól oly nyílt őszinteséget, jó akaratú részvétet, és tehetségeinek oly mérvbeni elismerését, mint szintén hibáinak oly megrovását hallotta légyen, mint az én ajkaimról. Széchenyi gróf megvallja, hogy sok csalódásnak engedte volt át magát, ezek közé sorolja maga is azon föltevést, miszerint „a kormány a magyar alkotmány lassankénti eltörlését s a birodalomban élő népek teljes egybe olvasztását tervezné.” Miért lőn rabja e csalódásnak, miután én (magamat és ez időszakot említem, mivel ez utóbbi élénk emlékemben áll) az 1845-ki országgyűlés kezdetén Ő felsége a császár ellenkező szándékaira nézve a leghatározottabban biztosítottam, s a tények hosszú és szakadatlan sora megerősítette volt szavaimat. Midőn Széchenyi gróf akkorában fölkért, ajándékozzam meg bizalmammal s ő e szerint e bizalom szemüvegén át nézhette működésemet, miért állott ellenkező tanácsaim dacára oly mozgalom élére, mely Magyarországot ma semmi néven nem nevezhető s a legabsurdumabb zavarba löki. Csak emlékezzék vissza Széchenyi gróf, mit mondottam én érzelmeim és nézeteimre nézve az ifjúság fölindulása, a kelletén túl előtérbe tolt nyelv-kérdés — s mindazon elemekre nézve, melyek hibás eszközökkel életbe híva mívelés helyett csak rendetlenséget szülhetnek az országban. Ma miután a baj már tény, midőn a királyság oly helyzetben van, hogy boldogsága már egyedül éppen azon hatalomtól függ, melynek rugóit minden ponton meglankasztani igyekvének, azon hatalomtól, melynek oly tétlenséget lobbantanak szemére, melyet csak erőszak segélyével cáfolhatott volna meg, melynek alkalmazásától azonban elég eszélyesek voltak óvakodni s inkább a kiszámított nyugalom álláspontját foglalni el az alkotmány úgynevezett harcosaitól üresen hagyott téren, — ma sok tévútra jutott belátja, hogy a haza örvény szélén van. Azok közé, kik e szomorú igazságot beismerik, tartozik Széchenyi gróf is, s ha nem számítom föl érdemül neki, hogy ez igazságot érzi, érdemül tudom be, hogy egyszersmind be is vallja. Egyúttal figyelmeztetem, hogy lelkiismerete sugallatait erélyesen kövesse. Helyzete nem könnyű , miként ez rendesen lenni szokott, ha az ember önmagával ellenkezésbe jönni látszik. De ez ne tartóztassa vissza; mert a férfiú, ki a rossz irányt jobbal cserélni föl, ösztönt érez magában, az előbbire nézve úgy is elveszett, s megelégedést immár csak úgy lelhet, ha az utóbbin bátran halad előre.

Széchenyi gróf felvilágosítást kíván arra nézve, mi a kormány szándéka. A kormány szándéka az, hogy a királyságot oly karba helyezze, melyben úgy az egész, mint a részek felvirágozhassanak. Erősen áll azon az alapon, melyet az alkotmány nyújt. Jól tudja, hogy minden időnek meg vannak a maga igényei, hogy bizonyos dolgokat nem lehet mozdulatlanul egy ponton tartani, hogy e szerint haladnia kell, mert a megállapodás ott, hol minden mozog, egy volna a hátrálással. A király be akarja tölteni a király kötelmeit; uralkodni akar s hívatlanoknak a kormányt nem engedni át. Akarja, hogy Magyarország belső jóléte emelkedjék, de éppen ezért nem akarja, hogy szédelgő terveknek áldozatul essék. Egy szóval akarja azt, mit akarnia kell, s amihez a haza minden igaz barátja kell, hogy segédkezet nyújtson neki, ha hazaszeretete nem puszta üres ábránd. Mindezt akarja a kormány is, azért útjain zavarba hozatni senki által sem engedi magát. És milyenek ez utak? Nyílt utak, mint kormányhoz illő. Mit tegyenek hát azok, kik e nagy célnál közreműködni óhajtanak, hogy a kormány törekvéseivel találkozzanak? A mód erre nézve egyszerű és könnyű; álljanak azon nagy és széles ösvényre, melyen a kormány halad, és csatlakozzanak azon közegekhez, melyek a pártokkal ellentétben a kormányhoz tartoznak. Ez az én véleményem, kedves Gervay, melyeket tetszés szerint felhasználhat ön. Ha használna, szívesen kész vagyok nyíltan is kimondani azt.

Metternich.”

(Metternich herceg legmeghittebb barátjainak egyike ez időben Jósika Sámuel udvari tanácsos s kevéssel később az erdélyi udvari kancellária feje volt Bécsben. Ez lőn megbízva, az állam kancellár iratát több oly felvilágosítás kíséretében, melyeket Metternich saját kezűleg papírra vetni nem akart, Széchenyihez elküldeni. Jósikának Széchenyihez intézett irata, mely a legnagyobb magyar életében jelentékeny fordulatot idézett elő, így hangzék:)

„Tisztelt barátom!

Azon bizalmas nyilatkozatok által, melyeket nekem Pestről történt elutazásod napján tettél, feljogosítva érzém magamat, azok főtárgyát visszaérkeztem után nehány nappal Gervay tanácsos urnál szóba hozni, s őt egyúttal fölkérni, hogy nekem hasonló célból Metternich herceg ő nagyméltóságánál kihallgattatást szerezni szíveskedjék. Annál biztosabban véltem ez utat követhetni, mert összes nyilatkozataid után ítélve, várakozásaid s reményeid kirekesztőleg ama magas személyiség felé látszottak fordulni, kiben egyesítve találtatnak a hazánk jólétére s felvirágzására vonatkozó összes kezességek.

Gervay báró ezalatt vett levelet tőled, melyet ő — mint valószínűleg már tudni fogod — ő főméltóságának előterjesztett. A herceg nemcsak figyelemre, hanem b. Gervayhoz intézett sajátkezű válaszra is méltatta azt, melyet ez utóbbi szoros bizalmasságban közölt velem, anélkül azonban, hogy egyúttal kívánta volna, hogy e körülményt eltitkoljam előtted; s ez okból nem hiszek indiscretiót elkövetni, ha a reám bízott másolatot neked ezennel átküldőm.

E levél tartalma részemről nem szorul commentárra, mert világos, nyílt, és ama álláspontnak megfelelő, melyből a herceg azon személyekhezi relatióiról értekezhetik, kiknek jelen viszonyaink közt szerep jutott. A kifejezések sokkal szabatosabbak, s az értelem sokkal hímezetlenebbül van kifejtve, semhogy főleg éleselműséged mellett helytelen magyarázatot engedne meg; és én minden további tétovázás nélkül annak közlésére szorítkoznám, ha nehány nappal reá azon szerencsében nem részesülök vala, a herceggel szólhatni, s ha szükségesnek nem látom, előtted a benyomást lerajzolni, melyet e beszélgetés reád vonatkozó része bennem hátrahagyott.

A herceget, — mindnyájunk megnyugtatására legyen mondva — a legjobb egészségben találtam; más tekintetben pedig olyannak, milyennek őt valamennyien ismerjük : tiszta nézetekkel bírva a dolgokról, azok fejlődéséről, s következményeiről; határozottnak a személyek, és az általok tett szolgálatok megítélésében, szigorúan ragaszkodva elveihez, de elnézőnek egyesek iránt, kiket megtisztult felismerés vezetett ezen elvek által kijelölt pályán teendő első lépésre; képtelennek kicsinyes recriminatiókra, vagy bizalmatlankodásra; mindenekelőtt pedig kitűnő módon positivnak s gyakorlatinak.

A fenn elősoroltakban rejlik tehát véleményem szerint a kulcs azon ítélethez, melyet ő előbbi politikai fellépésed, s jelenlegi nézeteid, valamint azon állás felett mondott, melyet e nézeteknek megalapítani kellene.

Valamint a herceg a magyar viszonyok phasisait első impulsusok óta prófétailag előre látta, úgy első pillanattól fogva mar tisztában is volt az egyének felett, kik ez impulsusokat vagy maguk idézték fel, vagy általuk önkénytelenül tova ragadtatattak. A mindinkább elterjedő zavar sajnos tüneményei nem lepik meg őt, mert előre látta azokat; s ha az események örvénye által oly férfiakat látott elragadtatni, kik egészen más tevékenységre voltak hivatva, épp oly biztosan látta előre, hogy a kiábrándulás órája előbb vagy utóbb szükségképp ütni fog ugyanazon férfiakra nézve, kiknek működése a nap bonyodalmai által téves irányt nyert.

Ez időpont most bekövetkezett, s te félni látszol, hogy a történtek fel fognak neked rovatni, s hogy ez okból bizalmatlansággal fog találkozni komoly szándékod: a kormányhoz csatlakozni.

Annak feltevésében, miről Pesten tett nyilatkozataid után többé nem kétkedhetem, sem az egyik, sem a másik aggodalmat nem találom eléggé indokoltnak.

Úgy hiszem nem csalódom, ha állítom, miszerint a herceg sajnálkozott rajta, hogy téged, — dacára kiváló képességednek üdvös célok elősegítésére alkalmas eszközök megválasztásában a helyes mértéket felismerni, — oly pályán látott előhaladni, mely épp oly kevéssé tanúsította azon bizalom igazságos méltánylását,, melyben ő téged ismételve részesített, amily kevéssé volt megegyeztethető a kormánynak tartózkodás nélkül kimondott, s törvényes eljárásai által tanúsított szándékaival. De egyszersmind meg vagyok győződve, hogy a herceg —- ha e kifejezést használnom szabad, — sohasem mondott le rólad oly értelemben, mintha kétkedett volna azon, hogy az általad követett út saját nézeteidnek állandóan nem fog megfelelhetni — s hogy ama párt túlcsapongásai, melynek semmi tekintetben sem volna szabad téged hívei közé számítani, önmaguktól fognak neked megállapodást parancsolni, s gyakorlati eszed belátandja a valódi haladás lehetetlen voltát ily számos destructiv elemek közepette.

Hol volna itt ok bizalmatlankodásra, miután minden, mint a herceg előre látta, beteljesül? Nem édes jó barátom, bizalmatlanságról, mely különben sem látszik megférni a herceg jellemével, itt szó sem lehet; de igenis hiányzik még a kölcsönös bizalom zárköve, s ezt pótolni a te feladatod.

Az után ítélve, mit a herceg szájából hallottam, nézetét levelednek ezen része felett következő szavakban lehetne összefoglalni. Bizalmát annak ajándékozza, ki a kormányhoz s nyíltan bevallott céljaihoz oly módon csatlakozik, mely az eszközök választásában sem foly be háborítólag szándéklataira. Elfelejti a múlt tévedéseit s csalódásait, mihelyt a jelenkor törekvése a jövőbeni magatartásért biztos kezességet nyújt. Ő ez utóbbit nem egyedül meghiúsult remények nyilvánulásában látja, hanem a megváltozott érzület alkalmazását várja, gyakorlati, életbe lépő tevékenység mezején.

A célokat, melyeket a herceg politikája Magyarországban követve látni óhajt, azon irat tartalmazza, melyet veled közlök. Arany szavakban — végzeteink magas vezetőjének szájában nem nevezhetem azokat másként — vannak ott följegyezve, s e célok a te céljaid is, nem lehetnek mások.

Az elveket, melyek szerint elérendők lesznek, nagy korrajzokban találod ott megjelölve. Az államférfi magas álláspontján nem ereszkedhetik részletekbe, ezeket kitölteni s a specialis emeltyűket megnevezni, melyek által a nagy mű mozgásba lesz hozandó, azok föladata, kik elég erőt s jóakaratot érzenek magukban a loyalis politika hívó szavát követni, mely minden mellékcélokat visszautasít. — Hogy te erre nézve az első meghívottak közé tartozol, azt fölösleges említenem; miért ne volna tehát szivesen látott közreműködésed, ha az adott terjedelmes sphärán belül ugyanazon határozottsággal nyilvánul, mellyel a közös törekvés határai vannak kijelölve.

És ez utóbbi az kedves barátom, mit az általad igénybe vett bizalom kiegészítéseül szükséges, elkerülhetlen feltételnek tekintek. Az ennek élén álló férfi szavai az egyesített tevékenységből senkit sem zárnak ki, s téged bizonyára legkevésbé; s így most rajtad áll nyilatkozni, milyen specialis kérdések tűnnek fel előtted figyelemre méltóknak, mint a kor valódi szükségletei; mily módon volnának az egyéni nézetek a szükséges általános rendszabályokhoz illeszthetők; s minő eszközökkel látszik előtted a megállapított cél elérhetőnek. Csak akkor, ha többé nem lehet kétség arról, miként fogta fel az egyén saját állásának szükséges viszonyát a vezető államhatalomhoz, s miként szándékszik azt, mit üdvösnek s hasznot hozónak tart, az ész s alkotmányszerű politika határozataival összhangzásba hozni, csak akkor lehet a kívánt cél létesítését reményleni.

Azon reménnyel kecsegtetem magamat, hogy az ajánlat nem fog téged készületlenül találni. Ezen megjegyzésem nem eszméid bőségére vonatkozik, melyek — tekintve tetterődet, a vágyat hasznost létesíteni, és mindenkor csak az elérhetőre irányzott törekvésedet — nálad bizonyára nem hiányozhatnak; hanem készségedre, első lépésed kedvező eredményeinek — mert ilyeneknek nevezem őket teljes meggyőződéssel — megfelelőleg eljárni.

Ha tehát ezentúl is előttem igen becses bizalmadra méltatol, úgy nem csak kész vagyok esetleges írásbeli közléseidet kívánságodhoz képest tovaszállítani, hanem azok eredményét is legjobb meggyőződésem szerint elősegíteni s veled tudatni. S ha viszonyaid megengedik, legcélszerűbbnek vélném, ha nézeteidet az illető helyen személyesen fejtenéd ki. Merem reményleni, hogy a herceg téged azon jóakarattal fogadna, melyet az igazi bizalomtól s oda engedő nyíltságtól nem von meg.

Vajha nagy részben legbensőbb részvétből s barátságból eredő nyilatkozataim azon erők egyesülésének létrehozásához hozzájárulhatnának, melyeknek elágazását nem a szándéklatok különbségének, hanem egyedül a nyílt kölcsönös megértés hiányának volnék hajlandó tulajdonítani.

Emlékezzél barátilag igazi barátodról Jósika S.”

 

Forrás: Falk Miksa - Gróf Széchenyi István és kora. 1868, Emich Gusztáv. A zárójeles és dőlt betűs részek a szerzőtől származnak, a körülmények érthetősége kedvéért hagytuk meg őket.

Szerző: prorege  2009.02.22. 14:55

 A közszükségletekről.

(A főrendeknél. 1844. okt. 28.)

Mellőzvén azon kérdést, melyet gr. Zichy Ödön ő méltósága jelenleg felhozott, — ámbár részemről is azon vélekedésben vagyok, hogy a RR. jelen izenetének egyes részletei a legszorosabb kapcsolatban s összeköttetésben állnak egymással, én főképp arra érzem magamat felhíva, hogy a felolvasott izenet azon részéről vitatkozzam, mely éppen most a fő RR. előtt fekszik, miután mind azon tárgyakban, melyek egymással szoros összeköttetésben vannak, a dolognak elintézése nem annyira azt igényli, hogy egyik a másik előtt vétessék fel, hanem inkább azt, hogy a határozat az egész tárgyra nézve történjék meg.

Miután tehát ő méltósága azon nézetének és kívánságának, melyből kiindult, elég fog tétetni, akár a kezeléssel, akár a megajánlással kezdjük meg a tanácskozást, — tehát azt tartom, hogy a RR. izenetének első része iránt folytassuk most e tanácskozást.

Midőn néhány hónapok előtt ezen országos választmány kiküldetett, — melynek folytában a RR. jelen izenetöket a fő RR. elibe terjesztették, — részemről is osztoztam a főtáblának azon majdnem egyhangú nézetében, miképp az újabb kor kívánatának és szükségeinek érzetében elmellőzhetlen az, hogy azon különféle nézetek, melyek azon kívánságok és szükségek fedeztetése iránt létezhetnek, kimerítő tanácskozás által egy oly gyülpontot nyerjenek, mely a különféle érdekeket kielégítse; mindazáltal, midőn az országos választmány jelen munkálata és a RR. izenete a méltóságos fő RR. előtt fekszik, nem titkolhatom el azt: hogy az ebbeli várakozásomnak és véleményemnek nem egészen felel meg; de miután csekély személyem is az országos választmánynak egyik igénytelen tagja volt, teljesen érzem, hogy ha annak tervezete iránt ellenvetések, — eljárása ellen szemrehányások történnek, azoknak bár legcsekélyebb része személyemet is illeti; — azonban szembetartva azon tetemes nehézségeket, mellyekkel az országos választmánynak küzdeni kellett, meggyőződtem az országos választmány tanácskozásainak folyama alatt, hogy a dolognak természetes kifejlődése iránt az országos választmány nem annyira volt képes irányzatot adni azon elemeknek, melyekből alakult, hanem inkább irányzatát azon elmektől vette, melyek alkotó részeit képezték.

Itt a főrendi táblán folytatott tanácskozásokban nem érezhetjük magunkat megkötve azon tekintetek által, melyek talán az országos választmányt óvatossággal vezérelték intézkedéseiben s határozataiban, s mi itt egyedül a dolog velejéből és a haza érdekéből meríthetjük intézkedéseinket.

A t. RR. az országos választmánnyal együtt mindenek előtt kijelentették azt, hogy az ország számos szükségeinek fedezésére a legigazságosb és legméltányosb út az lenne, ha az országnak minden lakosai minden közterhekben egyenesen részesíttetnének.

Megemlítik az izenetben a közpénztárnak felállítását; a törvényjavaslatban azonban különböző elvet állítanak fel: mert elválván a közös teherviselés elvétől, egyedül országos snbsidiumról értekeznek. — Mind ezek nem a mostani tanácskozásnak tárgyai; mert amennyire az országos választmány kiküldésének alapját felfogtam, az nem az volt, hogy bizonyos általános elvek állapíttassanak meg, — melyeknek alkalmazása számos körülményektől feltételeztetik, — hanem az volt, hogy új szükségek támadván, azoknak fedezésére új kútforrásokat jelöljön ki.

Nem akarok tehát a t. RR. által általánosságban felállított elvekhez szólani, — nem azért sem, mert a törvényhozás pályáján az általánosságban kimondott elveknek barátja egyáltalában nem vagyok, mert azok reményt gerjesztenek egy részről, s aggodalmakat más részről; s végre, mert szeretem a sikert biztosítani, nem kívánom tehát a tárgyakat összekötni oly eszmékkel, melyeknek általánosságban való kimondása által mind azon rokonszenv, mely ezen tárgy iránt az országban mutatkozott, meggyengíttetik.

Nem szabad megfelejtkeznünk, hogy ezen kérdésnél kétszeres óvatossággal kell eljárnunk, miután itt századoktól fogva fennálló érdekeknek változtatásáról és századokig létező jogok módosításáról van szó, és hogy sokan vannak, kik tiszta és teljes meggyőződésből ezen érdekeket és jogokat az alkotmánnyal ugyanazonosoknak tekintik: ily körülmények közt tehát a törvényhozásnak feladata: mindazon óvatosságot használni, melyet — alkotmányos jogokhoz való ragaszkodás, habár hibás volna is — minden alkotmányos nemzet szabad polgárinak igényelni lehet.

De midőn egy részről ezen elvnek általános kimondásához, mely más következtetést vonhatna maga után, nem járulhatok, — nem titkolhatom el, hogy az országos választmánynak azon eszméje is, miszerént tisztán subsidium útján segíttessék a haza szükségein, — nézeteimnek s érzeteimnek nem felel meg, nem pedig azért, mert én a törvényhozási eljárásban nem szeretem, ha annak, minek történni kell, tiszta kimondása akármiképp palástoltatik, én azt szeretem, hogy legyen a törvényhozás, legyenek az ország polgárai elégséges férfias elhatározottsággal, hogy ha bizonyos elveknek kimondását szükségesnek látják, aziránt magukkal számot vetni, azokkal szembeszállani merészeljenek, nem pedig mellékes úton az elvet kijelenteni, a következéseket pedig elmellőzni.

A t. RR-nek es az országos választmánynak javaslata a subsidium színét viseli ugyan magán: de a subsidium valóságának meg nem felel; nem azért, mert a kezelés,és beszedés módjára nézve új intézkedések terveztetnek.

Én a subsidiumot elégségesnek nem tartom arra, hogy a t. RR. által kitűzött célokra megkívántató szükségek fedeztethessenek: mert a subsidium szellemi dolgokra, mint például múzeumra, theatrumra, alkalmas volt, mert ezeknek szellemi hatása az egész országra terjeszkedett ki; ellenben most anyagi eszközökre terveztetik a t. RR. âltal a subsidiumnak megajánlása, milyen például a Luiza útnak megváltása; ily anyagi dolgokban a subsidiumnak jótékonyságát csak igen kevesen, de annak nehézségeit és terheit sokan fogják viselni.

Hazánk törvényhozói régen érzették annak szükségét, hogy a kor kívánatinak irányában mostani alkotmányunk némileg módosítandó; az 1790. 21. es 1723. 99. t. c. által, és így majdnem másfél század előtt jeleltetett ki egy fundus publicusnak szüksége: mert érezték eleink, hogy azon kérdéseket, melyeket eldönteni kell, s azon változásokat, melyeket életbe léptetni kell, egy egyszerű subsidium alapján elvégezni s életbe léptetni nem lehet.

Ezen tekintetnél fogva én is nem a subsidium, hanem a közös teherviselés elve mellett vagyok; de kívánom egyszersmind, hogy e részben azon alkotmányos elv tartassék meg, mely minden alkotmányos országban létezik: hogy országgyűlésről országgyűlésre a törvényhozásnak szabad ajánlata által ajánltassék meg ezen fundus publicus.

Ez oly alkotmányos elv, melyről a méltóságos főrendi táblának akármelyik tagja sem fog lemondani, és én kívánom, hogy az ország irányában tisztán jelentessék ki az: hogy a méltóságos fő RR. átlátták annak szükségét, hogy a hazának közszükségei nem egyszerű subsidium, hanem országgyűlésről országgyűlésre felajánlandó fundus publicus által fedeztessenek, s hogy a méltóságos fő RR. tudják ugyan méltányolni a t. RR-nek nézeteit, s a dolognak fontosságát felfogni, de magukat olyasmiben ringatni nem akarták, minek valósága nincsen; s így — mint mondám — a fundus publicusnak felállítását kívánják. Mi ezen fundus publicusnak természetét illeti: miután megemlítém, hogy annak irányában azon alkotmányos elvről, miszerént országgyűlésről országgyűlésre történjék a felajánlás, lemondani nem kívánok, csak még azt akarom megjegyezni: hogy ezen fundus publicus — melynek kezelése és beszedése iránt fenntartom véleményem előadását — az ország közjavának előmozdítására és investitiójára használtassék.

Ha ez kijelentetik, ha ezen célt az ország lakosai tudni fogják: ezen fundus publicus iránt idegenkedés nem lesz, mert mindenki szeret investiálni ott, hol vagy magára, vagy a hazára nézve az investitiónak gyümölcsét érzi.

Még egyet kívánok megemlíteni. Attól tartok ugyanis, hogy azon magyarázat, melyet a t. RR. a közteherviselésnek elve mellett kijelentenek, az ügy érdekének árt, mert midőn egy fundus publicusnak felállításáról van szó, nem titkolhatom el azon meggyőződésemet, miszerént azt kívánom, hogy ezen fundus publicushoz az országnak minden lakosai akármiképp járuljanak. Itt egy régi jognak mérsékléséről van szó. Ismerem a fő RR-nek politicus szellemét, miszerént a fennálló jogokat kímélni kívánják, s azoknak fenntartása s kímélése iránt senki nálamnál nem óvatosabb; de midőn új intézetnek életbe léptetéséről van szó, mely éppen az által lesz erős, ha nem az országnak csupán egyik rendje, hanem minden rendei fogják felállítani, — azt tartom, egy ily elvnek kimondásától a méltóságos fő RR-nek irtózniok nem kell; azt tartom, hogy ez által nem fognak azon régi jogok veszélyeztetni, melyeket ha módosítani kell, legkivánatosb azt óvatossággal tenni, s megnyugtatásul szolgáland az országnak, hogy a méltóságos fő RR. is a nemesség azon régi jogaihoz nem ragaszkodnak, melyeknek szelleme a mostani körülményekhez többé nem alkalmazható.

A t. RR. ugyan egy alkalommal kijelentették ez országgyűlésen azon nézetőket, hogy az adózó népet s az országnak nemnemes lakosait új teherrel megróni általában nem lehet: mindazáltal a méltóságos fő RR. fenntartották maguknak e tekintetben teljes intézkedési jogukat; mert viszon-izenetökben határozottan kijelentették azt: hogy azon eszmék iránt, melyeket nézeteik támogatására felhoznak a tekintetes RR., a méltóságos fő RR. nézeteik előadását maguknak fenntartják.

De nem is gondolom, hogy a nemnemes lakosokra nézve a hozzájárulás terhes volna; mert ha ezen fundus publicus életbe lép, ha annak következtében investitiók történnek, ezen hozzájárulást új tehernek tekinteni nem lehet. — És ezen szempontból kiindulva, azon rendszerhez járulok, hogy ezen fundus publicushoz a nemnemes lakosok is adózzanak.

Mi ezen hozzájárulásnak arányát illeti: arra nézve megvallom, hogy az országos választmány nézeteihez járulok, miután e tekintetben semmi adatok az országgyűlés előtt nem feküsznek, és miután kívánatos, hogy ha ezen eszme megpendíttetik, az oly módon pendíttessék meg, hogy akármi módon azon félelem biztosíttassék, hogy a fennálló jogok veszélyeztetni nem kívántatnak.

Ezen nézetből kiindulva kívánom, hogy, mint az országos választmány javasolja, most csak bizonyos aversionalis summáhaz járuljunk, mely jövendőre irányul ne szolgáljon, és e törvényhozásnak intézkedései jövő időre ne emlittessenek meg.

Átmegyek a t. RR-nek azon javaslatára, melyet a summára nézve tesznek. Ezt illetőleg határozottan kell kijelentenem: hogy a t. KK. es RR. es az országos választmány által javaslott summákhoz nem járulhatok, mert azt az ország mostani állásában kelletinél nagyobbnak tartom. Valahányszor új terhek felvétele alkalmával a summának megállapításáról van szó, nem kell az absolut képességet felvenni, hanem a relativ képességet, melynek tényezője a fennálló viszonyok. Oly országban, hol eddig minden viszonyok többet, kevesebbet tehermentességhez szabva voltak, a lehetőségig óvatossággal kell fellépni, ha ezen intézkedésnek jövendőjét akarjuk biztosítani.

Bátor volnék tehát a méltóságos fő RR-nek javasolni, hogy a méltóságos fő RR. a t. RR-nek jelentenék ki: hogy a méltóságos fő RR. a summa iránt egy millióban évenként olyképp állapodnak meg, hogy annak fizetése az országgyűlés után egy évvel vegye kezdetét.

Azt tartom: ki a dolognak életbe-léptetése iránt számot vetett, meggyőződhetett arról, hogy ha valódi sikert kívánunk, a törvényt nem közvetlen az országgyűlés után lehet életbe léptetni, hanem szükséges, hogy egy év hagyassék a szükséges előkészületek megtétele végett.

Mind ezek folytában következőkbe pontosítom indítványomat.

A méltóságos fő RR. részéről ugyanis kimondatnék a t. RR-nek az: hogy a méltóságos fő RR. bizonyos elveknek általánosságbani kimondásához — mint azt a t. RR. kivánják — maguk részéről azért nem járulnak, mivel a törvényhozásnak feladását nem általános elvek kimondásábani, hanem valódi alkalmazásában keresik, — s részükről azt tartják, hogy a mostani viszonyokban a fennálló szükségek fedezése nem egyenesen subsidium, hanem fundus publicas útján történjék, mely az 1790. 21, 1723. 99. törvénycikkek értelmében is törvény által lenne kijelelendő, és az ország investitiójára és közszükségeinek fedezésére használtassék, mely célra évenként a nemesség részéről fizetendő egy millió ajánltassék, mely csak egy évvel az országgyűlés után venné kezdetét; felajánlása pedig mindég országgyűlésről országgyűlésre — minden alkotmányos országokban divatozó alkotmányos elvek folytában — történjék.

Mi az ország nemnemes lakosainak a fundas publicushoz való járulását illeti, mit a méltóságos fő RR. szintén kívánnak: azon véleményben vannak, hogy az országos választmány által ajánlott mennyiséghez, mely a méltóságos fő RB. által ajánlandó summához lenne arányzandó, az ország nemnemes lakosai is járuljanak: jövendőre mindazáltal ez csak aversionalis summának tekintetvén, — egyáltalában iránykép a törvényhozásnak eljárását ne szabályozhassa.

Ebben központosul azon csekély indítvány, melyet a jelenleg fennforgó fontos tárgyra nézve a méltóságos fő RR. elibe terjeszteni bátor vagyok, azon meggyőződéstől vezéreltetve, hogy éppen ezen táblának hivatása az, hogy e tekintetben egy részről az előhaladásnak lobogóját viselvén, de más részről a kelletinél nagyobb előhaladást mérsékelvén, bizonyságot adjon az országnak, hogy annak közjava előmozdításában a méltóságos főrendi tábla egyik leghatalmasabb tényező.

Szerző: prorege  2009.02.18. 18:08

Címkék: szécsen antal

VI.

1845 január.

Szőgyény László m. k. helytartótanácsi alelnöknek

a tanulmányi bizottsággal egyesült könyvbíráló főhivatalnál viselt elnöki széke elfoglalása alkalmával tartott beszédei.

a)

Megnyitó beszéd.

Tekintetes tanulmányi bizottmány és véle egyesült középponti könyvbíráló szék!

Minden közállománynak s az ennek gépezetét mozgató és igazgató kormánynak legfőbb, legszentebb kötelességeihez tartozik a polgároknak czélszerű neveléséről s oktatásáról gondoskodni. — Mert az emberi szívbe nevelés által oltott szabad jogtisztelet bármely fenyítő törvénynél s kényszerítő szabálynál hathatósban óvja meg a polgári társaságot veszélyektől s bajoktól, — az igazságos keresetnek nevelés és oktatás által egyenesített útja, szükséget, szegénységet és nyomort leginkább képes enyhíteni s eltávolítani, nevelés és tanítás készít legbiztosabban józan s felvilágosodott közvéleményt s vezérli az embereket polgári nagykorúságra; — helyes nevelés von féktelen szabadosság s józan szabadság között elválasztó határt s edzi a rend, törvény és felsőbbség iránti tiszteletnek érzetét, — végre egyedül nevelés és oktatás az, mi a közállomány sokféle szellemi s anyagi szükségeinek fedezésére kívánt erőt, tehetséget és képességet teremt s állít elő.

Ha már így — szerintem — minden álladalomnak önérdekében fekszik a köznevelésről való éber gondoskodás, ez hazánkban, melynek alkotmánya polgártársaink nevezetes részének közdolgainkba oly tetemes befolyást enged, kétszeres figyelmet igényel, — igényel pedig kiváltképpen most, midőn hátramaradásunk és fogyatkozásaink érzete, jobb állapot utáni sóvár vágyakat gerjesztve, ezek nem óvatos, eszélyes és lépcsőnkénti biztos javításokkal, hanem — őseink bölcseségét tanúsító, századok viharjai közölt megtartott és czélszerűségüket már ezzel is kitüntető — legidvesebb intézeteink szenvedélyes megrohanásával, — közéletünkbe nem illő tényezőknek rögtönözött felvételével — s más nemzetektől kölcsönzött idegen növényeknek, elő nem készített és így a várt gyümölcsöket meg nem teremhető honi földünkre áltültetésével kívántatnak sokak által kielégíttetni, s midőn már majd mindenki magát honi bajaink orvoslására hivatva vélvén, e nehéz munka körül avatatlan kezekkel kontárkodik.

Felfogta dicsőségesen országló Kegyelmes Urunk Királyunk magasztos tisztének e fontos feladatát, midőn a század komoly intését megértve s honi viszonyaink örömtelen képéből visszatükröző szükségeinket érezve, a köznevelés és tanítás czélszerű javításának szentelé nagyrészben honatyai gondoskodását. — — Mert alig van annak ága, melyben jótékonyan ható szentséges kezének nyomát hálásan máris nem éreznők.— Az elemi tanodák, ipartanodák, tanító-képező intézetek, több új tanszékek felállítása, tudományos és művészeti társulatoknak kegyes pártolása, édes anyanyelvünk közoktatási polczra lett emeltetése s az egész tanítási rendszernek a kor és tudomány józan igényei szerint munkában vett általöntése, mindannyi tündöklő bizonyságai: miként Ő Felsége, — midőn itt némely tudományok parlagon hevert mezejét miveltetni, ott az igyekezet, tudni-vágy és élelem keresésre való képezésnek addig oly kevés utakra szorított irányát több czélok félé vezettetni rendelé, — semmit inkább atyai szívén nem visel, minthogy hű alattvalói kedves hazánkban is a míveltség és tudományosság ama fokára emelkedjenek, melyen más nemzetekkel a versenyt kiállhassák. — —Vannak tehát már kedves honunkban a szerény alsó elemi tanodáktól fel a büszke tudományos egyetemnek legnevezetesebb tanszékéig számos intézeteink, melyeken már majd mindenki, jövendőbeli rendeltetését szabadon választva, hajlama s tehetsége szerint nyerhet oktatást és képeztetést.

Az ezekben való működésre hivatott férfiak a kor legszentebb, legdrágább érdekeinek letéteményesei s a közállomány összes hivatalnokai között alig jutott másoknak nehezebb s nagyobb felelősséggel járó feladás, mint nékik.

Nemzedékek sorsa tőlük függ; — polgári társaságok állapotját sáfárkodásuk határozza el; — s munkáló eszüknek hatása az egész állomány részeit összefűző lánczolatnak minden egyes szemeiben érezhető. Mert, valamint a közoktatóknak hű eljárása a magánéletnek alkalmas s erényes családtagokat, a nyilvánosnak pedig jó polgárokat s hív alattvalókat képez, úgy hivatásuk fonák vagy éppen vétkes szándékú felfogása minden köz- és magányveszélynek válhat gazdag forrásává. Mert a fiatal kebelbe elhintett ártalmas magvakból tudatlanság, erkölcstelenség, nyomor és átok sarjadzik!

Nem ide tartozik honi jelen állapotjaink terjedelmes festése. Ismeri ezeket mindenki, kinek, a közélet komolyabb része bármily állásban jutott osztalékul. Hogy ezek nem ép és egészséges életművezetnek jelenségei, de inkább sínylődő testnek kórjelei, e helyen alig lesz, ki tagadná. Ezeket orvosolni, a kóranyagot elfojtani s a testnek minden részeibe valódi életerőt s tiszta nedveket önteni a jelen pillanatnak főfeladása. — — — De mélyebben fekszik a baj s már inkább elharapódzott a mirigy, hogy sem gyökeres kiirtását alaposan reményelhetnők, ha csak a nevelés és oktatás leghatályosabb emeltyűi nem tétetnek folytonos, eszélyes mozgásba. Mert minden, mit az álladalmi  hatalmak legbölcsebb, legtörvényesebb s legerélyesebb működése eszközölhet, csakhamar nyom s gyümölcs nélkül elenyészik, ha nevelés és oktatás nem képez polgárokat, kik önmagokban viselik a kormány

idves intézkedései maradandóságának biztosítékát.— — S ez azon mező, melyre Urunk Királyunk kegyelme bennünket egyrészt állított, hogy erőnkhöz képest a nagy munkát mi is segítsük elő. — Tüskés és göröngyös volt a közoktatónak pályája minden időben; — nehézségekkel, melyek magában az emberi természet gyarlóságában gyökerezvék, kellé nékik mindenkor küzdeniük; de most, midőn a közéletnek színpadjáról, nem ritkán vallástalanság, szabadosság, — törvény, tulajdon s felsőbbség iránti tiszteletlenség, — a szónak féktelensége, — más vélemény iránti türelmetlenség s az abban lévőknek gyanúsítása, végre minden függésnek és fegyelemnek számkivetése a magánéletbe is átszivárognak s a fiatalság gyakran künn és hon ily példákat látva s ily mételyt beszíva lép a közoktatásnak szent templomába, — most mondám — még sokkal terhesehb s aggasztóbb lőn a tanítórendnek állása, midőn már nemcsak tudatlanból értelmest, gyengéből erőst s jóból, jobbat képezni, de többnyire a már megrontott kedélyt gyógyítni, s a rossznak csiráját kiirtani áll főkép tisztében s kötelességében. — Hogy tehát ennek megfelelve, vallásosság, erényesség, önkénytes engedelmesség, törvényes rend és csend iránti hajlam csepegtessék az annyira rugékony fiatal kebelbe, — hogy meddő politikában s ábrándos reform-tervekben való merengés helyett hasznos, gyakorlati ismeretek szomja gerjesztessék, — hogy minden tehetségnek a maga hivatása szerint helyes irány adassék, — hogy a tanító kezei közül kilépő növendék áltanok ellen megedzett, szilárd férfikeblet vigyen a komoly életnek küzdhomokára s hogy így kedves hazánknak ily tulajdonokkal bíró nemzedék képeztessék, mely egy tartós, szebb jövendőnek reményére jogosítson, — szükséges: miszerint mindazok, kikre a királyi bizodalom a köznevelés és tanítás szent ügyét bármely állásban bízta, nemcsak elegendő tudománnyal s tanodai jártassággal, de kivált a legjózanabb politikai gondolkozással s a legtisztább jellemmel bírjanak — s a haza boldogságáért és javáért önmegtagadó feláldozásra és erőkifejtésre készek legyenek. — E felett pedig őrködni a mi tisztünk. — Őrködni csüggedhetetlen figyelemmel, hogy a tanítás a naponta fejlődő s óriási léptekkei haladó tudományok igényeinek megfeleljen s őrködni egyszersmind hajthatatlan szigorúsággal, hogy e borús napokban kötelességét a vázolt körben mindenki híven teljesítse. — S ebből áll — felfogásom szerint — a nevelés és oktatás irányában nevezetes hivatásunk, — ez teszi, — ha nem csalatkozom, e részbeni kötelességeink velejét és sommáját. — — — De van hivatalunknak még egy más, az érintettnél nem kisebb fontosságú része: — értem a honi sajtóra tisztünkben álló felügyelést. — Ki volna, ki a sajtónak, az emberi elme diadalát örökre hirdető e legbecsesebb találmánynak az életbe mélyen ható erejét nem ismerné? — Ki ne tudná, miként a sajtó, helyesen kezelve, a közértelmességnek áldást hozó bőségszarúja, ellenben felügyelés nélkül magára hagyatva, vagy éppen czélellenesen használva, minden rossznak s veszélynek válhat legbujább forrásává! — — Ez utóbbiak eltávolítását s megelőzését tehát a közállománynak szinte első kötelességeihez számítom; — s ezért, valamint a gondolatok közlése, mint mind egyéb jog gyakorlata korlátok nélkül polgári társaságban nem képzelhető;  hasonlókép a gondolatközlésnek leghathatósb eszköze — a sajtó — bizonyos korlátok nélkül nem létezhet. — Hazánkban ténylegesen, s ha az 1790-ki, 1827-ki és 1836-ki törvényhozásnak évkönyveit s eredményét tekintjük, bátran elmondhatjuk: a törvényhozás beleegyezésénél is jelenleg megelőző természetűek állanak fel. — — Elhallgatom ezen rendszernek hasznos, idves s a status czéljának, nézetem szerint, a repressiv szabályoknál sokkal inkább megfelelő tulajdonait, — viszont nem említem az annak természetéből folyó bokros nehézségeket, nem szólok azon osztálynak, mely a könyvbíráló higgadt ítélete és sarlója alá tartozik elmeszüleményeit bocsájtani, — kevés kivételekkel — szinte általános ama jellemétől, miszerint: egy fölsőbb tekintélynek nyomatékát s valóságos vagy törvényesen föltett magasabb belátást elismerni és tűrni nem tud, — nem érintem végre a szerzők gyakori fogásait és cselszövényeit, melyekkel a legélesebb fölfogású bírálót is kijátszani törekszenek; — de el nem hallgathatom, miként jelenleg, midőn az írók nagyobb része, a komolyabb s gyakorlati tudományok mezejét parlagon hagyva, majdnem kirekesztőleg a politikai és időszaki irodalomnak szenteli tehetségeit, — midőn kivált ez utóbbival éppen azon néposztályra gyakoroltatik befolyás, mely előtt a jobb munkákban feltalálható ellenméregtárna gyéren áll, — midőn nem egy ábrándos javító a sajtót arra kivánná használni:  hogy a kormány köteles felügyelését, a már nagykorú emberi nemhez nem illő gyámságnak — az óvatosságot sötétségnek, — és sarkalatos intézeteink megtartását kiváltságos szűkkeblűségnek gúnyolja, s törvényes és társas viszonyaink gyökeres felforgatását javasolja és sürgesse — el nem hallgathatom mondám — miként jelenleg, az ily nehézségekkel való folytonos küzdésre, s ily hajók legyőzésére s megelőzésére felhívott orgánumok vállain fekvő teher a legnyomasztóbbak közé légyen méltán sorolandó.

Felséges Urunk bölcsesége készíttetett ugyan újabb időben a könyvbírálat és vizsgálat számára szabályon utasítást, mely a legszabadelvűbb elvekre s legméltányosabb alapokra fektettetett; de minekutána oly utasítást, mely minden előkerülhető esetet kimerítsen, képzelni is alig lehet; megelőző (praeventiv) rendszer mellett, a sajtóvisszaélések ellen egyedül a könyvbíráló egyéni józan gondolkozásában, éles belátásában, helyes tapintatában, s ernyedetlen szilárdságában fekszik a valódi biztosíték. — Vallásosság s erényesség légyen tehát a könyvbírálónak iránytűje; — törvény s törvényesség legyen világító szövétneke. — Mindennek, mi ezen legtágabb értelembe vett alapelvekbe nem ütközik, higgadt, méltányos, s egyéni nézeteinek háttérbe szorítása melletti megítélése s viszont, mik ezek ellen nyíltan s alattomosan irányozva lennének szigorú kárhoztatása, elhatározott visszavetése, s lehető mérséklése legyen hivatalos eljárásának általános jelleme. — De nem csak a sajtó alá bocsájtandó, az az alól kikerült munkák vizsgálata is hasonló fontosságú feladat, —  sőt, minthogy akár a honi sajtó által alattomosan kinyomatott, akár a külföldről becsempészett kész munkák csakhamar ezer meg ezer kezeken keringve, tartalmokkal a közönségre rögtön és ténylegesen hatnak, ezen eljárás, a kézirati bírálatnál némi tekintetben talán még nyomatékosabb, s nemkevésbé erős és jártas kezeket kíván. —    A könyvbírálatnak e két nemét felséges Urunk részint közvetlen, részint felebbvíteli s felügyelő hatósággal ezen tekintetes székre bízta; — s nékünk jutott a nehéz, de — minthogy főként bizodalmon épül — melyet Ura, királya részérül bírhatni, minden hű alattvalónak legnemesebb czélja, — díszes hivatás: e tágas téren a Király és Hon érdekeit egyesítni és szilárdítni. —    Ha ezen terhes kötelességeink hosszú során végig nézek, s azokkal középszerűségemet egybevetem, aggodalommal telik el keblem: vajon a bennem helyeselt legfelsőbb bizodalomnak megtelelni, s magamat Ő Felségének — csekély érdemeimet messze felülhaladó kegyelmére méltóvá tenni képes leendek-e? Nevekedik pedig ezen aggodalom, ha meggondolom : mily nagy férfit váltok e székben föl!? Egy férfit, kit bölcsesége. mély tudománya, szíveket hódító humanitása, minden közdolgainkban való ritka jártassága mellett, kivált a tanulmányi s nevelési tárgyak iránti előszeretete, s ezek körül szerzett temérdek elméleti s gyakorlati ismeretei e helyen kipótolhatatlanná teltek; — ki ezen tekintetes biztosságot, új elrendeltetése után töretlen pályáján biztos léptekkel vezette, s mostani tekintélyes állására jutni segíté — kinek halhatatlan érdemei minden jobb érzésű honfinak, — de kivált azok, kik fáradhatatlan munkásságát közelebbről bámulták, s nyájas bánásában részesültek, — szívében, magoknak hálaemléket emellek, s kinek kora halálát a múzsák, — a tanító és könyvbíráló rend, — mi, kik bölcs tanácsait oly nagy veszteséggel nélkülözzük, s az egész haza méltó fájdalommal siratja.

Valóban ezeket szem előli tartva el kellene csüggednem, ha magam körül tekintve nem látnék oly jellemeket s tehetségeket egy díszes koszorúba szőve, melyekkel támogatva s istápolva a gyengébb is biztosan elérhet a kitűzött czélhoz. — Egyéneket szemlélek e tekintetes tanulmányi bizottság és középponti könyvbíráló szék nagyérdemű tagjaiban, kiknek kitűnő elmebeli tehetsége, tudományossága, az irodalom mezején szerzett hírneve, — törvényhozásban és közigazgatásban tanúsított derekassága teljes joggal kivívta magának a küzelismerést. — Egyéneket, kik a magánnevelésnek rögös pályáján férfiakat képeztek a Hazának s Királynak, kiknek lángesze, bámulatos készülete, jelleme és szíve nem csak a művet, de a mestert is dicséri; — csupa egyéneket, kik tárgyavatottságukkal, s a lehetetlent is megközelítő vasszorgalmokkal, mindent, mit az álladalom hivatalnokaitól alaposan követelhet, nem csak teljesítettek, de, — mondhatni, — felül is múltak. — Noha tehát ezen, eddigi hivatalviselésemnél fogva és nékem nem egészen idegen körbe alig hozok egyebet, mint jó akaratot, tiszta kezeket — a legnyomasztóbb tehernek elviselésére is mindenkor kész kitűrést, s hivatalunkkal járó minden kedvetlenségek ellen megedzett férfias keblet; táplál mégis az édes remény: miszerint ő cs. k. Főherczegségének országunk hódolva tisztelt nagy Nádorának kegyelmes pártolása, s a n. m. m. k. helytartótanácsnak méltányos engedékenysége mellett, e tekintetes tanulmányi bizottság nagyérdemű tagjainak tanácsa, s közremunkálása által eltelve és segítve, tisztemben úgy leszek képes eljárni, hogy arról a királyi szék előtt mindig nyugodtan számolhassak. —    Bizodalmat, s irántami szíves hajlandóságot kérek tehát a tekintetes tanulmányi bizottság és központi könyvbíráló szék nagyérdemű tagjaitól, — bizodalmat mindazoktól, kik hivatalos állásuk által hozzánk csatolvák, — bizodalmat s tapasztalt becses indulatodnak megtartását tőled e tekintetes biztosság érdemteljes első ülnökétől, kihez régibb viszonyokból származó hálás tisztelet vonz, — s ki mostani tisztemnek foglalatosságait nagy emlékezetű elődömnek hivatalos távolléte alatt s gyászos elhunytától fogva oly kitűnő magad megkülömböztetésével folytattad. — A legőszintébb bizodalommal, s legbarátságosabb hajlammal kívánom s fogom én ezt részemről a tekintetes biztosság tisztelt tagjainak öszvesen s egyenként viszonozni; s a tekintetes biztosság, és minden egyes tagjainak hivatalos becsülete, hitele, és tekintete ezentúl saját becsületemmel elválhatatlanul összeszőve — annak megtámadások elleni védelme, és minden körülmények közötti szeplőtlen fenntartása kötelességeimnek legszentebb része leend. — Közösek lesznek ezután gondjaink, közösek örömeink! — S így lelkesítve nyugodt kedéllyel és reményteli érzéssel nyúlok már a kezeimre bízott hivatalnak folytatásához, magamat a tekintetes tanulmányi biztosság és központi könyvbíráló szék nagyérdemű tagjainak, szívességébe, barátságába, ismét és ismét ajánlván.

b)

A bemutatás alkalmával mondott beszédek.

Tekintetes tanulmányi bizottmány és középponti könyvbíráló szék!

Midőn felséges Urunk királyi szava csekély érdemeimet s középszerűségemet messze felülhaladva jelen hivatalos állásomra emelt, nem annyira új tisztemnek szerény vágyaimon s igényeimen sokkal túlterjedő díszében, s hatásában, mint inkább abban leltem föl a királyi kegyelemnek reám nézve legörvendetesb zálogát: hogy a mikor felséges Urunk gyenge vállaimra ily terhet fektetett, ezt, az annak elviselését könnyítő s kellemesítő hathatós támaszokat jól ismerve, cselekvé, s hogy kegyelmes határozata állal oly testületnek kormánya bízatott kezeimre, melynek nagyérdemű tagjai rokon érzésemnek és tiszteletemnek már régen tárgyai. —  És ezért, noha közös hivatásunknak nehézségeit, s kivált jelen napjainkban nevekedett terheit eddigi hivatalviselésem közvetlen feladatából szerzett tapasztalás után is megismerni tanultam, — mégis, szándékom tisztaságának öntudata mellett, ily munkatársak közé lépve, kiknek érdemei, bölcsesége és jártassága, őket a bennök helyhezett legfelsőbb bizodalomra annyira jogosítja, -—az aggodalomnak szava elnémul, — és csak öröm s büszkeség: ily férfiakat vezethetni, vagy inkább vélek karöltve haladhatni, felséges Urunk iránti hála, s édes remény foglalja el keblemet: miszerint a közöttünk létesülendő viszonyok, kölcsönös bizodalom, hajlam, s engedékenység állal erősödvén, hivatalos életünk komolyabb s kedvetlen perczeit szíves barátsággal és szilárd összetartással fogjuk egymásnak felderíthetni; — s hogy a legjelesebb elemekből és tényezőkből szét vezeti ezen tekintetes tanulmányi biztosság és középponti könyvbíráló szék, csekély személyemmel gyarapodva, sem tekintetéből veszteni, sem kevésbé szerencsés sikerrel mint eddig nehéz pályáján működni nem fog. — Fogadják tehát a tanulmányi biztosság és középponti kőnyvbíráló szék érdemteljes tagjai e nagybecsű megtiszteltetésemért hő hálámat, s méltóztassanak rokonérzésemrői s igaz tiszteletemről Öszvesen és egyenként meggyőződve lenni.

c)

Tekintetes egyetemi tanács!

Hogy felséges Urunk magas kegyelme, engem tehetségem csekélysége mellett jelen hivatalos állásra méltatott, ezt alig köszönhetem egyébnek, mint közéletem amaz irányának, mely a magyar királyi egyetemen nyert képeztetésemnek egész létemmel szorosan összeforrt eredménye. Valamint tehát magamat büszkélkedve vallom a magyar királyi egyetem növendékének s az ebben nyert tanításért érzett hálát szívemben mélyen bevésve viselem,  úgy semmit sem óhajtok inkább, minthogy minél több és minél fontosabb alkalmat nyerjek ezen hálás tiszteletemnek érzését ténylegesen igazolhatni.

d)

Tekintetes törvényes kar!

Hálás érzéssel emlékezem vissza fiatalságomnak ama boldog napjaira, melyekben a királyi egyetemnek törvényes karától nyertem a közhivatal viselésére való első képeztetésemet. — A midőn tehát Ő Felségének kegyelme jelenleg csekély tehetségeimnek oly kört tűzött ki, melyben a honi tanulmányi tárgyak körüli működés teendi kötelességeimnek főrészét, örvendve fogok élni minden alkalommal, mely ezen érzésemnek tettleges bebizonyítására magát előadandja. — Fogadja ennélfogva a tekintetes törvényes kar ezen nékem felette becses megtiszteltetésemért legszívesebb hálámat s engedje különösen Méltóságod — kinek bölcs, tapasztalt és minden tekintetben kielégítő igazgatása a törvényes szakbeli tanításnak legüdvösebb eredményeiért kezeskedik, — hogy általán igen nagyra becsült fáradozásáért legszívesebb köszönetemet kijelenthessem.

e)

Tekintetes orvosi kar!

Ha ezen megtiszteltetésemnek becsét még valami nevelhette, valóban erre semmi nem vala inkább alkalmas, minthogy a tekintetes orvosi kar érdemteljes tagjaival, Nagyságod szíveskedett megismertetni s illetőleg régi ismeretségünk megújítását eszközölni. Nagyságod, kihez a leggyengédebb viszonyokon alapuló hálás tisztelet vonz, s kivel jelenleg többféle hivatalos kapcsok állal is lett összeköttetésem új tisztemnek reám nézve legörvendetesb hatásaihoz tartozik. — Valamint tehát ezen tekintetes karnak nemcsak e Honban, de annak határain túl is elismert fényes érdemei s a tudományok legnehezebb, de egyszersmind az emberiségre legidvesebb nemében híres jártasságánál fogva igaz tiszteletemet teljes mértékben bírja; úgy annak nagyérdemű igazgatója iránti érzéseim e tiszteletet annál inkább nevelik s erősítik, minél erősebben vagyok meggyőződve, hogy ennyi jeles elme ily kormány s vezérlet alatt egyesítve a legörvendetesb siker és eredmény reményére jogosítja a Fejedelmet és Hazát. — Fogadja tehát Nagyságod és a tekintetes orvosi kar őszinte nyilatkozatomat: hogy ügyeinek kedvező, — értem a tudomány, rend és fegyelem érdekében — kedvező eldöntését, hivatalos körömben tehetségemhez képest elősegíteni, mindenkor gyönyörűségnek tartandom — s méltóztassanak becses fáradozásokért érzékeny köszönetemet szívesen fogadni.

(Forrás: Id. Szögyény-Marich László Emlékiratai I. kötet, Függelék.)

 

Szerző: prorege  2009.01.11. 13:44

XIV. ORSZÁGOS ÜLÉS.

Haynald Lajos bíbornok-érsek: Nagyméltóságú elnök úr, méltóságos főrendek! A főrendiháznak ez évben utolsó ülése a mai napon van. Mielőtt ez eloszlanak, méltóztassanak megengedni, hogy a nagyméltóságú ház által minden évben a karácsonyi ünnepek előtt szemmel tartott egy nagy kötelesség lerovásában járjak el. (Halljuk!)

A korunk keresztény civilisatiójának áldásai közt élő családoknak nincs kedvesebb, szebb napja, mint a karácsony, a világmegváltó isteni gyermek születésének szent ünnepe, melynek egyaránt örvend a családtagok nagyja-apraja, kölcsönős kedveskedéssel és szeretettanúsítással ünnepli meg azt.

De a magyar nagy nemzetcsalád kedélyéletére nézve még különösen kedves a karácsony azért is, mert egy karácsonyi szent estén hagyá Isten nagy kegyelme a világra jönni azt, kiben a magyar nemzet hódolva szeretett királyasszonyát, a minden fejedelmi-női erényben gazdag, a legpéldásabb keresztény nőt, a leggondosabb anyát tiszteli.

S a nemzet pietásában fölséges fejedelemasszonya iránt egész lelkesedéssel osztozván e főrendiház minden tagja, eddig is minden karácsony közeledtével megragadtuk az alkalmat, hogy fölséges asszonyunknak születésnapi üdvkivánatainkat bemutassuk.

De mivel csak akkor teljes az ő boldogsága, ha fölséges férje és fönséges családja megáldva az Úrtól boldogok s mivel közeledvén az újév ez különben is alkalmul szolgál nekünk dicsőén uralkodó királyunk és fejedelmi háza iránt való érzeteink, hő óhajaink hangoztatására: e ház hagyományos szokása szerint cselekszünk most is, midőn a karácsonyi és újévi kedves alkalmat egyenlő szeretettel fölhasználva, kérjük nagyméltóságú elnökünket, hogy — mai napon elfoglalt díszes hivatalában első, gyönyörű eljárással — legyen tolmácsa hűséges ragaszkodásunknak és leghőbb szerencsekívánatainknak a magas trón előtt: biztosítsa fölséges urunkat és asszonyunkat, hogy a főrendiháznak irántok elhalni nem tudó szeretettel és tisztelettel viseltető tagjai a királyok királyától, az uralkodók uralkodójától számukra, valamint a fönséges uralkodó ház minden tagjára az ég minden testi lelki adományát, hosszú életet, egészséget, teljes megelégedést kérnek, óhajtván, hogy az országaik boldogítására irányult hon atyai és honanyai törekvéseik teljes sikert aratván, az atyai bölcs kormányzat alatt gyarapodjanak Isten kegyelmében, minden szellemi és anyagi jóban hű népeik s ezek hálás tiszteletében a legkésőbb emberi korig boldogul éljen a fejedelmi pár! (Hosszantartó élénk éljenzés.)

Elnök [Báró Sennyey Pál]: A méltóságos főrendek hagyományos érzületökhöz híven ezen indítványt elfogadják és én különös szerencsémnek fogom tartani, ennek megfelelőleg a méltóságos főrendek hőn érzett üdvkívánatait ő Felségeik legmagasabb tudomására hozni.

 

XLIV. ORSZÁGOS ÜLÉS.

Haynald Lajos bíbornok-érsek: Nagyméltóságú elnök úr, méltóságos főrendek! Házunk mai napon ez évi utolsó ülését tartotta; mire tekintve régi pietások nyomán indulok akkor, midőn a nagyméltóságú háznak magas figyelmét azon kedves és szent napokra fordítom, melyek legközelebb bekövetkeznek és melyeket a keresztyén népek kedélyéletében a kegyelet felhasználni szokott kölcsönös szíveskedésekre és jó kívánatok nyilvánítására azok iránt, kikhez minket a tisztelet, a szeretet csatol. Ezen nagyméltóságú ház is mindenkor felhasználta e napok alkalmát arra, hogy hő érzeteinek és őszinte kívánatainak kifejezést adjon azon Felséges személyiségek irányában kiknek jólététől, megelégedésétől és magasztos szándékaik sikerétől sok tekintetben függ hazánk s nemzetünk jóléte, gyarapodása és boldogsága.

És miután tudom, hogy ugyanazon nemes érzetek, melyek olyankor a nagyméltóságú ház részéről kifejezésre jutottak, ezen magas ház jelen tagjainak szívében is honolnak, úgy gondolom, nem kell ellenmondástól tartanom, midőn mindnyájunk nevében kérést intézek nagyméltóságú elnökünkhöz, legyen ő hő érzeteinknek és szívélyes kívánatainknak tolmácsa a magas trón zsámolyánál, névszerint a szent karácsony ünnepek alkalmával a minden fejedelmi és keresztyén női erényekben ragyogó felséges királyasszonyunknál, úgymint kinek az isteni gondviselés a karácsonyi áldások mint egy tetőzéséül egy szent karácsonyi estén létet adott az emberiségnek javára mindnyájunknak mostani nagy örömére és boldogítására. De legyen  tolmácsa  az új év ünnepe alkalmából hő érzeteinknek Felséges apostoli fejedelmünk előtt is, elmondván neki nevünkben, hogy évek jönnek és évek mennek, új dolgok támadnak, melyek nem voltak ezelőtt, sok olyan, mi volt, elenyészik, változik a világ színe, de nem változik a mi hűségünk, a mi törhetlen ragaszkodásunknak, és szeretetünknek érzete felséges személye iránt és hogy ezen érzetektől lelkesülve Istent kérjük, hogy Felséges urunkat és asszonyunkat igen sokáig életben megtartsa; tartsa meg testi és lelki erejűknek épségét,egészségét, adja meg minden üdvös és magasztos fejedelmi szándékaiknak teljes eredményét, hogy felséges uralkodó házok mindenegyes tagja jólétének és boldogságának örvendve, felmutatva a világ előtt azon gazdag mennyei áldást, melyet eredményesítenek saját egyéni és családi életekben, de gazdag áldást és boldogságot terjesztve népeik körében is, ezek hódoló tiszteletében és hálás szeretetében a legkésőbb emberi korig boldogul  éljenek. (Élénk éljenzés és helyeslés.)

 

Szerző: prorege  2008.12.24. 18:36

XVII.

Deák Ferencznek Szőgyényhez intézett levele, az utóbbinak a birodalmi tanácsba való belépése iránt.

Kehidán, Május 1. 1851. Különösen tisztelt nagyméltóságú birodalmi tanácsnok úr! Erős és ingatlan szokott lenni bizalmam oly férfiak iránt, kik tiszteletemet teljes mértékben bírják, és pedig bírják az által hogy tiszta jellemüket minden körülmények közt egyaránt sértetlenül fenntartották. Midőn a hírlapokban olvastam, hogy éppen Nagyméltóságod egyike azoknak, kik honfiaink közöl a birodalmi tanácsba meghivattak az vala hiedelmem, hogy egy részről valódi szándéknak, másrészről némi kilátásnak kell létezni honunk szellemi és anyagi állapota javítására, különben a hatalom kezelői oly férfiút, minő Nagyméltóságod, bizonyosan meg nem hívtak, a meghívott pedig jobb jövendővel biztató remények nélkül a meghívást el nem fogadta volna. A mit e részben Nagyméltóságod nekem ír tiszta szándékáról, becsületes törekvéseiről s azon elhatározásáról, miszerint ha törekvései hiúsulnak és reményei enyésznek, állásáról azonnal ismét visszalépend, én előttem csak azért nem újak, mert mindezek természetes következései Nagyméltóságod ismert és igazán tisztelt jellemének. Nagyméltóságod, ki a körülményeket közelebbről tekintve jobban ismeri, mint én itt elzárt magányomban azokat ismerhetem, oly meghívást, melynek nehézségei annyira súlyosak, csak azért fogadhatott el, mert reménye van, hogy állásában honunk valódi érdekeit mozdíthatja elő. Mélyen érzem én becsét azon gyengédségnek, mellyel Nagyméltóságod némi súlyt látszik helyezni abba, hogy általam félre ne értessék. Engedje Nagyméltóságod ismételnem, mit fentebb mondottam, hogy azon férfiak iránt, kiket tiszta jellemük, s jobb, nemesebb egyéniségük miatt a szónak legszebb, legvalódibb értelmében tisztelek, erős és ingatlan az én bizodalmam és Nagyméltóságodat félreérteni még akkor sem fognám, ha valamely lépését nem érteném. Isten vezérelje Nagyméltóságodat szegény honunk javára intézendő szent törekvéseiben s fáradozásaiban. Fogadja Nagyméltóságod tiszteletem megújított nyilvánítását, mellyel vagyok igaz tisztelője   Deák Ferencz.


XX.

Deák Ferencznek Szőgyényhez intézett levele Cserfán Sándor, volt kormánybiztos ügyében.

Kehidán, november 6.1852. Kedves barátom! Kérés az első szó, mit utolsó együttlétünk óta hozzád intézek. Csertán Sándor, ki a forradalom alatt Zalában kormánybiztos volt, 6 évi várfogságra s javainak elvesztésére ítéltetett. Sorsa ezen embernek kimondhatatlanul szívemen fekszik, nemcsak azért, mert ifjúkori szíves jó barátom, de azért, mert e megyére valóságos áldás volt, hogy őtet, a becsületes jellemű szelíd férfiút és nem más indulatosabb embert küldöttek ide azon zavaros időkben kormánybiztosnak. Ő sokáig vonakodott e küldetést elfogadni; kérés, reábeszélés, sőt a hatalom akkori fenyegetései sem ingatták meg határozott nyilatkozatát, hogy ő semmiféle küldetést el nem fogad; hanem midőn Csányi László, akkori miniszter, ki neki rokona volt, azt hozta fel: hogy ha ő a kormánybiztosságot Zalában el nem fogadja, Ujházy László fog ide küldetni és midén Csányi esdekelve kérte, hogy vonakodása által ne tegye ki Zalát s ottani rokonit, barátit azon indulatos, túlságos ember dühöngő proconsulságának, Csertán végre elsodorva engedett s a küldetést sok küzdelem után elfogadta. Szelíd természete s eljárása sok vértől, veszélytől, anarchiától mentette meg e megyét és midőn a királyi hatalom ereje még nem vala képes minket a veszélyes zavarok ellen oltalmazni, ő volt, ki emberiség tekintetéből elfogadott állásával nagy részben megóvta a megyét a forradalomnak sok más helyen dühöngött borzalmaitól. Mit lehetne most ezen férfiú, sorsának enyhítésére cselekedni, azt én nem tudom, de a legmelegebb bizalommal arra kérlek, hogy a szerencsétlennek nejét és testvérét, kik hozzád fordulnak, segítsd tanácsoddal s tégy, a mit tenned állásod s a körülmények engednek. Úgy teszem kezeidbe ezen ügyet, mint testvérem ügyét tenném testvérnek kezeibe. Nem kérek bocsánatot ezen talán terhes kérelmemért, mert ez által sérteném szíves barátságodat és tudom, hogy ha sikere nem leend óhajtásaimnak, azt csak a szigorú lehetetlenségnek tulajdoníthatom. Isten veled kedves barátom, szíves bécsi barátainkat üdvözöld nevemben, s légy oly szíves irántam, mint minő meleg tisztelettel és érzelemmel én vagyok hű barátod    Deák Ferencz.


XXI.

Báró Vay Miklósnak megkegyelmeztetése után, Szőgyényhez intézett levele.

Pesten, jun. 18. 1853. Tisztelt kedves barátom! Török Bálint átadá kedves izenetedet s ennek bátorító alapján veszed 9 havi fogságom után első soraimat ismét, valamint bennök, irányomban s az enyhnek iránt folyvást tanúsított, munkás, lankadatlan részvétedért hálás köszönetemet. Gondolhatod, mennyire örvendek itt tegnap a te összes virágzó családod látásán, mert hiszen én érzem leginkább, hogy végre is csak az ily kis világ nyújt még háborítlan egű, tiszta, állandó örömet, biztos, minden mást gazdagon pótló menedéket földi pályánkon. Állíthatom, hogy a közelebbről lefolyt öt év alatt összesen nem volt annyi keserűségem, mint jelenleg nőm veszélyes betegsége miatt. Saját egészséged, mint fájdalommal értem, nem a legjobb; az enyim, a mi különös, soha állandóbb nem volt; hát még majd falun, hova sietek s hol állandóul maradok, maradhatok, hogy meg fogok edződni! Duschekkel be sokat emlegeténk szívesen téged s néhányakat, kik közeledben maradtak, míg kettőnket egy fedél alá vetett már csak ez által is irgalmassá, tűrhetővé, sőt pillanatonként kedvessé vált sorsunk; az elválás mélyen hatott reám is, a hátramaradottra keservesen, noha helyzete a lehetőségig biztosíttatott; levertsége eleitől kezdve nagy volt, ez most nevekedni fogott; vajha nagyon későre ne maradna teljesen elérhető megváltatása; nincs keservesebb a lélek betegségénél! Az egek tudják, mikor láthatlak; lélekben azonban bizonyosan környezni foglak gyakorta, s maradok, míg élek, hű barátod    Miklós.


XXII.

Deák Ferencznek Szőgyényhez intézett levele az utóbbinak a birodalmi tanácsban volt megmaradása iránt.

Pesten, deczember 14. 1854. Különösen tisztelt kedves barátom! Ágyból írom e sorokat. Pár hét óta beteg vagyok, de írok mégis, mert biztos alkalmam van Tóth Lőrincz által e levelet hozzád juttatni. Midőn az ősszel szíves soraidat vettem, azt hittem, hogy azokra szóval felelhetek, mert szándékom volt Pestre jövetelem előtt Bécsbe rándulni, azonban ez meg nem történhetett, mióta pedig itt vagyok, folyvást betegeskedem. De reménylem még a télen Bécsben látlak. Addig is tehát csak annyit írok, hogy értem, méltánylom és teljesen helyeslem nézetedet, s ha azon becsülés s tiszta ingatlan tisztelet, mellyel irántad vagyok, növekedhetnék, bizonyosan növelné az: hogy áldozatai hozod idődet, örömeidet, nyugalmadat helyzetednek, csak azért, hogy valami jót eszközölhess közügyekre és egyesekre s nem riadsz vissza még akkor sem, midőn a kivihető csak igen csekély. Isten áldjon s erősítsen jó szándékodban. Te bírni fogod minden jóknak becsülését. Isten veled! Tisztelő barátod   Deák Ferencz.


XXIII.

Báró Vay Miklósnak a felségek magyarországi körútja alkalmából Szőgyényhez intézeti levele.

Golopon, 4/4. 1857. Édes jó Lászlóm! Egy hete már, hogy a legszebb kikeleti időnk jár s bár szekeremet, paripámat, rossz két lábamat rendre veszem igénybe, hosszabb útra képes nem vagyok s így a hódoló udvarlatot fiaim, és pedig hihetőleg mind a négyen együtt és egyszerre Tarczalon teendik meg. Ő felségeik fogadására, tudtomra Váradon, Debreczenben, Kassán és Miskolczon vannak a legnagyobb készületek, de persze hátra fognak maradni az olasz városoktól, ha az eredetiség nem fog javukra számíttatni; azonban: ut desint vires, est tamen laudanda voluntas; hac ego contentos auguror esse deos. A református 4 Superintendentia követei Pesten gyűlnek még e hóban össze; ott dűl el, mennek-e Bécsbe, vagy Pesten bevárják ő felségét; helyettem Lónyay J. megy. Bécsi estveli vendégeid élethű rajza igen mulattatott; nem lehetne őket szebben, jobban jellemezni. Egyszer évenként nálam is látom a te mindennapos vendégeidet s noha ünnepély mindannyiszor rám nézve megjelenésük, még sem tagadhatom, hogy egynémelyiknek szenvedélyessége rosszul hat lecsillapult, nyugodt, a külvilágtól búcsút vett keblemre. A kedves, hasonló arczképek megérkeztek; érettük mindkettőnk köszönete egyaránt hő és szíves; ámde el kellé azoknak egymástól válniok; nőd beköltöze hitvesem szobájába, hol sok ismerősök köszönték a tágas falakról; te, kedves barátom az én szűkebb körű írószobámban maradtál; itt is sok élő, de még több elhunyt üdvözlé az új, kedves, meghonosulandó vendéget; szemközt néz reád az öreg József, nádor-apánk; távolról Reviczkynk kancsalit feléd; tőszomszédod Keglevich Gábor, az ős magyar becsületesség e ritka úri typusa; feletted székel komoly feszességben Teleki Jósef; alattad az utolsó Mohikánusok egyike: Ürményi Ferencz; az egyházi rendet a geniális Lonovics és az én kedves kassai püspök barátom Fábry repraesentálják; a katonait Radetzky, Récsey és Ramberg kikhez különféle emlékezetek csatolnak; Jósika Samu, Dessewffy Emil, Brezenheim, Zoltán I. stb. megannyi élő s kimúlt barátid, úgy hogy hinnem kell, miként nem lesz a társaság ellen kifogásod; hogy István főherczeg maholnap tíz éves ajándékát is tiszteletben tartom, természetes. Ha költő volnék, tudnék mindezen képeim alá egy pár jellemző rímet írni, a tied alá ez jönne „A jó fő becses, a jó szív becsesebb, és itt együtt a jó szív és fő szült nagyot és maradót.” No most ugyan elrablám drága időd néhány perczét; bocsáss meg hosszú levelemért. Kedves nődnek ismételd hitvesem köszöntését s jelentsd kézcsókomat. Holtig hű barátod    Miklós.


XXIV.

Gróf Széchenyi Istvánnak Szőgyényhez intézett levele a Bach-féle Rückblick tárgyában.

November 7. 1857. Különösen tisztélt Barátom! Miután a Bach-féle félvilágosságba, tehát ködbe állított iromány már több hírlap által is érintetik, nem mondhatom, mennyire szomjas vagyok utána, kivált mert arra, úgy hiszem, tán most kellene válaszolni, minthogy máskép tán eltűnik, részint az emberek emlékezetéből, részint in die geruchlose, sőt geruchvolle etc. etc,; én pedig úgy érzem, igen piquant tudnám azt diluálni, sőt pelengérre állítani, noha csak igen mediocris német vagyok. Kérlek, ha csak lehet: juttasd minél előbb kezeimhez. E néhány sort Asbóth viszi, ki nekem napról napra jobban tetszik. Ezt is neked köszönöm. Legvalódibb rokonérzéssel őszinte híved    Széchenyi István.


XXV.
Dessewffy Emil gróf a magyar politikai helyzet iránt Szőgyényhez intézett két levele.

a)

Pest, aug. 22. 859. Kedves Barátom! Tegnapelőtt indultam Bécsből; ott peres dolgaim is voltak. Valék Hechberg- és Hübnernél. Összesen 11 óráig értekeztem a kettővel. Híva nem voltam. Gondolhatod, ily hosszas értekezés közben mily mélyen bocsátkoztunk a tárgyba. Ismered eszem járását. Eszméim comprehensiv természetűek, így volt ez most is. Eszméimet azon napon tettem írásba, midőn a Villafrancai békét megtudtam. Jósikát és Ürményit Patakon találtam Tavarnáról visz-szajöttömben. Ott ismertettem meg velük eszméim vázlatját, de nem végleg és tisztán formulázva. Sztmihályon ezután tisztázva leírtam. Ehhez járult egy levél Rechberghez. Bécsbe menve elküldtem a levelet. A válasz mindjárt jött és így lőn, hogy háromszor valék nála összesen 8 óráig és az ő kívánságára Hübnernél 3 óráig. Mindkettőnek elolvastam aphorismáimat. A hatás nagy és mély volt. A rögtöni sikerhez nem volt reményem. Meggyőződtem, hogy a legfőbb akadály nem bennük, hanem ott fekszik, hol tudod régen feküdni. A miket a mai bécsi újságban olvasok, azt már Bécsben tudtam. Ezek engem nem lepnek meg. Nem változtatják a qnid inomisse, in complexu et sine mora faciendum iránti nézeteimet. Jósika, Ürményi és Sennyei osztják őket. Nézeteim comprehensivusak; egy egészen a mostanival ellenkező országlási rendszert contemplálok. Rövid szóval: a legfelsőbb hatalom erősítése, a helyzet nagybani javítása; mint mód: dictatura útján megalapítása a legalitásnak és ezért névmegtagadás / azaz nem oly absolutista, mint Ferencz, nem oly németesítő, mint Jósef, de jellem-megtartás, azaz bátor és szilárd, mint Ferencz Jósef /. A bécsi újsági program újabb nagy hiba. Én annyival inkább állok a magamé mellett. Ha te felhivatol, legjobb mindezt ignorálnod, kivált, hogy rólam tudsz valamit. Ha e monarchia megmentéséhez járulni kívánunk, ne devalváljuk egymást. Concordia res parvae crescunt. Haec omnia pro statu notitial. Ama tuum Aemilium.

b)
Sz. Mihály, Sept. 14. 859. Régi jó barátom! Gondolj magadnak egy beteget. Ez egy faluban fekszik, mely egy folyóvízhez van közel. Ezen folyóvízben igen számos az örvény. Ebbe tapasztalás szerint még a jó úszók is bele szoktak fulladni. A ház, a melyben a beteg fekszik, szalmafedeles, körülvéve hasonló és nádfedelű házak által. A gyújtások és tüzek igen gyakoriak; a legutolsó tűz néhány hetek előtt pusztított. A gyújtással fenyegető czédulákat egyre hányják. A biztosító társulatok megfizetik ugyan a kárnak bizonyos részét — némelyik sok utánjárás után —, de ez a tüzeket nem gyéríti, sőt a gyújtogatók appetitusát öregbíti. Betegünk sok orvos kezén ment keresztül. Életmódja nem volt rendes, sok bajba önkorhelysége és vigyázatlansága vitte; másba és majdnem nagyobbakba az orvosok kontársága. Így lőn, hogy jelenleg a baj nagyon összekuszált és bonyolult. Betegünk jelenleg számos tyúkszemeit fájlalja, gyomra romlott, szája igen keserű, fülében egyre érzi a nyilalást és egyszersmind az agyvelőgyulladás első jelenségei is mutatkoznak. Betegünk már phantasirozik. Minden perczben attól lehet tartani, hogy ha tűz talál kiütni körüle, vagy odaég vagy ha, mi valószínűbb, ágyából kiugrik, bolondjába nekimegy a tűz- és víznek és oda vész. Az új orvosok tanácsot tartanak. A beteg sokat rimánkodik, hogy mindene fáj és az orvosok hajlandók hinni, hogy ha a tyúkszemeket gyógyítják, a betegen nagyot könnyítenek; kevesebbet fog rimánkodni, epéje hígulni, szája íze javulni, vére gyengébben feje felé tódulni és így a beteg lassanként felgyógyulni. Ekkor a betegnek egyik jó barátja áll elő, távolról jöve felkeresi az új orvosokat s azt mondja nekik: „Ne csak azt nézzétek, hogy micsoda fájdalmai vannak a betegnek, hanem hogy kit, mikor és hol kell gyógyítanotok? Ezt a beteget én régen ismerem, olyan családból való, melynél a velőbajok gyorsan hozzák meg a végveszélyt. Ha a vér nyomása soká tart a velőre, könnyen gyógyíthatlan lesz a beteg, ha nem hal is meg. Megtalál bolondulni. Azután gyakoriak a tüzek; közel a folyóvíz és a benne levő örvények; a beteg szalmafedeles házban fekszik; körül pedig csupa ilyen és nádfedeles házak vannak. Ha ti, derék orvosok, kik azonban a gyújtásokat és tüzeket megakadályozni nem tudjátok, nem az agyvelő gyulladást gyógyítjátok meg mindenek előtt, későbbre hagyván a tyúkszemeket, úgy azon veszélynek teszitek ki hírneveteket, hogy ha tűz talál kiütni s a beteg annak vagy a víznek neki menve, oda vész nem lesz betegetek, ki felgyógyuljon, mert az egész abból fogott állani, hogy a beteg tyúkszem nélkül veszett a tűz- vagy vízbe, de csakugyan beleveszett” Már kérdelek: nem volt-e igaza a beteg régi barátjának, hogy az új orvosokat, kik sem a beteget, sem annak körülményeit nem ismerik, erre figyelmeztette? Meglehet, hogy az új orvosok azt fogják mondani: ez mind szépen van, de mi ismerve a magunk szerencséjét, tudjuk, hogy a tűz nem fog kiütni, betegünk ágyából kiugrani nem fog és vízbe vagy tűzbe veszni sem és ezért mi már csak a tyúkszemekhez fogunk. Hiszen, ha ezek nem segítenek, majd az agyvelő gyógyításához is hozzáfoghatunk maga idejében! Érre én csak kettőt mondhatnók. Egyik az: tessék! Másik ez: Orvosok! Meglehet, hogy nem hal meg a beteg, de az bizonyos, hogy oda fog kerülni, mely helyiség Olaszhonban létezni mondatik, de a hová ti is valók vagytok és mely máshová is beillenék, és ennek neve: il ospedale dei incurabile! És én ezt hiszem veled együtt, ki e hiedelmet tettel bizonyítottad, hogy annál egyebet a beteg egy igaz barátja sem mondhat az orvosoknak, valamíg csak a beteget teljesen gyógyíthatlannak nem ismeri. Az előre bocsátottak aug. 31-iki leveledre némi felvilágosításul szolgáljanak. Nem az én eszem találja fel a comprehensiv gyógymódokat, hanem a helyzet követeli az ilyeneket; nem tőlem, hanem azoktól, kik alkalmazhatják. Én nem tehetek egyebet, mint ezt: a bajok belső természetét és terjedelmét felderíteni és azután megmondani, hogy a patikában minden van, mivel a bajokat orvosolni lehet; tehát praescribáljatok! Sem gyakorlatiasság-, sem ildomosságot nem látnék benne, ha én, ki a bajokat igen nagyoknak tudom, elhallgatnám, hogy a patikában Moschus, Sublimatum Chinini és Extractus Aloe vannak, és csak azt pengetném, hogy a Sal miserabile Glauberi és a Roob florum Sambuci nagyon kitűnő minőségűek; kivált mikor látom, hogy az illetők úgy is körül vannak véve olyasokkal, kik a drasztikus szerektől szörnyen félnek és csak a palliativ szereket ajánlgatják. Midőn én látom, hogy az orvosok maguk is látják, hogy van kóranyag, mit eltávoztatni kell és hogy el is vannak határozva a gyógyításhoz fogni, azt csak nem tehetem, hogy éppen én hívjam fel figyelmüket a tyúkszem-fájdalmakra. Hiszen az, hogy a Roob florum Sambuci fog alkalmaztatni, előttem igen tisztán áll, de hogy fog-e a Moschus? épp az a kérdés. Azt provocálni, mi nélkülem is jön, azzal megelégedni, mit külömben is tesznek vala, részemről képtelenség volna. Nekem, ki 15 év óta mindig feketét láttam, és a tények mindig igazolták nézeteimet, ez feladásom nem lehet. Az én gyógymódjaim felfogásához sem genialitás, sem mélység nem kell. Nem kell ehhez egyéb, mint az, hogy valaki az általam felállított diagnosist tartsa valónak, mert ha ennek tartja, úgy kénytelen lesz Moschust és nem flores Sambucit praescribálni. És így, ha az én gyógymódjaim nem tetszenek, ez nem onnét van, mert azt az illetők felfogni, végrehajtani nem bírnák, hanem onnét, mert diagnosisomat nem tartják valónak, ez pedig azért van, mert Chrysostomus nem vagyok. Minap fiam examenje miatt Pozsonyban lévén, Bécsben is voltam egy pár óráig ismét neki puskát venni. Még akkor Jósika nem volt ott, noha Szécsen szerint meghívatása el volt határozva. Azonban te ezeket, meglehet, eddig jobban tudod. Isten veled! Feleséged kezeit csókolom. Régi híved     Emil.

(Forrás: Idősb Szögyény-Marich László országbíró Emlékiratai, Függelék.)
 

Szerző: prorege  2008.12.24. 17:50

A vallás tárgyában.

(A főrendeknél. 1840. márc. 6.)

(II. rész)

Amint azonban a t. KK. és RR. a múlt országgyűlésen a vallásbeli ügyben a possint igének természetes értelme ellen a reversalisokat — a vegyes házasságokban a catholicus elveknek egyik támaszát — törvényteleneknek, s ekként mind a múltra, mind a jövendőre eltörlendőknek, egyszersmind pedig a törvény rendelete ellen a gyermekeket atyjok vallásában nevelendőknek határoz- ták, végre pedig letevén e tárgyat, a vallásbeli resolutiók ellen ünnepélyes óvást tettek, — a vallásbeli ügyek hazánkban oly fordulást tettek, hogy több nemes megyékben a törvény világos rendeletén épült resolutiók végrehajtatlan maradtak, úgy hogy lehet ugyan a törvény, mint magát nevezi, örökké tartó, de a mostani körülményekben az igen is gyakran alig használható.

Ami is ösztönül szolgálhatott, s teljes mentséget is nyújt a tisztelt püspök úrnak, hogy nem találván többé a vegyes házasságbeli gyermekekre nézve a törvényben elegendő praesidiumot, annak minden sérelme nélkül az egyházi szabályok körébe vonta vissza magát, — s egyébként is a t. KK. és RR. szinte 50 év múlva rosszalják a reversalisokat s a hatheti oktatást, mert azok a 26-ikt. cikkben nincsenek említve, meg akarják a recopulatiókat szüntetni, miután azokról ott szó nincs: hogy lehet tehát a tisztelt püspök urat, habar 50 éves praxis szól is a mellett, az áldás megtagadása miatt kárhoztatni? miután arról a törvényben se szó se említés nincs?

Még a legsanyarúbb protestáns kormányok is átlátták, hogy e részben a catholicus clerust lelkiesmérete ellenére kényszeríteni nem lehet, hogyan lehetne tehát őt a tisztelt püspök úr tettének kárhoztatása által nálunk egy oly szertartásra kényszeríteni, mely a házasság validitására nem szükséges, s mely az egyház sajátja leven, a polgári törvényhozás körén kívül fekszik?

Engedjük meg egyszer, hogy a papi áldás iránt a törvényhozás rendelkezhessék: ki fogja többé tartóztatni, hogy gyónásbeli absolutióba is avatkozzék, ha azt a pap valakinek megtagadja?

Azt, amit minapában ő méltósága Komáromnak örökös főispánja, ma pedig méltóságos báró Eötvös József úr javaslottak, hogy t. i. hol a catholicus plebanus az egyházi áldást és szertartásokat megtagadja, ott a protestáns lelkipásztor is copulálhasson, részemről se nem pártolom, se nem ellenzem, s minden esetre a t. KK. és RR. indítványozásához tartozónak vélem: meg tudnám azonban fogni, ha azt a t. KK. és Rendek a vallásbeli tárgyban tett határozatuk következésében már eddig is javaslatba hozták volna.

Egy részről azonban azt sürgetni, hogy a vegyes házasságokban ha a férj protestáns, minden gyermekek az ő vallását kövessek s ekként a vegyes házasságot minden cath. characteréből kivetkeztetni, más részről pedig még is azt kívánni, hogy az ily házasságot a catholicus pap catholicus szertartások szerént áldja meg, a XIX. században példa nélküli erőszak volna. Nem sértette meg tehát a tisztelt püspök úr a 26-ik t. cikknek sem betűjét, mert az csak annyit mond: rcoram Parocho catholico ineantur", sem pedig lelkét, mert ngyanazon törvény mondja : „salvis religionis principiis, quae cuique religioni propria esse debent”; és így midőn a törvény a vegyes házasságokat a catholicus plebánus elébe utasította, azt természetesen csak salvis catholicis principiis érthette.

Nagyméltóságú koronaőr ő excellentiája a tisztelt püspök úr ellen azt méltóztatott felhozni, hogy az ő rendelete ellenkezik azon értelemmel, melyet az 1791. 26. t. cikknek maga az egyházi-rend 50 éves praxisa által adott, és hogy a magyar egyház valamennyi főpásztorai közül mindeddig egyedül csak a tisztelt püspök úr kívánta megváltoztatni az eddigleni praxist, honnan azt látszik ő excellentiája következtetni, mintha az ő tettét a többi püspök urak rosszallanák ; — úgy de miben állott ezen praxis? az áldásban, következőleg: egy oly egyházi szertartásban, melyről ő kizárólag rendelkezik, s melyről természetesen a 26-ik t. c. egy szóval sem emlékezik.

Az egyházi szertartásoknak megszabása, kiszolgáltatása, vagy megtagadása az egyháznak kétségbe vonhatlan jogaihoz tartozik, s a ritualéját, s akár a házassági, akár más szertartásait az országgyűlés soha sem authenticálta. Az áldás eddigi megtagadásában kétségkívül túlment a magyar clerus az egyházi szabályok körén, de már feljebb említem mind az okokat, melyek e részben mentségére szolgálhatnak, és azt, hogy az áldást eddig is teljességgel nem a 26-ik t. c. következtében adta a vegyes házasoknál: nem lehet tehát ezen praxist a 26-ik t. c. magyarázásának tekinteni: hiszen a clerusnak azon jusst, hogy valamely polgári törvényt akár magára, akár másokra nézve kötelezőleg magyarázhasson, neki hazánkban még senki sem tulajdonította, még ha a kormányszék próbálná is a törvényt egyoldalulag magyarázni, vagy azzal ellenkező usust törvényesíteni, — bizonyosan az ellen felemelnék szavokat az országos rendek; hogyan engedhetnék meg azt a clerusnak, amit kizárólag csak a királyi Felség az országosan egybegyűlt rendekkel gyakorolhat?

Ami pedig a másikat illeti: ez éppen az, amiből talán valaki a tisztelt püspök urat hibáztathatná, hogy t. i. a tisztelt püspök úr épen ott, hol pásztorkodik, lépett fel először s magányosan ezen ügyben.

Azonban miután e részben csupán azt tette, amit az egyházi elvek és szabályok kívánnak, s jogai körén túl nem hágott, nincs ebben semmi, amit neki rosszalni lehessen, — s a többi főpásztorok is, magam is, csak azon időpontot vártuk, hogy ő felsége kegyelme a magyar egyháznak prímást, vagy az országnak diaetat rendeljen, hogy az egyházi szabályok fenntartása iránt közös értelemmel történjék határozás: de azok után, mik a legújabb időkben történtek, a kötelesség érzete másokban is, bennem is volt ébresztve.

Egyébiránt miután ezen kérdés csupán egyházi szertartást illet, miután az iránt már valamennyi külső országok tisztában vagynak, s miután a vallásbeli vitatkozások alatt mindég a lélek ismeretbeli szabadság volt a jelszó, — nem lehet honunkban is mást reményleni, hanem hogy a törvényhozó test, mint azt a XIX. század állása kívánja, minden vallások elveire figyelmezvén a fennforgó kérdésben, nem fogja senkinek is lélekismeretét erőltetni.

De attól tartanak a tekintetes KK. és RK., hogy ha az áldás megtagadtatik a vegyes házasságban, ez nem lesz szentség.

Miután a szentségrőli vitatkozás teljességgel nem tartozik a polgári törvényhozókhoz, főképp olyanokhoz, kiknek egy része a házasságot még áldás mellett sem hiszi szentségnek, fel fognak a nagy méltóságú főrendek azon szükségtől menteni, hogy a házasságokról szentségbeli tekintetben valamely bő theologiai dissertatiót tartsak. Legyen azonban szabad, csupán némi felvilágosítás kedvéért e következőket megjegyeznem:

a) A catholica egyház soha sem határozta azt el, hogy a házasságnak mint szentségnek a papok a ministerei; az áldást ugyan természetesen ők szolgáltatják ki: de ez a házassági kötéstől lényegesen különbözi functio, s ez annak validitásához nem szükséges. Az úgynevezett alattomos házasságokat — matrimunia clandestina — a velök történt visszaélések miatt a Tridentinum jövendőre eltörlötte; noha azonban azok többnyire minden pap közbejövetele nélkül köttettek, validitásuk, szentség-voltuk iránt ma senki sem kételkedik. Aki az özvegy catholicusok esketésére valaha figyelmezett, tapasztalta, hogy a szokott ritualis áldás reájok nem adatik. Ha protestáns házastársak a cath. hitre áttérnek, soha nem recopuláltatnak, se az áldás reajok nem adatik, hogy egyebeket el mellőzzek, az egri megyének gróf Barkócy Ferenc, és gróf Eszterházy Károly püspökök által a múlt században kiadott s mind a mai napig divatban lévő megyebeli statutumiban világosan kimondatik: „qnod ministri matrimonii sint ipsi contrahentes.” Nem akarom én ezek által meghatározottan kimondani azt, amit a cath. egyház el nem határozott hanem csupán azon aggodalmat kívántam eloszlatni melyet a t. KK. és RR. e pontra nézve táplálni látszanak.

b) A catholica egyház nem árosa, hanem sáfárja a szentségnek, s azokat, a keresztségtől kezdve az utolsó kenetig, csak azoknak szolgaltatja, kik arra előtte érdemesek; ilyeneknek pedig nem tartja azokat, kik oly szándékkal lépnek házasságra, hogy gyermekeiket más vallásban neveljék. Ha valamely catholica anya gyermeke keresztség nélkül halna meg, mert a protestáns bába őt megkeresztelni nem akarta: ezt kérdőre vonni alig lehetne, miután őt a kereszteléstől hitelvei tiltják; szintúgy ha pap volna is a házassági minister, nem lehetne őt kérdőre vonni, ha áldását megtagadja ott, hol annak adásától őt hitelvei tiltják.

c) Az így alakult házasság ha nem volna is szentség, az minden tekintetben valóságos házasság lesz; többet pedig ily esetben a cath. fél nem kívánhat, a protestánsnak pedig a szentségre szüksége nincs.

d) Mint minden szentségben, úgy a hazasságban is meg kell különböztetni a szentséget a kegyelemtől, melynek eszköze: a szentséget — noha méltatlanul tulajdon kárára, — az érdemtelen is felveheti, de a hozzákötött malasztban nem részesül: következőleg az oly catholicns személyre nézve, ki arra szánja magát, hogy gyermekeit más vallásban nevelje, moralis dispositioja miatt maga a szentség felvétele sikeretlen lenne: egyébiránt tagadja meg bár az egyház a maga szertartásait, az mégis a vegyes házasságokat szint oly kevéssé fogja nálunk, mint a külföldön akadályoztatni; mert voltak, lesznek mind is igen is nagy számmal oly gondolkozású mind catholicasok, mind evangelicusok, kik ilyes elhatározásaikban nem egyháztól, hanem csak szenvedelmeiktől fognak tanácsot kérni. — A bűnről is sokat szól ezen izenet: azonban azt az egyháznak senki sem fogja megtagadhatni, hogy roszalhassa azt,  midőn valamely catholicus személy arra szánja magát, hogy lelkiesmérete, meggyőződése ellen gyermekeit más vallásban nevelje, miután a morál örök törvénye az: hogy „aki habár hibás lelkiesmérete ellen cselekszik, vétkezik.”

Megfelejtkeztek arról a t. KK és RR., hogy nem minden a mi szabad in foro fori, szabad egyszersmind in foro poli is.

Hannoverában három év előtt az határoztatott, hogy a pap ha a gyónásban valamely veszélyes szándékot megtud, tartozik bejelenteni, amit lelkiesmérete ellen soha egy pap sem tehet.

Honi törvényeink szerént „ad praescrictionem bona fides non requiritur,” a keresztény moral pedig azt lényegesen megkívánja; van egy törvényünk, mely szerént a férj házasságtörésben talált hitvesét rögtön megölheti, amit a moral fennen kárhoztat. Mind ezek azt mondják, hogy nem mind az, ami a polgári társaságban törvényszerű, egyszersmind magában is erkölcsileg jó ; — vannak egyébiránt oly állapotok, melyek kezdetben ugyan vétkeseknek tekintethetnek, később azonban azok lenni megszűnnek, így aki belső hivatás nélkül pappá lesz, aki elhagyván ügyefogyott szüleit, vagy hitesét, hadi életre lép, vétkezik ugyan, de szabadon választott állapotjában megmaradnia, nem csak nem vétek, hanem kötelesség, s az egyház mely a tettet kezdetében méltán rosszalta, a töredelmességnek bűnbocsátást is tud nyújtani. Ami továbbá itt a lelkiesméretnek nyugtalanításáról mondatik, az elmés ugyan, de nincs súlya.

A tisztelt püspök úr a kötendő házasságokról szólott, ezek iránt pedig egy főpásztornak híveit az egyházi szabályokban oktatni kétségbe vonhatlan joga. A vegyes házasságban élő catholicusok, ha buzgók, olvasván a tisztelt püspök úr pastorale levelét, épülni fognak pásztori buzgóságában, s lépésük iránt, melyet már úgy sem változtathatnak, az egyháznál már régen ki lesznek engesztelve. Akik pedig hidegek, ezek olvasván ama körlevelet, talán mosolyogni, bosszankodni fognak annak láttára, talán vakbuzgóságnak fogják azt nevezni, de lélekisméretök — mint a holt tenger vize — mozdulatlan maradand.

E pont alatt ismét említtetik az 50 éves praxis; azonban mar feljebb említém, mint igyekezett ez idő alatt is az egyházirend az egyházi elveket megóvni, s mindenesetre ide alkalmazhatóknak vélem egy hajdani sz. irónak ama szavait: „aliud est quod docemus, aliud quod sustinemus; aliud quod praecipere jubemur, aliud quod emendare praecipimur, et donec emendemur, tolerare compellimur.” — Ami végre a t. KK. és RR. abbeli nyilatkozását illeti, hogy aki a törvényt lelkiesméretével megegyeztetni nem tudja, az mondjon le hivataláról: ez áll ugyan a polgári életben a politicus hivatalok iránt de nem az egyháziak iránt.

A főpásztorok mint ilyenek, nem leven a status tisztjei, hivatalukról is csak az egyházi törvények által meghatározott esetekben mondhatnak le, s a polgári törvényhozásnak kell arról gondoskodni, hogy a polgári szabályok a lelkiesmérettel ne ellenkezzenek.

Ezen principiumot szerencsétlenül az újabb időben egy szomszéd protestáns kormány állította fel, mely ha állna, mi lett volna vajon a kereszténységből, melynek kezdetén éppen 300 évekig a római birodalomnak a házasságot és szinte valamennyi polgári viszonyokat érdeklő törvényei egyenes ellentétben állottak a keresztény religio szent szabályaival?

A főpásztorok tudtak tűrni, halni, de religiojok és híveik iránti gyáva árulásnak tartották volna, ha e collisióban a nehézségektől visszarettenve, szent hivatalukról lemondtak volna.

Egyébiránt, amint a szóban levő istenfélő főpásztor gondolkozás módját ismerem, örömestebb volna egy klastrom falai közt, mint ott, hol pásztori pályája tövissel és akadályokkal rakva van; hol — amit hivatalosan tudok — jó híre neve a legszilajabb gúnyiratokkal ostromoltatik, hol nem rég egy consistorialis ülnöknek a nemes megyéhez Antipastoralis név alatt intézett, s a cath. egyház ellen a legocsmányabb rágalmak s a legméltatlanabb koholmányokkal teljes folyamodása minden érszrevétel nélkül elfogadtatott, s felsőbb helyre terjesztetett fel. — De ezen principiumnak egyházi tekintetből számíthatatlan következései lennének, mivel itt nem valami scrupulus vagy tévedés, hanem egy a cath. egyház változhatatlan elvein épült lelkiesméretes kötelesség teljesítése forog fenn: ha ilyféle collisióban lemondana is valamely főpásztor hivataláról: vagy successort nem kapna, vagy ha nyerne: ez is az ő nyomdokain járna; s mivel ingyen sem lehet gondolni, hogy ily esetben a megyebeli papság püspökétől elszakadjon, egyetlen egy anti-catholicus törvény elégséges lehetne arra, hogy hazánkban több mint hat millió catholicusnak vallásbeli sorsa veszélyeztessék.

Miután tehát maga Verbőcy mondja: „Statuta contra leges divinas nec populi assensu, nec consuetudine dinturna sunt valida”; — miután továbbá a catholikus egyház nem political intézet, — hanem egy a maga körében s öncéljaira nézve független egész; — miután végre a tisztelt püspök úr nem a polgári törvényt szegte meg, hanem az eddig divatozott egyházi praxistól állott el, ami ha is vétek, az iránt tulajdon egyházi elöljáróinak tartozik számolni, — lelkem legmélyebb meggyőződése szerént, nem találván tettében semmi törvénysértést, főméltóságú prímás ő hercegségének véleményét egész kiterjedésében pártolom. Ami a volt méltóságos rozsnyói püspök úr ellen tett panaszt illeti: nem akarom én itt tagadni a t. képviselői táblánál elfogadott ama principium helyes voltát, hogy amit egy törvényhatóság sérelem gyanánt felád, azt adatokkal támogatni nem szükséges: állhatna ez talán a kormányszék ellen intézett sérelmekre nézve, mert a kormányszék ily esetekben rész is, bíró is lévén, mindenkor módjában van vagy a sérelmet megszüntetni, vagy pedig ellenadatók felhozása által annak alaptalanságát megmutatni.

Itt azonban egyes személy tette forog fenn, ki ellen mivel nemes Gömör vármegye büntetést is sürgetett, ez esetben a tisztelt törvényhatóság mar nem úgy áll, mint csalhatatlan tanú, hanem mint csalatkozható vádló, e mivel a vádlottnak védelmére előttünk semmi adatok nincsenek felhozva, lehetetlen ügyét igazságosan elítélnünk. —Ki van ő már a kormányszéktől hallgatva, s hiszem azt, fel lesz ő a vád alól tökéletesen mentve, s ekként a nagyméltóságú főrendek nem ereszkedhetnek az ügy bírálásába anélkül, hogy egyrészről ő felségének ítéletét meg ne előzzék, más részről pedig a jövendőre egy veszélyes és következésekkel teljes példát fel ne állítsanak.

Közölvén velem az említett méltóságos püspök úr ő felsége elébe terjesztett védelmét s adatait, ezekhez járulván szóbeli felvilágosítása is, meggyőzött engem egészen az iránt: hogy minden ellene felhozott tanúbizonyságok tökéletesen meg vagynak cáfolva, s hogy ő a vád alól kétségkívül fel fog mentetni. — Miután a vádnak azon részéről, mintha a vegyes házasságok iránt a tisztelt püspök úr is körlevelet bocsátott volna ki, a t. KK. és RR. önként lemondtak, — az izenetnél fogva a kérdés csak az: voltak e a rozsnyói megyében oly egyes esetek, melyekben a reversalisok nem létében a vegyes házasságoknál az áldás, hirdetés vagy esketés megtagadtatott?

Semmit sem mulasztott el nemes Gömör vármegye, hogy oly egyes eseteket felfedezzen, melyekben az esketés, ha nem egészen tagadtatott volna is meg, legalább addig halasztatott, míg reversalis nem adatott, vagy a protestáns fél a catholica hitre nem tért, s e célból a szolgabíró urak járásaikban helységről helységre járván, a több évek óta békességes házasságban élt vegyes vallású házasokat magok elébe idézték s vallatták: ha vajon egybekelésüknek nem tétetett-e valamely akadály, vagy reversalis-adásra nem kényszeríttettek-e?

Akár úgy tekintődjék a tisztelt püspök úr, mint a kiváltságos egyházi főrend egyik nagyérdemű tagja, akár mintegy a maga körében a nemes vármegyétől független jurisdictio, méltóztassanak a nagyméltóságú főrendek megítélni: ha valljon ezen procedura ott, hol nincs, s az incompetentia miatt nem is lehet por, nincs felsőbb parancsolat, s csupán egyházi kötelesség teljesítése forog fenn, megegyez-e a törvénnyel, igazsággal, méltányossággal? Lehet főpásztor ellen és mindenkinek törvényt s igazságot keresni: de ő csupán egyházi dolgokban bírájának a polgári törvényhatóságot soha sem fogja ismerhetni.

Nem akarván tovább visszaélni a nagyméltóságú főrendek türelmével nem fogok az egyes esetek részletes taglalásába bocsátkozni, s elhallgatom észrevételeimet is, a tisztelt nemes megye mindnyájunk előtt ismeretes feliratának némely kifejezései iránt, melyekben t. i. a religiók közt minden különbséget csak az Isten tiszteletének különböző formáiban találja, a cath. egyház rovására a sz. Bortalan éjszakát, a puskaporos összeesküvést, a reformatiót jóval megelőzött szicíliai vecsernyéket, spanyol és portugaliai inquisitiót, s a belga revolutiót említi, Aranyszájú szent Jánosnál csak 64 homíliára emlékezik, s a többiek közt azt említi, hogy a religio dolgában ő felsége szabadon rendelkezhetik; — lehetne mindezekre dogmatice, historice, és juridice sokat felelni, — elég legyen azonban csak azt megjegyezni: nem hangzanak-e különösen ilyen kifejezések egy ily tiszteletreméltó testület határozatában, mely tagjai között számos catholicusokat foglal magában, s mely önmagának ezen címet adja: „Nos universitas Praelatorum, Baronum etc.”

Miután tehát a felhozott vád be nincs bizonyítva, s miután ezen ügy a szóban levő méltóságos püspök úr védelmével együtt ő felsége igazságos bírálata alá van terjesztve, — alázatos véleményem és kérésem oda megy ki: hogy a nagyméltóságos főrendek annak tárgyalását elmellőzni méltóztassanak.

Szerző: prorege  2008.12.21. 19:07

Címkék: http://blog.hu/admin/blogs/62699#

A vallás tárgyában.

(A főrendeknél. 1840. márc. 6.)

(I. rész)

Az előttünk levő izenetben két oly nagyérdemű főpásztorok ellen tétetik panasz, kiket magas erényeik s jeles tulajdonaiknál fogva a haza köztisztelete környékez. — Mennél kitűnőbbek a férfiak, kik vádoltatnak, mennél súlyosabb a vád, mely rajtok fekszik, annál biztosabban lehet reményleni, hogy ennek megítélésében a méltóságos főrendek azon feszült figyelemmel, komolysággal és bölcsességgel fognak eljárni, mely valamennyi tanácskozásaiknak bélyege.

Ha egyrészről méltán vádolhatnának bennünket a nagyméltóságos főrendek, ha védelmezetlenül hagynók két tiszteletre méltó püspök társainkat, midőn azon gyanúba vonattak; hogy a hajdankor legsúlyosabb átkát — a vallásbeli visszavonásokat — vissza kívánják idézni, hogy kiadott körleveleik s rendeleteik által a törvényt és törvény iránti tisztelet sértik, a polgárok lelkiismereti nyugalmát felháborítják s a nép vallásosságát és erkölcsiségét csökkentik: úgy más részről lehet reményleni, hogy ha csekély előadásom akaratom ellenére is talán terjedelmesebb lenne, azt nekem a méltóságos főrendek eddig irántam mutatott kegyességöknél és türelmüknél fogva meg fogják engedni; kötelességemnek tartván egyébiránt azt itt előlegesen is kijelenteni: hogy teendő észrevételeim által távolról sem akarom sérteni azon tiszteletet, mellyel ama két nemes megyének tartozom, kiktől a vád eredetiképpen származott.

A vádlott két méltóságos püspök ügye közt az a lényeges különbség, hogy noha a KK. és RR. velünk semmi adatokat nem közlöttek, azonban szinte mindnyájunknak meg van a vádlott váradi püspök ő excellentiájának nem csak a vád alapját tevő körlevele, hanem nemes Bihar vármegyéhez intézett felvilágosító levele is, s e szerént a nagyméltóságos főrendek azon állapotban vannak helyezve, hogy a vádat a mentséggel egybehasonlítván, a tettről biztosan ítélhessenek. Ellenben a volt rozsnyói püspök úr iránt nincs előttünk semmi egyéb tudva, mint nemes Gömör vármegyének panaszos felírása, s egy tiszti nyomozás töredéke.

De közülünk csak igen kevesek előtt lesz tudva ezen főpásztornak a nemes megye rendeihez intézett mentő, védő, cáfoló levele, s e szerént a nagyméltóságos főrendek azon szükségben vannak, hogy az ítélethozás minden fogalma ellen a tisztelt püspök urat kihallgatlanul legyenek kénytelenek, vagy felmenteni, vagy kárhoztatni.

Továbbá a tisztelt nagyváradi főpásztornak körlevele és rendelete ismeretesek lévén, tette tisztán áll, s a kérdés csak az lehet: ha vajon azok által követett-e el törvénysértést? Ellenben a volt rozsnyói főpásztor ellen sem valamely általános rendelet kiadása, sem pedig egyes esetek előttünk nincsenek adatok által bebizonyítva; ami is azon méltó kívánatot gerjeszti fel, hogy vajha a t. KK. és RR. vagy ne, vagy csupán annyiban foglalatoskodtak volna ezen tárggyal, hogy a hátralévő királyi resolutiót sürgessék.

Általában egyes személyek ellen felfogható vétkes tetteknek illő meg vizsgálására nincs rendszerént a törvényhozó testnek sem elegendő módja, sem ideje, s a történetírás igen szomorú példákkal bizonyítja azon nagy elvnek igaz voltát, hogy a politikai gyülekezeteknek, a törvényhozó testületeknek, minthogy a köztök létező különféle politikai vélemények miatt szükségképpen pártokra vannak oszolva, az egyes polgárok vétségeinek elítélésétől gondosan óvakodniok kell. — Egyébiránt e tárgyhoz igen nehéz szólani, mert ha egyrészről — ami másképp a dolog rendjén volna — arra kívánnám a méltóságos főrendeket kérni: hogy mivel a szóba vett ügyben a catholicus egyház tanítása forog fenn, aziránt pedig a főpásztorok e helyen feleletre nem vonathatnak, annak tárgyalását mellőzni méltóztassanak: attól tartok, hogy a válasz az lenne, hogy a nagyméltóságos főrendek, nem tartván magokat jogosítva a hittudomány iránti vitatkozásokra, nem azt kívánják vizsgálni: ha vajon a tisztelt püspök urak vétettek-e az egyház tudománya ellen? hanem: ha vajon nem sértették-e a polgári törvényt? — Más részről pedig érzették magok a t. KK. és RE. is, hogy e tárgyhoz alig lehet szólni anélkül, hogy a hittudományba ne bocsátkozzunk: mert noha izenetökben eziránt ünnepélyes óvást tesznek, mégis a házasságnak, mint szentségnek disquisitiójával foglalatoskodnak.

Ami már a nagyváradi püspök úr ő excellentiája ellen felhozott panaszt illeti: az abban sarkallik, hogy ő a vegyes házasságok ügyében híveihez egy körlevelet, papjaihoz egy rendeletet bocsátott, melyben kijelenti, hogy a catholica egyház a vegyes házasságoktól, — tekintvén azoknak gyakori boldogtalan következéseit, kezdet óta idegenkedett és idegenkedni is fog — azt adván hozzá, hogy a catholica egyháznak nyilvános hitbeli tanítása, közönséges törvénye s állandó szokása volt.

Eddig ez ellen még semmi kifogás nem lehet; mert ezen állítás cáfolhatatlanul igaz; mert a főpásztoroknak kétségbevonhatatlan joguk s kötelességük van arra, hogy híveiket a catholica egyház tudományaiban és szabályaiban oktassák; mert végre az nem rég e teremben nyilván kimondatott, hogy a catholica egyház a vegyes házasságoknak kezdetétől fogva soha sem volt barátja, s principiuminál fogva nem is lehet, s hogy ugyanazoktól ugyanazon okokból a protestáns egyház is mindég idegenkedett, anélkül, hogy ezen nyilatkozást e helyen valamely tagadás vagy nem-tetszés követte volna.

Továbbá azt jelenti a tisztelt főpásztor, hogy a catholica egyház a vegyes házasságokhoz áldásával és szertartásaival csakugyan járulhat, ha az azokból születendő valamennyi gyermekeknek catholica nevelése előre biztosíttatik. — Papjainak pedig azt rendelte, hogy a ha ezen biztosítás nem nyújtatik, ott az illető házasfelek közt egybekelés a parochialis házban csupán a bizonyságok és a pap jelenlétében minden egyházi szertartások nélkül menjen végbe; s éppen ebben találják a t. KK. és RR. a panasz alapját: hogy ezen rendelet az 1790/1. 26. törvénycikkel ellenkezik, s ellenkezvén az 50 éves divattal is, nem egyéb, mint a vegyes házasságoknak a törvény által tiltott akadályoztatása.

Minden e részben felhozható okokat előadott szokott bölcsesége szerént országunk főméltóságos herceg-prímása; sok gyámokaiban megelőzött jeles előadása által nemes Árva vármegyének méltóságos főispánja is; de örömmel idvezlem azon okokat is, melyeket méltóságos báró Eötvös József úr szíveket bájoló ékesszólással imént előterjesztett.

Azonban szinte minden e részben előgördíthető nehézségeket eleve elenyésztettek a t. KK. és RR. is, midőn a vallásbeli első izenetöknek 2-dik pontjában azt jelentik, hogy a polgári törvényhozás a lelkiisméret dolgával nem foglalatoskodhatik. — Igenis nagyméltóságos főrendek! mint minden egyes polgárnak, úgy a tisztelt püspök úrnak s a clerusnak is teljes elidegeníthetlen, inpraescriptibilis joga van a lelkiisméret szabadságára, s e szerént arra, hogy senki által ne kényszeríttethessék olyas valamire, ami lelkiisméretével s vallásbeli elveivel ellenkezik, s ha az 1791. 26. törvénycikk az evangelicusokra nézve igen igazságosan azt határozza: .,ne ad ullas ceremonias suae religioni contrarias cogi possint”: hogyan lehessen vajon a tisztelt püspök urat, hogyan lehessen a catholicus clerust az oly egyházi szertartásra kényszeríteni, melyet a törvény nem parancsol, s mint körébe nem tartozót nem is parancsolhat, s mely lelkiisméretével ellenkezik? — Érzem, mi lehet arra a felelet, az t. i. amit a t. KK. és RR. mondanak, s amit a nagyméltóságos koronaőr ő excellentiája is érintett: „hogyan ellenkezhetik az ma a tisztelt püspök úrnak s a clerusnak lelkiisméretével, ami azzal 50 évek leforgása alatt oly igen megegyezett?”

Azonban meg kell jegyeznem, hogy az 1791. 26. cikknek éppen azért mondott ellen a clerus, és mint az országos napló mondja: „maxima pars Catholicorum”, mert ez a vegyes házasságokban ott, ahol a férj protestáns, megengedi, hogy a férfi gyermekek az ő vallásában neveltethessenek; s ezen contradictio által legalább annyit nyert, hogy megóvta azt, amit e részben a catholica egyház változhatatlan elvei kívánnak, s azóta is a clerusnak azon oly sokszor felpanaszlott igyekezete, hogy az ily házasságban születendő valamennyi gyermekeknek catholicus nevelése, majd reversalis, majd szóbeli ígéret által biztosíttassék, tagadhatatlan bizonysága annak, hogy e részben az egyházi szabályok emlékezete a clerusnál soha egészen ki nem aludt, s ha csakugyan történtek minden biztosi- tás nélkül is egyházi esketések: ez csak azt mutatja, hogy a clerus azon békességet s egyetértést, melynek kedvéért előszava szerént a 26. törvénycikk hozatott, oly áron is kívánta fenntartani, mely másképp az egyházi fenyítékkel s elvekkel meg nem egyez.

Ezen fenyíték, ezen elvek magokban sem egyes személyek, sem egyes egyházak ellenkező praxisa által el nem idősülhetvén, azon legfőbb pásztornak, kiben a catholica egyház a maga fejét tiszteli, jogában és tisztében áll, az ily eltérőkben kötelességök elhamvadt érzetét felébreszteni.

Szinte 50 évekig azt hitte, azt tartotta az ország, hogy a 26. törvénycikk a bécsi és linci békekötéseken alapul, s mégis a t. KK. és RR. minapi izenetökben azt nyílváníták, hogy az ezeknek célzatàval ellenkezik; szinte 50 évekig azt hitte, azt tartotta az ország, hogy amint az a törvény mondja: „transites a Sacris Catholicis ad alterutram ex Evangelicis Confessionibus principiis Catholicae Religionis adversetur”; s mégis ezt a t. KK. és RR. valamint a múlt, úgy a jelen országgyűlésen is szabadnak kívánják jelentetni. — Harmadfél századig esküdtek a protestánsok a Boldogságos Szűzre és a szentekre, és mégis az alól az 1790. 26. törvénycikk által felmentettek, és méltán. — Ha tehát 50 évekig volt is a vegyes házasságoknál az áldás szokásban, miért ne térhetne a tisztelt püspök úr egy oly praxistól salva lege vissza, melyet az egyházi szabályok tiltanak, a polgári törvény pedig nem parancsol?

A házasságot nem csak polgári, hanem egyházi tekintetben is kell venni; az első tekintetben eziránt kizárólag a polgári hatalom rendelkezik, a másikban a rendszabásokat a catholicusok máshonnan várják, s ha catholicusok akarnak maradni, azoknak engedelmességgel tartoznak.

Ezen engedelmesség alól a fennforgó esetben a tisztelt püspök úr nem vonhatja ki magát, igyekezett azonban — mint körlevele bizonyítja — az egyházi szabályokat a polgáriakkal úgy egyeztetni, hogy tisztelvén mind a kettőt se amazokat ne sértse, se ezek ellenére a vegyes házasságokat ne akadályoztassa.

A helvetiai vallást követő hazánkfiainál vallásbeli elv az, hogy nálok a nőszemélyek szentségeket nem szolgáltatnak ki, — azért midőn a protestáns bábák mind a régi, mind az újabb időkben arra köteleztettek, hogy oly protestáns helyeken, hol catholicus bába nincs, a nehéz szülésben vajúdó catholicus asszonynak gyermekét, nehogy ez keresztség nélkül múljék ki,— szükségből kereszteljék meg, az ily felsőbb rendeleteknek nem csak valamennyi Superintendentiák állandóul ellene szegültek, sőt a tiszai kerületek 1790-ben az általok készített vallásbeli törvényjavaslat által is kívántak azok ellen biztosítást nyerni.

Már én s a catholicusok ezen véleményben nem vagyunk, mi azonban tulajdon véleményünket protestáns atyánkfiaira nem tolhatjuk, s menthetetlen erőszak lenne tőlünk, ha mi e részben az ő vallásbeli meggyőződésöket erőltetni akarnók; ellenben ezen kímélést a házassági kötés felszentelésénél viszont a catholicus clerus is méltán követelheti, hogy t. i. lelkiismeretében erőszakot ne szenvedjen, melynek szabadságára szinte annyi számot tarthat, mint a protestáns bábák, vagy a protestáns clerus.

Az a dolog természetében fekszik, hogy a két vallás principiumai ahol érintésbe jönnek, egybe olvadhatnak, s hogy egyik vallásbeli felekezetet sem lehet kényszeríteni, miszerént vallásbeli elveit akár a másiknak kedvéért, akár bármely tekintetért feláldozza.

A keresztény töredelem abban áll, hogy a különböző vallásbeli felekezetek tulajdon érdekökben békével nézzék, mentsék, tűrjék egymásnak nem csak vallásos meggyőződését, hanem abból folyó cselekedeteit is, hogy így, kiket a hit egymástól elszakasztott, azokat a közéletben a szeretet egyesítse.

Miután tehát a 26. törvénycikk a protestánsok iránt azt mondja, hogy a religio dolgában: „unice a suae religionis Snperioribus dependeant”, — meg kell engedni a tisztelt püspök úrnak is, hogy annak szavaira figyelmezzen, kiben ő egyházi legfőbb elöljáróját tisztelni tartozik, s miután ugyanazon törvény a protestánsok iránt azt rendeli: „ut canones in eorum Synodis editi, aut deinceps edendi, nec per resolutiones, nec per mandata regia possint alterari”, — ha csak a catholicusokat halottakká tenni nem akárjuk, a tisztelt püspök urat sem lehet kárhoztatni, hogy a fennforgó ügyben egyházának változhatatlan elveihez és szabályaihoz alkalmazta magát.

Azonban azt mondják a t. KK és RK., hogy a tisztelt püspök úr rendeletei által akadályoztatnak a vegyes házasságok, s megsértetik a 26. törvénycikk, melyet eddig praxisa által a clerus is úgy magyarázott, hogy a vegyes házasságoknál az áldás a „szentség” tekintetéből minden esetben szükséges. — De a törvénynek ama szavait : „Mixtis matrimoniis impedimenta quocunque sub prae- textu ponere cautum esto” — ily szoros értelemben venni nem lehet.

Számtalan mindennapi példáink vannak, hogy a catholicus apa protestáns kérőnek, a protestáns catholicusnak csupán vallása miatt megtagadja leányát, s még soha sem ötlött eszébe az ily kosarat kapott kérőnek, perbe idézni az ily sanyarú apát amiatt, hogy a 26-dik törvénycikk ellenére a vegyes házasságot akadályoztatja.

A 26. törvénycikk a protestánsokra nézve megszüntette mint házassági akadályt a 3-dik és 4-dik iznyi atyafiságot.

Már ha valamely evangélicus abbeli szabadságához ragaszkodva, s valamely 3-dik és 4-dik ágon levő catholicus rokonával minden dispensatio nélkül akarna házasságra kelni, ő bizonyosan nem találna papot, ki őt megeskesse anélkül, hogy az ily evangelicusnak igazságos panasza lehessen, hogy a clerus a 26. törvénycikk ellenére a vegyes házasságokat ellenzi. — A kérdés itt csak az lehet: ha vajon az áldás megtagadását lehet-e a vegyes házasságok valóságos akadályának tekinteni? — Itt meg kell jegyeznem, hogy a papi áldás teljességgel nem szükséges az esketéshez, s a házasság anélkül is mind polgári, mind egyházi tekintetben validus lesz; fogja azt az országban minden ember tudni, meg fogja azt az ily házasulandóknak az áldást megtagadó pap is mondani: ugyanezt jelentette ki kérdéses rendeletében a tisztelt püspök úr is.

Egyébiránt is az evangelicus által férjhez kért catholica leány vagy híven ragaszkodik catholica hitéhez, s nem fogja kezét elígérni, hacsak a protestáns kérő reversalis, vagy emberséges szava által nem fogja minden gyermekek catholica nevelését biztosítani.

Ha ezt megnyeri, — hozzá férjhez megy, és sua forma copuláltatik; ha meg nem nyerheti, elmarad a házasság, de nem azért, mert a pap nem benedicálná, hiszen ezen egész alkudozásban róla szó nem volt, hanem, mert a protestáns kérő a feltételt el nem fogadta, vagy azért, mert a t. KK. és RR. a reversalist eltörlötték.

Vagy pedig másodszor az oly leány lesz, ki egyházának szabályaival s a plebánus oktatásival semmit sem gondolva, minden áron férjhez akar menni; ezt az áldás nélkül is elérheti, mert házassága Isten, ember előtt törvényes és felbonthatlan lesz.

Az ily személyről tegyük fel, hogy az áldással, ami magában kisebb, sokat tépelődjék, miután azzal, ami sokkal több, t. i. egyháza elveinek és születendő gyermekeinek hitbeli nevelésével semmit sem törődik? — Az ily házasságokban a protestáns férjnek a papi áldásra se szüksége, se jussa nincs, s e szerént ő annak megtagadása által nem lesz sértve; a catholica fél pedig oly moralis dispositióban van, hogy azzal nem gondol, s arra, amit örökké csak maga az egyház, s nem a szótöbbség fog elítélhetni, nem is érdemes.

Ily esetben pedig az egyházat arra kényszeríteni, hogy ami csupán lelki, ami neki kizárólag sajátja, amiről a törvény nem rendelkezhetik, aminek becse és foganatja csak azoknál van, kik abban hisznek, t. i. hogy áldását adja, hallatlan erőszak lenne.

Csalatkoznak pedig a t. KK. és RR., ha azt hiszik, hogy a vegyes házasságokat a 26. törvénycikk következésében áldotta meg eddig a clerus; mert ezt a törvény sem parancsolhatja: nem azt mondja az, hogy a vegyes házasságok mindég akár copulante, akár benedicente, hanem hogy „semper coram Parocho catholico ineantur”, vagyis azt mondja, amit maga a Tridentinum is mond, mely a tisztán catholica házasságban is magát a házassági kötést lényegesen megkülönbözteti a házassági áldástól; amarra sub nnllitate actus lényegesen szükségesnek tartja a plebánus jelenlétét, emezt pedig csak ajánlja: „hortatur insuper” — és így nem parancsolja — S. Synodus conjuges ne ante recipendam in Templo benedictionem cohabitent”, a házassági kötésnek helyét meg nem szabja, sőt magában értetik, hogy az privát házban is megtörténhetik, az áldás adásra pedig a templomot határozza; amannak valósítására Rómának mar a XVI. században tett többszöri magyarázata szerént elegendő a plebánus physical jelenléte, elegendő, ha ő bár egy szót sem szól, habár színlett ürügy alatt is volna meghíva, vagy a megjelenésre akaratja ellen kényszerítve, csak hogy hallja mégis a házasulandóknak kölcsönös megegyezését, az áldás iránt pedig természetes, hogy az csak szabadon történhetik meg.

Tehát nem a 26-ik t. c. következéseiben áldotta meg eddig a clerus a vegyes házasságokat, hanem azért, mert a békességet oly áron is fenn akarta tartani, mely másképp az egyházi szabadságokkal meg nem egyez, s — hogy mindent megvalljak — azért is, mert ismeretesek voltak ugyan e részben az egyházi törvények, de a fogalom irántok annyiban tisztán nem állott, hogy mivel a 26-dik t. c. szerént a leánygyermekek minden esetben szükségképpen catholice neveltettek, s mivel számtalan példák vannak arra, hogy a protestáns férj később minden reversalis nélkül is megegyezett férjfigyermekeinek catholica nevelésében, menthetőnek vélte magát ily körülményekben a clerus, ha ott is sua forma copulált, hol a protestáns férj se reversalist, se ígéretet nem nyújtott.

Szerző: prorege  2008.12.21. 19:02

Címkék: lonovics józsef

A felirati javaslatról.

(A képviselőházban. 1866. febr. 22.)

Tisztelt ház!

A felirati javaslat 31-ik pontja és az arra vonatkozó módosítvány felett megindult tárgyalás a mai situatió legfontosabb és valóban legjellemzőbb két kérdésének egyikét foglalja magában.

Belszervezetünk sorsa attól függ,vajon és miképp fogunk kibontakozni azon bonyolódott helyzetből, mely a tagadhatlan tények és törvényes igények egymással ellentétbe lett hozatala által idéztetett elő.

Egyrészről a jogfolytonosságnak, melynek hívei vagyunk mindnyájan, tényleges foganatosítása követeltetik; másrészről a fennforgó nehézségekre utalva, szint azon jogfolytonosságnak tettleges foganatosíthatása végett, a 48-iki törvényeknek törvényhozói megelőző revisiójára fektetik a súlyt. Mindnyájan óhajtjuk uraim, az ezen helyzetből leendő kibontakozást, mint minap mondám, csak az utakban és azok kijelelésében különbözhetünk egymástól; de nem az elérkezés helyére nézve.

Aggódva keresem én tehát a jobb és biztos utat, mert csak ezen feltételek alatt választhatnánk a legrövidebbet és gyorsabbat.

Mélyen érzem én is azon roppant nehézséget, mely a jogszerűség szempontjából mutatkozik; megtagadnám politicai hitemet, megtagadnám politikai jellememet, ha szemeimet behunynám azon aggasztó következések előtt, melyek alkotmányos létünket sújthatnák, ha beegyeznénk, vagy csak beegyezni látszanánk is abba, hogy élő törvényeinket bármikor egyoldalúlag felfüggeszteni lehessen.

Teljesen méltánylom, osztom és magamévá teszem annálfogva azon bölcs előrelátást, mely alkotmányunkat ily orvosolhatlan sorstól megóvni szent kötelességének tartja.

A kérdés előttem csak az, vajon azon alapos jogi tekintetnek nem tehetünk-e eleget, nem szerezhetünk-e elégséges biztosítékot arra, hogy ezen méltó aggodalmainknak eleje vétessék anélkül, hogy a gyakorlati téren felmerülő legyőzhetlen nehézségen akadjon fenn az ügy tényleg, melyet elvileg megmenteni akarunk. E nézet bírt engem arra, hogy Bartal György t. tagtársunknak általam elfogadott módosítványát egy néhány sorral megtoldjam, melyet a t. ház, különösen a módosítványt indítványozó tagtársunknak becses figyelmébe ajánlani bátor vagyok.

Célja ezen toldaléknak nem volt egyéb, mint utalni azon eszközre, mely jogi tekintetben megnyugtathatja azokat, kik a nehézségek súlyáról meggyőződve, azonkívül a kibontakozás elhalaszthatlanságától áthatva, a nehézségek legyőzését részükről elősegíteni kívánják.

Ezen tekintetek okozták azt, tisztelt ház, hogy a kérdésben forgó pontra nézve eltérek a válaszfeliratban foglalt eszméktől.

Okaimat elő fogom adni, előadásomban tisztán objectiv leszek, mert a subjectivitás mind a kérdésnek megoldására nézve, mind a discussióra nézve is csak káros.

A gyakorlati nehézségek súlyát vajon, ki tagadhatja, csak abban különbözhetünk egymástól, hogy némelyek azon nehézségeket különös tekintet nélkül legyőzhetni vélik, mások e tekintetben ellenkező véleményben vannak.

Szükség tehát, hogy a lehetőségek, vagy lehetetlenségek felett tisztába jöjjünk mert utoljára is csak a kivitel lehetősége nyomán vághatjuk ketté a bonyodalmak csomóját, ha élő törvényt akarunk követni a nélkül, hogy annak csupán holt betűjét tiszteljük.

Igenis uraim! élő torvényt akarunk és azért a jogfolytonosságot a lehetőségig biztosítva, tegyük annak gyakorlati kivitelét is lehetővé, és ne akasszuk meg azt a túlszigorú következetesség bilincseivel.

A felirati javaslattól eltérő véleményem sem a ministerium létesítésére, sem pedig alkotmányos törvényhatóságainknak helyreállítására nem vonatkozik, mert amint már kijelenteni szerencsém volt, hogy azon intézménynek helyreállítását nélkülözhetlennek tartom, a ministerialis kormányrendszert nemcsak a nemzet törvényes jogának ismerem el, hanem azt a kor követelései iránti politikai szükségességnek és postulatumnak mondanám, ha az a törvény által nekünk már elvileg megadva nem volna, mindamellett nem lehet tagadni, hogy a tényleges helyreállítás ellen nehéz és súlyos akadályok forognak fenn, mely akadályokat véleményem szerént csak a törvényhozás közremunkálkodása szüntetheti meg. Első és legközelebb fekvő nehézséget látok én abban, hogy azon intézmények, melyeknek tényleges helyreállítását kívánják — sokan rögtön, mi pedig minél előbb — azon törvényeken alapszanak, melyekre nézve a fejedelem a törvényhozási megelőző vizsgálatot tartja szükségesnek, és melyekre nézve a trón beszéd a következőket mondja: „birodalmunk hatalmi állására, fejedelmi jogaink épségére, a társországok méltó igényeire való tekintetek ezen törvények változatlan életbeléptetésének lehetőségét kizárják.”

„Bár alaki törvényessége kifogás alá nem eshetik, mégis uralkodói tisztünk és népeink valódi javai iránti kötelességünk érzete egyiránt tiltják, hogy a kölcsönös jogok és kötelmek viszonylatának egyidejű megoldása előtt királyi hitlevelünkben azoknak változatlan megtartását és végrehajtását elfogadjuk és biztosítsuk.”

Ami erre nézve válaszul mondatik a feliratban, azt részint a hódoló tiszteletnél és hálás bizalmunknál fogva, mely annak minden sorát átlengi, részint azon kegyeletnél fogva, mellyel hazai intézményeink előnyei kiemeltetnek, mélyen hat bizonyára mindenki szívére, és kétséget nem enged afelett, hogy ezen intézmények, ha kellőleg rendezve tényleg visszahelyeztetnének, nemcsak szellemi és anyagi állapotaink javulására, hanem magának a kiegyenlítésnek művére csak üdvösen fognának hatni. — De nélkülözöm itt annak gyakorlati bebizonyítását, mi ő felsége által a trónbeszédben bizalmas, de határozott szavakban mondatik, — nélkülözöm tudniillik gyakorlati bebizonyítását, vagy is inkább gyakorlati megcáfolását annak, hogy a 48-diki törvények, melyek az átmeneti epochában keletkeztek, 17 évi hosszas idő és sok viszontagság után tökéletesen megváltozott viszonyok között, egy ismét beállott es sokkal nagyszerűbb átalakulási epochában minden módosítás és minden törvényhozói gondoskodás nélkül életbe léptethessenek.

Erre t. ház! nem találok bizonyítást az előadott javaslatban, és így tagadnom kell s tartanom attól, hogy habár felséges urunk atyai szíve a felirati javaslatnak nagy része által érzékenyen meghatva lesz, de aggodalmai, kétségei e tekintetben alig lesznek megszüntetve. - De ezek csak egyéni sejtelmeim lehetvén, és senki nem mondhatván azt, mi foganatja lesz feliratunknak a legmagasabb trónnál, én elhagyom ezen okoskodásomat, és áttérek a gyakorlati térre, először is a törvényhatóságokról leszek bátor szólani.

Aki az 1848-diki törvényeknek, nevezetesen a 16.  törvénycikknek címét, a megyei hatóság ideiglenes gyakorlatáról hozott, nemkülönben annak többi rendeleteit, melyek által a minisztériumnak meghagyatott, hogy a megye szerkezetének népképviselet alapjáni rendezése iránt a legközelebbi országgyűlésre törvényjavaslatot előterjesszen , aki ezen törvény tartalmából érteni fogja azt, hogy a megyei hatóság gyakorlata oly annyira ideiglenesnek tekintetett, hogy 17 évig még a megyei tisztújító székeknek megtartása is betiltatott további törvényhozási intézkedésig, melyekből méltán támadni és eredni fog azon kérdés, vajon azon rendeletek, melyek elégségesek lehettek arra, hogy az akkor fennálló és törvényesen megválasztott tisztikarral ellátott megyék hatóságokat ideiglenesen folytathassák, vajon, mondom, azon rendeletek elégséges alapul szolgálhatnak-e arra, hogy a 17 év után lényegesen megváltozott körülmények között a törvényhatóságoknak újbóli felállítására és megújítására szolgáljanak? — Én kénytelen vagyok e kérdésre nemmel felelni.

Nyilvános lévén az, hogy a tisztújító székekről népképviselet alapján a törvény még nem rendelkezett; kérdem tehát, hogy milyen törvény szerént fognának a tisztújító székek megtartatni (közbekiáltások 1860 szerént) 1860. év felett! Nehezen fog ez e tekintetben igazolásul szolgálhatni, mert az véleményem szerént csakugyan nem a jogfolytonosság elvéhez volt alkalmazva; törvényesen megválasztott tisztikar nélkül pedig véleményem szerént a megyéknek törvényessége csak fictio lehet.

 

Azóta tisztelt ház, amint ismételve mondottam, 17 év folyt le, a körülmények megváltoztak, lehetlennek tartanám még azt is, ámbár e tekintetben sem hinném, hogy a jogfolytonosság kellékének volna megfelelve, hogy az akkori provisorium most is taliter qualiter vagy is úgy, amint volt, akkor helyreállíttassék; nélkülözhetetlen tehát t. ház, hogy a törvényhozás intézkedjék, intézkedjék pedig mind a választási jogról, mind a tisztújítószék megtartásáról, mind pedig a megyei gyűléseket pótló testületekről; mielőtt biztonságban lehetne ismét helyreállítani a megyei törvényhatóságokat.

Feladatunk, t. ház, a provisorium megszüntetése és a törvényes állapotnak minél előbbi helyreállítása, nem pedig egy új provisoriumnak előidézése, másnak pedig, mint ilyennek, nem tekinthetném, ha a törvényhatóságokat úgy akarnók szervezni ismét, mint 61-ben, akkor, mikor a megyék szervezése önmagukra volt bízva, vagy legalább általuk el volt foglalva. Azon őszinteségnél fogva, mellyel a t. háznak tartozom, ki kell mondanom azt is, hogy a 60-diki évben történt megyei szervezés, habár e tekintetben is, mint mindenben, egyes jeles kivételek voltak, hanem általánosan azon akkori szervezés a megyék iránti bizalmat nem növelte, s a megyéknek tekintélyét a közvéleményben és a nép előtt nem emelte.

Én, t. haz, őszinteségemre hivatkozom, s ennélfogva, ha előbbi előadásom által bárki is legkevésbé sértve érezné magát, bocsánatot kérek. — Az mondatik ugyan, s a 60-dik évben volt állapot azzal igazoltatik és mentetik, hogy az idő rövidsége nem engedte meg akkor, miszerént a megyék consolidálhassák magukat. — Mint én emlékszem, körülbelül 10 hónapig vagy egy évig tartott az úgynevezett alkotmányos rendszer, ezen idő, ha nem is volt talán elégséges a tökéletes szervezésre, mindenesetre azokra nézve, kik az akkori kezelés alatt állottak, hosszú volt. De azonkívül sokan azzal mentik ezen állapotot, hogy igen izgatott állapotban találta az akkori idő a nemzetet. — Visszatekintve az utolsó választásoknál közbejött eseményekre, nem mernék jót állani arról, t. ház, hogy most higgadtabb állapotban fogván az országot találni az új szervezés, mindenesetre világosnak látszik előttem az, hogy éppen a jogfolytonosság elve tiltja a törvényhatóságoknak törvényhozói intézkedés nélküli helyreállítását.

Továbbá, hogy a megyéknek helyreállítása megelőző törvényhozási intézkedés nélkül azon experimentumok sorába tartozik, melyeket a jogrend, szellemi és anyagi állapotunk, de magának az intézmény hitelének érdekében is tanácsolni nem lehet.

Állapotunk, különösen anyagi helyzetünk olyan, hogy azon gyakori megrázkódtatások, közigazgatási és törvénykezési tekintetben, az egymást felváltó, vagyis helyesebben: egymásután következő rendszerek anyagi létünkre és egész állapotunkra csak a legkárosabb következéseket vonhatták. — Tudjuk, hogy 17 év alatt három rendszer következett egymásután. — Tanácsosnak tartja e a tisztelt ház, hogy most ismételtessenek a megrázkódtatások, mi biztosan be fog állni, mihelyt a törvényhatóságok rendezett állapotában, vagy abban lelhetnők megnyugtatásunkat, hogy ez biztosan az utolsó megrázkódtatása lesz a törvénykezés és közigazgatási állapotnak.

Szívemből óhajtom, hogy úgy legyen.

Minden erőm megfeszítésével törekedni fogok, hogy csekély személyemmel is ahhoz minél inkább járulhassak; de mathematicai bizonyosság e tekintetben nincs. — Igaz, mi a februári javaslatban mondatik, hogy nagy az anomália, mely szerént — a feliratnak szavaival élve — „az ország ugyanakkor, midőn képviselői által ezen alkotmányos jogát gyakorolja, minden egyebekben alkotmányon kívül áll,” — tökéletesen igaz; de kinek hatalmában áll ezen hatalmat megszüntetni? Aki elrendelte.

Alkotmányosnak, törvényesnek tekinthetjük-e az állapotot, vagy inkább a törvényhatóságokat csak az által, ha nekik a törvényen kívüli hatóságnak gyakorlata törvényen kívül engedtetik meg? Az anomáliát csak a törvényhozás szüntetheti meg oly intézkedés által, mely — mint már mondottam ezelőtt — mind a választások, mind a tisztújítási székek, mind pedig a tanácskozó testület rendezésével foglalkozik; ez pedig annyival szükségesebb, mert a törvényhatóságok állását szabályozni kell, ha akarjuk azt, hogy a minisztérium rnellettök megállhasson; hа elérni akarjuk azt, hogy alkotmányos létünk ezen két, egyaránt fontos, egyaránt nélkülözhetetlen feltétele és biztosítéka egymással egyensúlyba hozassék, ha azt akarjuk, hogy egymást meg ne rontsák, ha kerülni és mellőztetni akarjuk azt, hogy egyiknek, vagy másiknak rendezetlen állapota által vagy túlságos centralisatióba, vagy anarchiába ne jusson.

Ne tegyünk illusiókat magunknak, t. ház.

A törvényes állapotot könnyebb felbontani, mintsem azt évek hosszú sora után és tökéletesen megváltozott körülmények között ismét helyreállítani. Ezen nehézségek legyőzése teszi éppen feladatunkat, ezen nehézséggel meg kell vívni, azokat ignorálni nem lehet. A törvényes formáknak vagy csak közegeknek helyreállítása által csak fictiója érethetik el a törvényességnek. Annak valódi létesítésére a törvényhozásnak mélyebben ható alkotmányos és gondos közremunkálását követelik.

Fejedelmünk, mint a törvényhozásnak egyik tényezője, hála Istennek, elhagyta a provisoriumokat. — Ismétlem, hogy felséges urunk elhagyta a provizoriumokat, amiből nem lehet kiszokni, hanem egyedül csak lassan, fokonként lehet a törvény alapján átlépni.

Kevés türelmet kérek, még csak rövid ideig fogom untatni a t. házat. — Fejedelmünk a rendkívüli állapotot rendessé, a törvényen kívülit törvényessé akarja tenni, és a törvényhozás alkotmányos közremunkálását helyreállítani. — Én ennélfogva, noha a múltban súlyos sérelmeket látok én is, hanem a törvényességre való ily módoni visszatérésben csak gyakorlati szükséget, de újabb tör- vénysértést nem látok.

Nem hallgathatom el azon esetre nézve, ha a megyék visszaállíttatnának, a megyei tisztviselők helyzetét, kiket eskü kötelez arra, hogy alkotmányukhoz tartsák magukat, hogy minden kötelességök teljesítésében tisztán hazai törvényeink szerént járjanak el.

Ezen tisztviselők bármely lépésen éppen rendkívüli helyzetöknél fogva csak tényleges állapotokkal találkozhatnak, és csak oly intézkedésekkel, melyek szükségképpen nélkülözhetlenek, mindaddig, míg ügyeink törvény útján rendezve nem lesznek: törvénykívülieknek, sőt törvényelleneseknek is tekintetnek. A tisztviselők tehát minden eljárásnál vagy hivatalos kötelességeikkel, vagy esküjökkel jönnek ellenkezésbe. Ezen orvosság pedig, melyet többször hallottam itt említtetni, s amelyet igazán csakis orvosságnak kell neveznem, t. i. az úgynevezett indemnity bill tokéletesen és teljesen alapját nem veheti aggályaimnak. — Ezt Bartal György oly alaposan adta elő, hogy e részben több mondani valóm nincs. De ne feledjük el azon jeleneteket, melyeknél az utolsó választások alkalmával az ország sok részében emberhalál fordult elő. És melyek mindenesetre nagy óvatosságra intenek, hogy hasonló izgalmaknak előidézése mellőztessék akkor, mikor csak ideiglenes, és mint remélni akarom, rövid ideig tartó szervezésről lehet szó, mely azonnal megszűnik, mihelyt a törvényhozás azon szerencsés helyzetben lesz, hogy a törvényhatóságokról intézkedhetik. És így, t. ház, véleményem szerént világosnak látszik, hogy a megyéknek minden törvényhozási intézkedések előtti helyreállítása éppen a jogfolytonosság elvénél fogva is nagy nehézségre talál. Nem csoda tehát, hogy a fejedelem, aki a sok provisoriumot megunta és a törvényes állapotot akarja helyreállítani, a megyéknek minden megelőző törvényhozási intézkedéseinek helyreállításában megnyugvást nem talál. De hogyan áll a dolog a minisztérium kinevezésével? Nem akarom vizsgálni, azok, kik a minisztérium azonnali kinevezését szükségesnek tartják és szorgalmazzák, milyen minisztériumra reflectálnak? Ha a jogfolytonosság elvéből indulnak ki, akkor e részben minden kétség megszűnik: hogy milyen; de legyen az bármely minisztérium, az kétséget nem szenved, hogy a minisztérium egy lépést sem tehet, és egy percig sem tarthatja fenn magát, ha csak rendkívüli felhatalmazást nem nyer.

E rendkívüli felhatalmazásnak titulusát hallottam többször említeni, az úgynevezett indemnity billt.

Az indemnity bill hazánkban és hazai közjogunk szerént egy új eszme, hanem azon kiterjedésben, amint jelen helyzetünkben szükséges lesz, azt alkalmasint az egész alkotmányos világ újnak fogja tekinteni. — Mindenesetre hazai közjogunk szerént erősen áll az, hogy rendkívüli felhatalmazás csak a törvényhozói hatalom, és az összes törvényhozás közakarata által történhetik. Megengedve mindezeket, fennmarad mégis az a kérdés, hogyan jöhet létre a minisztérium kineveztetése, mely a nelkülözhetlen indemnity billre szert tehet, vagyis oly minisztérium, mely a többségnek programjával tökéletesen egyetért, mely a többségnek programját viseli.

Többször hallottam azt alaposan és jogosan említtetni, hogy mi ügyeinket csak a fejedelemmel és a királlyal akarjuk rendbe hozni.— Ez tehát kizárja annak lehetőségét, mint az az úgynevezett parlamenti kormányformából és rendszerből következik, hogy a felség a többség programját elfogadni tartozik.

Tudom én, hogy ilyen ellenvetésre gondoltak azok, kikre ezen szavaim tán kellemetlen hatást tettek; tudom én azt, hogy e részben vannak módok, melyeket felhasználni lehet, hanem azokat nem lehet örökké használni, s utóbb meg is beáll azon idő, mikor a többségnek szavára figyelemmel tartozik ügyelni.

Annál kevésbé tehetni fel a program ellenkezését a fejedelemmel, miután tudjuk, hogy a fejedelemnek uralkodása alatt más népek is léteznek, s tudjuk, hisszük és reméljük, hogy ha azoknak általános átalakulásuk befejezve lesz, ezen fejedelem uralkodása alatt két parlament fog állani. — Ebből tehát azon időre nézve szólok, amikor mindezek be fognak következni, hanem arról, hogy ha még akkor sem tehetem fel, miszerént ő felsége ezen rendkívüli állásánál fogva program nélkül létezni fog, ezt annál kevésbé tehetem fel most, midőn a kiegyenlítés és átalakítás fokán állunk.

Tekintve a trónbeszédben foglalt nyilatkozatokat, és tekintve azokat, amik a felirati javaslatban mondatnak, azt bármennyire óhajtjuk, de állítanunk nem lehet, hogy a többségnek programja a felségnek programjával már összhangzásban lett volna. — Erre törekednünk kell, ezt kívánnunk kell, de az elérve nincs. Kérdem tehát, gondolhatjuk-e oly minisztériumnak, hisszük-e oly minisztériumnak kineveztetését, mely mind a fejedelemnek, mind a többségnek bizodalmát oly mértékben bírná, hogy ily rendkívüli felhatalmazást nyerhessen? — Mellőzve azon nehézségeket, mik a közös ügyek feletti tanácskozások alatt mutatkoznak  és melyeket az akkori tanácskozásokkal ideiglenesen igyekezni fogunk elhárítani, mind a mellett úgy látszik, hogy azok, miket mind a minisztériumra, mind pedig a törvényhatóságokra bátor valék előadni, legalább is oly nehézségeknek fognak tekintetni, melyeket ignorálni nem lehet, és melyekben bizonyosan, legalább az én véleményein szerént, elégséges igazolása foglaltatik azon javaslatmódosítványnak, melyet Bartal György t. elvbarátom és tagtársunk benyújtott, melyhez én azon toldalékkal, melyet hozzá ajánlani bátor voltam, egész kiterjedésében járulok.

Meg vagyok győződve, t. ház, arról, hogy a jogfolytonosságot valódi értelmében csak úgy biztosíthatjuk, ha azt minden fictiotól menten tartjuk. — Véleményem szerént meglehet, hogy ez hibás, hanem legalább szilárd, hogy sem a megyéknek helyreállítása, vagy ha tettleg helyreállíttatnak; mostani törvényessége fíctio.

Meggyőződésem továbbá az, hogy a minisztériumnak kinevezése mostani körülmények közt, anélkül, hogy az előzmények betöltetnének, fictio volna. — Ezektől szükség esetében, a jogfolytonosság elvét megóvni kötelességemnek tartom. — Tévedés azon vélemény, mely a t. ház több tagja által kimondatott, hogy az, ki a revisio szükségét elismeri, és a tényleges helyreállítás előtt a revisionak szükségét szorgalmazza, azt csak úgynevezett minden ároni kiegyezkedés érdekében teszi.

Én legalább a revisiót éppen hazai intézményeink fenntarthatása végett és azért óhajtom, mert hazai legdrágább intézményeinket azon kinövésektől akarom megóvni, melyek annak tekintélyét csökkentik. — Ugyanazt tenném akkor is, ha ez nem volna a kiegyenlítés egyik legnagyobb momentuma, de annál inkább most, midőn attól meg azon nagy eredmény függ, mely nem egyéb, mint alkotmányos létünknek a trónbeszéd szerént maradandó biztosítása és azoknak fejedelmi koronátió általi újabb szentesítése.

Szerző: prorege  2008.12.20. 20:16

Címkék: apponyi györgy