XVI. ORSZÁGOS ÜLÉS, 1866.

Simor János püspök: Nmgú elnök, mélt. főrendek! Alig volt országgyűlés, melyhez annyi remény köttetett, melynek összehívása oly osztatlan örömmel üdvözöltetett, mint a jelen országgyűlésé. Ugyanis mindenki érezte, hogy a rendezetlen állapotok súlya alól nincs szabadulás, hanem csak az országgyűlés által. Mindenki érezte, hogy tovább már nem várhatunk, ha csak tönkre silányíttatni, sőt tétetni nem akarunk. Az országgyű­léshez kötött remények fokoztattak a magasztos kir. trónbeszéd által, melyben kimondatott, hogy a király és nemzet kölcsönös viszonya újból azon alapra állítandó, amelyen kívül az biztosan meg nem állhat: a jog és törvény alapjára: mert ha nem csalatkozom, ez rövid tartalma a trónbeszéd­nek, melyet nem csak mi fogadtunk a legnagyobb lelkesedéssel, de ily lelkesedéssel fogadta azt az egész haza, mert minden ép eszű és szívű ember érezte és fölismerte, hogy Sz. István apostoli trón­járól szól hozzánk a fejedelem, s legkegyelmesebb Urunk azon alapon és azon honboldogítói szándék­kal veszi föl az uralkodás fonalát, hol azt felséges elődje, a jóságos V. Ferdinánd kezeiből kibocsátotta.

A mélt. főrendek azon vigasztaló öntudattal léphetnek a nemzet elé, hogy valamint történeti hivatásukat, dynastikus és hazafiúi kötelességeiket minden időben és minden viszontagságok között teljesíteni becsületkérdésnek tartották, s az időn­kint fölmerült nehéz események között mindig val­lásos hűséggel igyekeztek a korona és nemzet egyetértését, karöltve járását közvetíteni: úgy még a késő nemzedék is kénytelen lesz bizonyságot szolgáltatni arról, hogy a mélt. főrendek az újabb korszak nehéz napjai óta egy alkalmat sem mu­lasztottak el a béke és kiengesztelés áldott művének támogatására s különösen azon mozzanat siettetésére, melyben a jelen kedvező fordulatnak re­ményekben gazdag napja felvirradt. Akik ily nagy gonddal és fáradozással egyengették az utat a ki­egyenlítésre, azok csak következetesen járnak el akkor, mikor közvetítői hivatásukhoz híven, mind­azt meggátolni igyekeznek, mi által a kiegyenlítés műve, az országgyűlés feladata késleltethetnék, vagy éppen meghiúsíttathatnék.

Szerintem a jogfolytonossághoz való merev, mint mondani szoktuk, körömszakadtig való ra­gaszkodás ama szikla, melyen a kiegyenlítés műve hajótörést szenvedhetne.

Ha ma is azon viszonyok forognának fenn, aminők voltak az 1861-dikiek, akkor az előttünk fekvő válaszföliratot nem csak méltányolni, de pártolni is tudnám, annál inkább, mert meg vagyok győződve, hogy azt a legforróbb, a legféltékenyebb hazaszeretet sugallotta. Ámde ma a viszo­nyok lényegesen változtak. A jogvesztés elmélete a kir. trón magaslatáról lőn visszautasítva. A feb­ruári pátens, mellyel bennünket a jogvesztés el­mélete alapján kívántak boldogítani, fölfüggeszte­tett; maga az októberi diploma, mely a birodalom lajtántúli népei alkotmányos életének forrása, ke­zünkbe adatott a végre, hogy azt, ha jogainkkal meg tudjuk egyeztetni, fogadjuk el, ha nem, mellőz­zük el tisztelettel. Nem akar ma rólunk nélkülünk senki rendelkezni. A korona az 1848-diki törvé­nyeket alakilag elismeri, revisiójokat ránk bízza, szükséges módosításukat s változtatásukat nem octroyálja, hanem tőlünk várja; sőt a birodalom ál­lásának alapföltételeit, a közös ügyeket s ezeknek a jövőre alkotmányos kezelési módját, a kérdések ezen kérdésének megoldását az országgyűlés egyik föladatául tűzte ki; a birodalom többi népeit pedig várakozásra utasította. De éppen azért, mert a vi­szonyok ma nem azok, amelyek voltak 1861-ben, a föliratot, mint amely ezen viszonyoknak meg nem felel, részemről nem pártolhatom, el nem fo­gadhatom: s azért járulok Czirákv János gr. ő nmságának indítványához.

Egyébiránt, valamint nem ismerek biztosb és üdvösb osztrák politikát, mint azt, mely őszintén és tartalékgondolat nélkül Magyarország minden méltányos igényeit kielégíti, s meg vagyok győ­ződve, hogy a mostani kormányférfiak ezen poli­tikának hódolnak: úgy a magyar nemzeti helyes politika legfőbb törvénye szerintem abban foglal­tatik, hogy a nemzet legdrágább érdekeit a korona érdekeivel minél bensőbben ugyanazonítsa, s a ki­rály szívében rendíthetlen meggyőződésre érlelje a hitet, hogy Magyarország, ősi alkotmányának bir­tokában, a fejedelemnek s a felséges uralkodó ház­nak, valamint a birodalomnak minden áldozatra kész sorsosa, tántoríthatlan oszlopa. Őseink e bölcs politikájának a mélt. főrendek született letétemé­nyesei. Én a haza érdekében is ezen politikát val­lom és követem; de éppen azért, mert azt vallom és követem, a fennérintett indítványt lehetetlen nem pártolnom. (Éljenzés. Szavazzunk! Szavazzunk!)

XV. ORSZÁGOS ÜLÉS, 1866.

Szögyény László főispán: Amik az előttünk fekvő fölirati javaslatban foglaltatnak, elméletileg és szorosan jogi szempontból tekintve, annyira igazak s törvényeink szelleméből merítvék, hogy a magyar törvényhozó testület kebelében vitának tárgyát nem is képezhetnék, ha a törvényhozásnak – törvényalkotás mellett – más föladata nem volna, mint afelett őrködni, vajon maga útján meg nem változtatott s meg nem szüntetett törvények nincsenek-e egészben vagy részben hatályon kívül? ha pedig volnának, azoknak egyszerű foganatosítását sürgetni, nem figyelve az okokra és eseményekre, melyek azt előidézték. Ámde ha ez így volna, a magyar törvényhozásnak az elébe tűzött föladat megoldásához fogni nem lehetne, míg - hogy egyéb régieket és újabbakat mellőzzek – nádor választva nincs, amihez – mint az 1790-iki példa mutatja – a király előleges megkoronáztatása nem kívántatik. Én másként fogom föl föladatát a törvényhozásnak, mely ugyan az ország minden törvényeinek, alkotmányának és összes jogainak őre, de egyszersmind a nemzet politikai lételét fenntartó számos életereknek, melyek törvényeken kívül más elemekből is szívják az életnedveket, gyűlpontja, nem csupán törvényektől föltételezett legszentebb érdekeinek letéteményese és ápolója, és sorsának nem egyedül a törvénykönyvben foglalt szabályok, hanem az életnek kimeríthetetlen változatosságai, a körülötte alakuló viszonyok s a világeseményeknek el nem tagadható visszahatásai szerinti intézője. (Úgy van!) Hogy ez a törvényhozás föladatának helyes fölfogása, mutatja a képviselőháznak eddigi eljárása is, mely szerint, az ország több lényeges jogai érvényesítésének követelése, a körülmények bölcs számbavételével, elhalasztatott, másoknak foganatosítása pedig akként sürgettetett, hogy amennyiben ez a törvény rendeletének azonnal teljesen meg nem felelhetne, az illető közegek a törvényhozás engedékeny elnézésével fognának találkozni.

A kérdés tehát már most csak a körül forog: vajon ezen, a törvényhozói kötelesség szigora s a politikai ildom követelményei között keletkezett transactio a kellő határokig ki lett-e terjesztve? Ezen határok, ezen „certi fines, quos ultra citraque nequit consistere rectum,” Magyarország jogaira és kötelességeire nézve, közügyeink jelen zilált állapotában, biztosan nem találhatók föl máshol, mint a pragmatica sanctióban, ezen kétoldalú államszerződvényben, mely, Ő Felsége legmagasb trónbeszéde szerint is, mint kölcsönösen elismert jogalap kell, hogy a létező bonyodalom megoldásának kiindulási pontjául szolgáljon. (Helyeslés.)

És itt legyen szabad szerénytelenség nélkül megemlítenem, hogy én ezen legfelsőbb királyi kijelentést annál bensőbb örömmel  üdvözöltem, mert már hat évvel ezelőtt egy más téren, mely hosszas kényszerű hallgatás után a szabad szónak valahára megnyílt, szintén a pragmatica sanctióra, mint azon egyedüli jogalapra utaltam, melyen a létező  bonyodalom  kölcsönös méltányossággal mindkét fél érdekében megoldható; és egy évvel később tisztelt barátom Vay Miklós báróval, az 1861-iki országgyűlési föliratra adandott válasszal szintén ezen alapon és szellemben kívántuk volna az országgyűlés és korona közötti egyezkedést megindítani; mely, ha akkor folyamba jön vala, hihetőleg túlvolnánk már politikai újjászületésünk vajúdásain, melyek közt most, aggalommal vegyes reményekkel telve, találjuk magunkat.

Már most tehát, midőn a pragmatica sanctio mind a korona, mind az országgyűlés által, mint kölcsönösen elismert jogalap, közös kiindulási pontul el van fogadva, legyen megengedve még egy futó pillantást vetnem arra: miből áll, nem csak szorosan jogi, de egyszersmind szélesb politikai szempontból is ezen kétoldalú államszerződvény lényege? mi volt   keletkezésének tulajdonképpen célja? és mik lettek ránk nézve annak elutasíthatlan következései szerzett jogokban s ezekkel viszonylagos kötelességekben?

Igen rövid kívánok e részben lenni, s nem fogok a m. főrendek türelmével visszaélni. De minthogy nekem most azon nem keresett szerencse jutott, hogy a mélt. főrendek tanácskozásának ezen szentélyében fölszólalhatok, meg nem tudnám magamnak bocsátani, ha az alkalmat föl nem használnám, hogy azt, mi hazánk s nemzetünk szent érdekében szívemen fekszik, e válságos pillanatban teljes  őszinteséggel kitárjam. (Halljuk!)

XIV. ORSZÁGOS ÜLÉS, 1866.

Szécsen Antal gr.: Méltóságos főrendek, nagyméltóságú elnök úr! Mélyen áthatva érzem magamat a szőnyegen forgó tárgynak fontosságától és komolyságától; és ha ezen tárgy megítélésében nem kellene semmi másra tekintenem, mint a magyar alkotmányos közjogi elveknek vitatására és megállapítására, vagy ha a képviselőháznak föliratát csak ezen elvek kifejtéseként fogadhatnám el, mely semmi gyakorlati kérelemmel, semmi gyakorlati óhajtással összekötve nincs, nem maradna rám nézve egyéb hátra, mint e fölirathoz járulni: mert amennyiben a magyar államjognak és egyáltalában az alkotmányos közjognak elveit foglalja magában, ezen elvek olyannyira tisztán és szabatosan vannak kifejtve, hogy azokhoz szó vagy ellenvetés nem férhet. És így, ha ezen fölirat akár I. Lipót király és császárhoz az akkor megszüntetett alkotmány visszaállítása védett, akár II. Lipóthoz II-ik József császárnak a népek szerencséjét előmozdítani óhajtó, de az alkotmányos határokat nem tisztelő korszaka után, akár dicsőült I. Ferencz királyhoz az ország törvényeinek egyenesen a kormánytól eredt megtámadása folytán indítványozott volna: teljesen indokoltnak, kimerítőnek és a viszonyoknak megfelelőnek találnám azt, és kész volnék egész kiterjedésében csekély szavazatommal pártolni.

De azon kérdést bátorkodom a mélt. főrendekhez intézni, vajon a mostani országgyűlés egyedül és kizárólag jogfenntartási téren, a jogfolytonosság fenntartásának terén áll-e? Jutott-e ezen ország-gyűlésnek csak azon szerencsés föladata, mely előbbi időkben a kormányok alkotmányellenes lépései után országgyűléseinkre várt, midőn nem kellett többet tenni, mint országgyűlési határozatok által erélyesen sürgetni a megsértett törvények életbeléptetését? Nem azon állásban van-e ezen országgyűlés, hogy jelenleg más kérdéseket is meg kell oldania, miután a törvényes állapot helyreállítása, kijelölése mellett még mindazon viszonyok is függőben vannak, melyeknek elintézését a haza és birodalom legfőbb érdekei sürgetőn követelik? Midőn Ő Fölsége ezen országgyűlést összehívta, kétségkívül a haza iránti rokonszenv és alkotmányos érzete vezérelte; de midőn a nemzet jogait helyreállítani kívánta, kijelentette egyszersmind, hogy a birodalom szervezete ezen kérdés megoldásával összefüggésben áll, (Helyeslés) kijelentette hogy a birodalom alkotmányos intézményeit mind addig fölfüggesztette míg a magyar országgyűlés jogainak és érdekeinek a többi országokéival összhangoztatására módot talál. És így, m. főrendek, nem pusztán legisticus, hanem nagyelvű, elhatározó, politikus kérdés előtt állunk.

XIV. ORSZÁGOS ÜLÉS, 1866.

Ranolder János püspök: Ez óhajtott alkalommal mindenekelőtt öröm- és hálaérzetemet fejezem ki, hogy elvégre megértük az ég és a fejedelem jóvoltából a kort, melyben Magyarország államéletének berendezését hivatásosan, gondviselésszerűleg teljesítheti. Idáig hosszas vajúdás terén át jutottunk el,  mely közepett a nyolcszázados múlt inogott alattunk, a jelen mindig a bizonytalanság ösvényén vitt, a jövőt homály borítá; éldelegtünk amúgy napról napra, és nem volt egyebünk, csak a néha-néha föl-földerengő remény.  E remény növekedett, midőn Sz. István koronája megtaláltatott kisasszonynap, Magyarország boldogságos védasszonyának születése ünnepén, hazánk újjászületésének zálogául. És csakugyan, mikor minden nyomasztó volt elannyira, hogy valamennyien éreztük, hogy elsüllyedünk, ha így tart még, tehát segíteni kell már, de segíteni nem bírt senki:  akkor Isten a sz. korona  örökösét,  fejedelmünket küldte szabadítóul. Ő cs kir. apost. Fölsége tizennyolc év előtt még mint főherceg e teremben, István főherceg ő fenségét főispáni székébe igtatván,  innen az ország szívéből hangoztatá e szavakat: „E haza egy jobb jövőnek áll küszöbén.”  E küszöbön átvezetendő atyáskodó előzékeny jóakarattal, őszinte boldogítási szándékkal, előszeretetének tettekben nyilvánuló bizonyítékaival, ez országgyűlés egybehívásával, egy magasztos, minden magyar szívet és észt megnyugtató trónbeszéddel, és közelebb egy atyai leirattal közeledett hozzánk, megmentvén, boldogítván így az országot, önmagát így megdicsőítvén mindenkorra.

Jelen törvényhozó testület dicső őseihez, nagy múltjához, a király iránti örökölt és történelmileg elismert kegyeletéhez méltón cselekednék, ha e két atyailag fejedelmi szózatot, mely ezer éves történelmi múltunkat visszaadta, és annak alkotmányos törvényes jogosultságát elismeri, mely a magyar korona épségét, az ország önállóságát biztosítja, melynek logikai hatalma s törvénye alapossága cáfolhatlan, és melyben fejedelmünk mindent megadott, mit szent kötelmei vallásos érzetében, mit a birodalom belbékéjének, sőt fönnmaradhatásának kockáztatása nélkül, és amit, a jelent s jövőt illetőleg, provide megadhatott, ha e fejedelmi szózatot úgy,  mint a törvényhozó hatalom egyik fő tényezőjének, egyszersmind végrehajtójának programját, szeretete s boldogítási szándéka sugallta programját, annak szellemét s cikkeit, e testület helyeslő elfogadásával megtisztelné, magáévá tenné.

Így és ez értelemben pártolom Cziráky János gróf ő nagyméltóságának indítványát. Így az egyetemes nemzetet tisztelnők meg, és örömének, lelkesültségének s abbeli óhajának adnánk kifejezést, mely most a paloták úgy, mint a kunyhók lakóiban egyaránt él;  így lennénk hű visszhangja a nemzetnek, mert a nemzet epedve óhajtja a kiegyenlítést és Urunk megkoronáztatását: miért is a nemzettel ellentétbe jövünk, ha nem így cselekszünk.

Pedig nem a nemzetnek egyedül tartozunk evvel, de a birodalom népeinek is. Ne adjunk ezeknek oly vélekedésre alkalmat, mintha mi a birodalom nagyhatalmi fejlődését akadályoztatni akarnók, akadályoztatni a kereskedelem, hitel emelését. A birodalom népei súlyt, erőt kérnek s várnak tőlünk, hogy a föladatot megoldva, Közép-Európában velők együtt erősödjünk oly hatalommá, mely népeinek erkölcsi s anyagi jóllétét, fölvirágzását és tekintélyét benn és künn biztosítsa.

Ennélfogva európai nemzetünknek hivatása. Európa néz ránk. Európa előtt, király és nemzet, vajmi nagy elvet képviselünk: a jog és törvény elvét a forradalom ellenében. Ha a nagy föladást nagylelkű fejedelmünkkel egyetértőleg megoldjuk: Európa könnyebben lélegzik föl, mert a jog és törvény tért nyer, a trónok erősödnek, a népek biztossága növekszik és a szétszórva forrongó elemek elfoszlanak. Lám, mily magasztos hivatásunk.

Ámde int az idő. Itt az alkalom, midőn tenni lehet; itt az idő, midőn tenni kell: az idő élet, az élet cselekvés. Miért is az ellenzésnek, az akadékoskodásnak, a merevkedésnek most, kivált a fejedelem szeretetének ennyi nyilvánulta után, nem lenne értelme, de lehetne azon kárhozatos hatása, hogy fölemésztene bennünket. Mert az idő múlik, az események pedig e rohanó korban oly gyorsan alakulnak, hogy szinte félő, vajon ily alkalom megjön-e ismét e nemzetnek. Hisz a nemzetek életében is vannak percek, melyeknek következményei helyrehozhatlanok. Messze ható e napok hordereje. Súlyos felelősség nyugszik rajtunk. E nemzedék meggyógyíthatja némileg a múltat, megmentheti a jelent, biztosíthatja a jövőt. Tehát politikai érettségének úgy adná jelét, ha kellő időben a körülményekkel ildomosán megalkuva, azokat egyúttal nagyságának megalapítására fölhasználná.

Kövessük azért a zászlót, hagyományos hivatásunknál fogva is kövessük a zászlót, melyet legjobb fejedelmünk, honatyánk kigöngyölített és mely honatyai szeretetének fuvalma által lengettetik; kövessük a haza és a trón érdekében, kézfogva, együvé vetett vállal, egyértelműen, egy akaratúan. S ha így, miképp saját létünk, javunk, jövőnk, fönnen követeli, megmutatjuk most, hogy a magyar hálás és nagylelkű generosa natio: úgy a nemzet fokozott bizalma, hírnév, dicsőség és istenáldás koszorúi közt ragyogandja körül fölséges Fejedelmünket, midőn az, bár minél előbb, bár fölséges Királynénkkal, hódolva szeretett honanyánkkal együtt, megkoronáztatik; a nemzet pedig ifjult erővel hatalmasan s dicsőségesen megy magas rendeltése gondviseléses útjain, megelégedés, nagyság s virágzás közt töltve be állását és az időt, melyen áthalad, nemzedékről nemzedékre, a világ végezetéig! (Éljen.)

XVI. ORSZÁGOS GYŰLÉS, 1866.

Cziráky János gr.: Nmltsgu tárnokmester, mltsgos főrendek! Komoly föladatnak teljesítése  várt reánk, minővel, ha átlapozzuk hazánk közjógi történetének évlapjait, alig találkozunk, midőn súlyos rázkódtatások után, eltűnve az 1861-ik évben múlékony röppentyű gyanánt fölcsillámló, de már is alkonyodtával elenyésző alkotmányos velleitásnak fénysugara, post varia fata, post tot discrimina rerum, ezen országgyűlésre összesereglettünk. Elutasíthatlan postulatum gyanánt fekszik előttünk nagymérvű élet- és korkérdések megoldásának szüksége: hazánk alkotmányos érdekei határán is messze túlterjedőknek, melyek a pragmatica sanctión alapuló közbirodalmi kapcsolatnál fogva, mely a részek elválhatlanságát és föloszthatlanságát együtt és egymással föltételezi, a közös védelemnek alapján a közbirodalomra magára  is hatnak ,és így európai súllyal bíróknak, de azért mégis leginkább alkotmányunknak belszerkezetét anyagik- és szellemileg érdeklőknek megoldásának szüksége, amelyeket ignorálni, mellőzni magunkat azokon túltenni, erkölcsi lehetlenség, törvényhozási állásunkat tekintve pedig polgári bűn.

Élénk emlékembe száll vissza ez alkalommal egy nagy tekintetű államférfinak több év előtt látnoki ihlettel mondott, a jelen idő körülményeire vajmi alkalmazható intése, mely rám, ki akkor 22 évvel ezelőtt legelőször teljesítettem főrendi tagsági kötelességemet, állandó benyomást gyakorolt, midőn ezen általam most is fiúi kegyelettel tisztelt akkori főkorlátnok, jelenben előttem ülő ország zászlósa (Majláth Antal gr.) a trón zsámolyánál figyelmeztetőleg monda: „Int az idő szellemének tiszta fölfogására és az elutasíthatlan körülményekkel meg kell alkudnunk.”

Áthatva föladatunk nagyszerűségétől, e hongyűlésre összeseregelve, körülálltuk a trónt, ahonnan felséges Urunk és Királyunk ajkairól értesültünk atyai szándéka felöl. Epochalis nyíltszívűséggel szólott hozzánk a fejedelem; nagy tartalmú dús beszédének hatása, miként előttem mélyen tisztelt barátom, a békési főispán monda, nem hevenyészett lelkesedéssel szorultan maradt a terem szűk falai között, hanem a Kárpátoktól le az Adriáig, a legfényesebb palotától az utolsó viskóig mindenütt minden magyar kebelében élénk visszhangra talált. Nem is azért vala szükséges, akár az egyik, akár a másik háznak külön föliratot szerkeszteni, hogy ezen nyilatkozatnak súlyt kölcsönözve, hatását emelje, hanem egyedül azért, mert a törvényes eljárás és szokás úgy hozza magával, hogy midőn országgyűlési teendőkre összesereglünk, constatáljuk a helyzetet, állapítsuk meg a bajoknak orvoslási módját és jelöljük ki egyszersmind azon irányadó pontokat, amelyek, ha nem is hozandó törvényeknek, de legalább a törvényhozásban követendő eljárásunknak világító pharosául szolgáljanak. Külön felirat szerkesztését határozván el e ház, gyönge szavazatommal én is hozzájárultam, a „longum post me agmen idem petentium” névsorához, enmeggyőződésem sugallatát követve, eltérőleg azon eljárástól, melyet 1861-ben magam indítványoztam, és a ház elfogadott.

Tartozom ez alkalommal enmagamnak és minden időben telhetőleg megőrzött meggyőződésem függetlenségének azzal, hogy mindenekelőtt ünnepélyesen elutasítsam magamtól azon, a múltkori tárgyalások alkalmával, bár egész átalánosságban fölhozott vádat, melynek cáfolásával akkor a m. főrendeket külön tartóztatni nem kívántam, mintha t. i. 1861-ben nem önmeggyőződésök sugallata vezérelte volna a főrendeket,  hanem bármi nyomás vagy terrorismus hatása alatt cselekedtek volna. Tanúskodik mellettem az azon évi hongyűlési napló is: hogy a királyi címet illető, törvényes meggyőződésemen alapuló, az akkori első fölirattól eltérő nézetemet fölemlíteni és kellőleg hangsúlyozni el nem mulasztottam. Hasonló őszinteséggel kijelentem most is, hogy valamint én normális idők körülményei között, igenis a felsőháznak mérséklő szerepét mulhatlanul szükségesnek tartom: úgy akkor, midőn alkotmányos létünk törvény biztosította sarkelemeiben oly mértékben veszélyeztetik, mint az akkor tájban történt a minket absorbeálással fenyegető birodalmi parlament eszméjének rideg felállítása által, melybe ha sikerül vala bennünket terelni , tán Kosciuskóval immár felkiálthatnánk: „finis Hungariae”; mondom, akkor, azt hiszem, egy szív dobbanására, egy ér lüktetésére van szükség, mely lelkesítse a törvényhozó testület mind két alakzatát, az akként veszélyeztetett alkotmány biztosítására országos conclusum erejével is körülvértezze veszélyeztetett alkotmányunkat. Hasonló körülmények közt hasonló eljárást követni és a háznak tanácsolni, múlhatatlan kötelességemnek fogom tartani, sajnálván, de a fejedelem és a haza iránt híven teljesített polgári kötelesség tiszta öntudatában tűrve, ha vagy némely elvbarátom visszatetszésével találkozom, vagy újra a hatalomhoz közel állóknak komor tekintetével kell mérkőznöm.

Gróf Dessewffy Emil akadémiai megnyitó beszéde.

(Dec. 22. 1861.)

Most, midőn a hazai közélet, a múlt év küzdelmeinek lecsillapulta után, ismét szünidőt kénytelen tartani, s a politikai tanácstermek bezáródása után újra a magántevékenység, magábaszállás és jövőre számítás napjai állottak be: kétszeres fontossággal  bírnak oly nyilatkozatok, melyek a helyzet józan felfogása mellett, irányul és útmutatásul szolgálhatnak a nap teendőire nézve. A magyar Akadémia elnöke, gróf Dessewffy Emil, már több nyilvánosan tartott beszédében adott a nemzetnek józan tanácsokat, vigasztaló és bátorító szavakat, melyek az erős meggyőződés nyugottságával elmondva, a kívánt hatást mindenkor meg is tevék. Új évi irányzóul a magyar közönségnek most sem adhatnánk alkalmasabb szózatot,mint az Akadémia elnökének a közelebb lefolyt nagygyűlés alkalmával tartott beszédét, mely a gondolkodó ember számára bő anyagul szolgál s a közelmúltból hasznos tanulságokat van a jövő teendőire nézve. A beszéd egész terjedelmében így hangzik:

»Tekintetes Akadémia!«

»Midőn ma negyedízben áll előttem az alkalom, ezen tudományos intézet rendszeres évi közgyűlését megnyithatni s egyszersmind a tisztelt gyülekezetet a legszívesebb érzések közt üdvözölhetni, nincs okom azokat, miket a m. Akadémia sajátszerű feladásairól, s a magasabb műveltség magyarosodásának közvetítése által igényelt s egyszersmind nemzetiségünk fenntartására irányzott szellemi küzdelmekből neki jutott munkarész mivoltáról és kellékeiről előbbi beszédeimben elmondottam, ezúttal bővebben fejtegetni. Mióta mindezt, mint gondolom, a haza rokonszenves helyeslése mellett és az Akadémia által megértetve, hazámfiai szívére kötöttem és megfontolásuk alá terjesztettem, a haza által lelkesen felkarolt és bővebb anyagi eszközökkel ellátott intézet megélénkült tudományos tevékenysége, a maga illetékes medrében tartva magát, munkásságát abban s azon buzgó szorgalommal igyekezett folytatni, melyet azon nagy ügy hív szeretete, melynek szolgál, neki e mulaszthatlan  kötelesség gyanánt szab eléje. Azok iránt, mik ez irányban s az Akadémia köréhez tartozó különböző tudomány-szakokban történtek, titoknoki előterjesztés fogván a tisztelt gyülekezetnek teljesebb tájékozást nyújtani, csak azt jegyzem meg, hogy egyébként a lefolyt akadémiai évben intézetünk körül valamely oly kiváló tény, mely különösen reá irányozta volna  a közgondolkozást, nem fordul elő. A viszonyok közbenjött fordulata a hazafi-gondokat más téreken folytatott, más nemű küzdések tartván lefoglalva, a magyar elmék lélektani mivoltából könnyen megérthető, hogy felénk ezalatt a közfigyelem kisebb része lőn irányozva, mint azelőtt. A mi szokásos gyengénk ugyanis, hogy könnyen meg tudunk arról felejtkezni, miképp összes hazai közügyeink benső viszonyban és egybefüggésben állanak egymással, hogy ápolásunkat mindnyájan megkívánjuk, s hogy a  valódi siker, és a fokozatosan mind többet összefoglaló és mind továbbra érő előhaladás lehetősége, ezen ápolás folytonossága és párhuzamosan működő hatása által van föltételezve. Akadémiánk alkotói, mint tudva van, ezen intézetet azért létesítették, hogy magasabbra emelkedésünk szellemi s egyszersmind erkölcsi alapokon történhessék, nem helyén kívüli dolgot fogunk tehát cselekedni, ha említett gyengénkkel röviden ugyan, de kissé bővebben kívánunk megismerkedni.

VI. ORSZÁGOS ÜLÉS. 1861. junius 18-án.

B. Fiáth Ferencz veszprémmegyei főispán: A magyar történelem nem igen emlékezik korszakról, melyben a nemzet nagyobb egyetértésben lett volna, mint a jelenben; egyek vagyunk mi hazánk szeretetében, egyek alkotmányunkhoz hű ragaszkodásban, egyek törvényeink tiszteletében, egyek közjogi kérdéseink megitélésében, egyek azon hálás érzésben, melylyel az isteni gondviselésnek tartozunk, mert mindannyian tanulmányoztuk Magyarország történelmét, s ha visszaemlékezünk azon roppant áldozatokra, melyeket e nemzet a kereszténységnek, a polgárisodásnak, hogy ne mondjam Európa szabadságának hozott, ha visszaemlékezünk azon véres napjainkra, melyek egyikében e nemzet több halottat siratott, mint egy egész évben ujonnan született honpolgárnak örülhetett, ha visszapillantunk azon tátongó örvényekre, melyek szélére sodrott bennünket nem ritkán az ármány, csodálkoznunk kell, s hálálnunk az isteni gondviselést, mely megengedte érnünk a jelen korszakot, melyben nyugodt öntudattal elmondhatjuk: „Megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán”; – egyek vagyunk még azon biztos reményben is, hogy élni fogunk, mert mindennek mi életre való, a természet változhatlan törvényei szerint élnie s kifejlődnie kell, ha csak létében vagy fejlődésében erőszakosan meg nem gátoltatik. Nézzük, honnan fenyeget bennünket e veszély?

XXI. ORSZÁGOS ÜLÉS. 1861. augusztus 21-én.

Mailáth György, főtárnokmester nyilatkozata a helyzet és azon férfiak helyzetének constatirozása végett, kik oktober 20-án a magyar kormány élére állottak.

Mailáth György, főtárnokmester: Én ritkán éltem vissza a mélt. főrendek béketürésével s azért e vég perczben bocsánatukra számitok, ha egy két szót ejtek a helyzet constatirozása végett, különösen constatirozása végett azon férfiak helyzetének, kik october 20 után a magyar kormány élére állottak. (Halljuk! Halljuk!) Hogy ezt tehessem és hogy a jelen állapotot érthetővé tegyem, egy rövid visszapillantás a multra szükséges. Nem akarok e tekintetben az 1848/49-ki időszakig visszatérni; ha tenném, a forradalomnak divattá vált feltétlen dicsőitése ellenében kellene felszólalnom, de magam is érzem, hogy közelebb állunk azon időszakhoz, hogysem a történetiró egykedvűségével; vagy elfogulatlanságával hozhassunk itélelet oly események fölött, melyeknek, ha nem részesei, legalább igen közelről érdeklett tanui valánk.

Az kétséget nem szenved, hogy ezek mély hatást gyakorlottak minden tekintetben, minden irányban, és hogy actiót képeztek a szó teljes értelmében. Ezt csakhamar a reactió követte. És még kevésbé lehet hajlamom registrátora lenni azon szomoru időszaknak, mely a „vae victis” sajnos illustratiója volt. Arecriminátiók terét mindig meddőnek hittem; de vészesnek tartanám e pillanatban, midőn nem ingerelni, nem izgatni, hanem nyugtatni és csillapitani minden honpolgárnak legszentebb kötelessége. – Egy-két vonással akarom ecsetelni az időszakot, mely a transactio epocháját előzte meg.

Avillafrancai béke után meg volt ingatva a birodalom nagyhatalmi állása; Magyarország viszont magát abban hitte megtámadva, mihez kegyeletének leggyöngédebb kötelékei füzték: nemzeti létében; anyagilag pedig abban, mi függetlenségének egyedüli biztositéka volt, t. i. vagyonának tőkeerejében.

Miután minden kisérlet jogos igényeinek érvényre juttatását és panaszainak orvoslását eszközölni meghiusult: igen természetes, hogy az ingerültség nőttön nőtt, – a figyelem egy nemével a lázás ingerlékenységnek a külföld eseményein csüngött, és a sajtó a belélet meddő teréről leszoritva s a közönség hajlamát követve jó formán csak a külföldi izgalmaknak volt majd nyilt, majd a sorok között olvasható, de mindenesetre, folytonos közlönye. Az észlelő figyelmét tehát azon körülmény, miként egy szikra elegendő arra, hogy az egész ország, és utána a birodalom lángba boruljon, nem kerülhette el. Már pedig ha láttam volna is a sürü füstgomolyt nehezedni a leégett falvak fölött, ha nem hallottam volna a tüzhelyeikről elüzött békés polgárok jajveszékléseit, ha nem szemléltem volna a polgárháboru minden borzadályait: még akkor is kötelességemnek tartottam volna mindent elkövetni, hogy a vészek e legnagyobbika honunktól eltávolittassék.

És azért midőn az ugynevezett erősített birodalmi tanácsba több honfitársaimmal együtt meghivattunk, ugy hiszem, ez volt az elhatározó ok, mely bennünket hosszasb küzdés után arra birt, mikép e bár rend- és törvénykivüli hivatást, mely a napi közvéleménynyel éles ellentétben állott, elvállaljuk. Tettük pedig ezt annál nyugodtabban, miután a küldetés inkább bizalmi mint hivatalos szint viselt, s épen azért semmi jogot nem veszélyeztethettünk, legfölebb jogos igényünk érvényesitését ez uton is megkisérthettük.

Nem szándékom mélt. főrendek, a birodalmi tanács küzdelmeit elősorolni. Ha valaki, én legjobban érzem, hogy ottani működésünk hasonló volt a csepphez, mely a csordultig telt pohárban a folyadék kiömlését okozza.

De az annyi csalódásnak alapjául szolgált balhit ellenében szólalok fel, miszerint e tanácskozások során kifejlett eredmények a vég elerőtlenedés, az anyagi elgyengülésnek lettek volna következményei, nem pedig azon erkölcsi okok összegének, melyek azokra határozó befolyással voltak. Ezen erkölcsi okok között első helyen áll kétségen túl a fejedelem őszinte és népei boldogítására irányzott jó szándékán és minden nehézségen diadalmaskodott akarata, az európai közvélemény erkölcsi sulyán, és végre erőteljes támogatása azoknak, kik a birodalom minden részéből a fejedelem meghivására egybesereglettek; és kiket az elébbi rendszer nem kevésbé érezhetőleg, sujtott.

Főrendi Ház, VI. ülés, 1861. június 18-án.

Scitovszky János, bibornok, esztergomi érsek és Magyarország herczeg-primása:

Nagyméltóságu Elnök! Méltóságos Főrendek!

Miután tegnapi napon több igen érdekes szónoklatban a multnak keserves körülményei eléggé ecsetelve voltak, de egyszersmind legtöbben nyiltan kimondák, hogy ama szomorú korszakra fátyolt boritani kivánnak, – őszintén bevallom, ez az én kivánatom is: a multra fátyolt kell vetni, igyekezzünk azt elfeledni, ellenben mindenekelőtt a jövőről kell gondoskodni.

Ime, előttünk fekszik a hosszas tanácskozás eredménye: a tisztelt képviselőház által elfogadott felirási javaslat.

Azt a tényt, hogy a tisztelt képviselőház felirásilag kivánt ő cs. k. apostoli Felsége királyi trónjához járulni, részemről teljes megnyugvással üdvözlöm – s ahoz elvben annál örömestebb járulok, minthogy teljes meggyőződésem szerint mulhatlanul szükségesnek tartom, hogy tanácskozásainkban általában a kiengesztelésre, a kibélkülésre törekedjünk, azon fejedelemmel, ki az 1723. 1 és 2-ik törvényczikkben kifejezett törvényes örökösödési úton nekünk urunkká, királyunkká lett.

Ezen kiengesztelésre elkerülhetetlen szükségünk van nekünk, szüksége van az egész monarchiának; miért is én mind azt örömmel üdvözlöm, mi alkotmányunk fenntartása mellett a kibékülés üdvös czéljához vezet. Következőleg nem akarom legkevésbbé is e feliratnak felküldését akadályozni s hátráltatni, sőt forrón óhajtom, hogy ez minél előbb Ő Felsége trónjához juthasson.

Mivel azonban a felirat számos pontja közt olyanokat is látok, melyek részint az én meggyőződésem, részint mások véleménye szerint tán akadályai leendhetnek a fejedelemmeli kiegyezkedésnek, megengedik kegyesen a méltóságos főr., hogy nem hátráltatásképen, hanem egyedül lelki megnyugtatásom ösztönéből, most, midőn e nagy, s hazánk existentiáját végtelenül érdeklő tárgy először jő discussio alá, egy-két mérsékelt észrevételt tehessek.

Az én meggyőződésem az, hogy a nemzetünk sorsa most kezünkben van; – ha e napokat annak megalapitására nem forditjuk (vajha igazat ne mondjak), tán a balsorssal tovább is küzdeni kéntelenittetünk. A miért is minden áron, de minden áron azon legyünk, hogy Fejedelmünkkel kiegyezkedhessünk; pedig ki kell egyezkednünk, s nem tovább terjeszkednünk, ugy, hogy t. i. Magyarország, Magyarország maradjon, s hazánknak azon alkotmányszerű önállása és függetlensége sértetlenül fenntartassék, mely azt az 1848-dik év előtt is az ősi törvények szerint illette.

Én tisztelem az 1848-ki törvényeket, de némelyeket közülök csak mint ideigleneseket, provisoriumképen tekintendőket, melyek tehát Urunk kivánata, s tulajdonképen ideiglenességük tekintetéből is óhajtandó, hogy revisio alá vétessenek. Ugy kivánják azt kivülem mások is, – főképen azon oknál fogva, mert az azon törvényekben megállapitott országlási s közigazgatási rendszert sokan ősi nyolcz százados alkotmányunkkal megegyeztethetőnek nem látják.

Nem látják pedig azért, mert, mint mondják ily közigazgatási rendszer nem fér meg a fejedelem alkotmányunk, törvényünk szerinti királyi hatalmának teljével; nem fér meg másodszor szerintök a sanctio pragmatica által örök időkre megállapitott inseparabilis és indivisibilis monarchia egységével; – s végre harmadszor véleményük szerint e közigazgatási rendszer mellett a municipiumok szükségképen elporlanának, mert egy független hatalmú, s felelős kötelmű közigazgatási rendszer nem tűrhetné a municipiumok szabad mozgását. S azok, kik mindezt mondják, egyszersmind negyedszer azon siralmas tapasztalásra hivatkoznak, hogy ezen független s felelős körű uj közigazgatási rendszer első kisérlete, 12 éves szerencsétlenségbe döntötte hazánkat.

Én ki hazám fölvirágzását és ujjászületését mindenkor óhajtottam, s tehetségem szerint eszközleni törekedtem, ily gyászos eredményü kisérlet megujitását magam sem kivánom.

Azon hazafiui benső óhajtásomnál, elvemnél és czélomnál fogva tehát, mely szerint én, ki a sír küszöbén állok, oly hazában kivánok élni és meghalni, s oly törvényes országlási rendszert óhajtok, mint a mely a nemzetet nyocz századon keresztül fenntartá, biztósitá és boldogitá, – a szent czél siettetése végett az alsóházi felirat elfogadását s mielőbbi felküldését ajánlom.
  

Főrendi Ház, V. ülés 1861. június 17-én.

Gróf Cziráky János fehérmegyei főispán: Nagyméltóságú elnök úr, méltóságos főrendek! Ünne­pélyes és óhajtva várt pillanat vala az, midőn a lepergett dísztelen nemzeti lealáztatásnak korszaka után a minden honfi által sóvárogva várt hongyűlés kegyelmességednek királyi biztosi fölszólalása következté­ben megnyílt. Az annyi gyötrelem és szenvedés, annyi gyász és alkotmánysértés miatti keserű érzés, melyet egy évtizedet meghaladt időn át csak némán panaszolhatánk el egymásnak – többé nem keblünk redőibe szorult menhelyre; hanem a férfias fölszólalás és törvényes orvoslás lehetőségévé vergődött ott azon a helyen is, mely egyéb hatályos teendőin kívül - melyekkel elődeinknek bölcsesége a hongyűléseket föl­ruházta, – ős alkotmányunk közjogi sérelmei üdvös orvosmányának méltán neveztetett.

Fájdalom! hazánk alkotmányos bárkája a mostaniakhoz hasonló vészes hullámokkal már nem egyszer vétetett körül, melyeket neki számos elleneinknek százados ármánnyal és irigységgel titkon fondorkodó műve készített.

Mit már I. Lipótnak a Hocherek és Lobkovitzok nyíltan ajánlgattak, és az Ambringenek kudá-cozólag keresztülvinni törekedtek, mit később a nemzet részére megtérített sabaudiai Eugen csak titkon és habozva tanácsolt, II. József rendszere pedig a nemzettel, bár a legközelebb leélt múltnál kevésbé marcona adagokban elő-hivatalólag éreztetett, 1809. esztendő után pedig csakhamar mintegy jutalmául azon hűséges ragaszkodásnak, mellyel a nemzet a fejedelem és uralkodóház irányában viseltetvén, a világhódítónak elszakításra célzó lázítmányait magától ellökte, – mint ezt Gentz Frigyes legközelebb megjelent napi jegyzeteiben említi, és amivel kevés napokkal az előtt egy félhivatalos osztrák lap dicsekedni nem pirult, – az akkori bécsi tanácsadók rajongó tervezeteikben újra felmelegítették azt, s azon férfiaknak a magyar-falasban dicső utódai felkapván az ugorkafára eljöttnek hitték az időt, hogy – mivel „Iliacos intra muros peccabatur et extra", önző céljaiknak nyílt leleplezésével körülhálózni igyekezve rossz tanácsaikkal – és ebben állt a legnagyobb bűn – a legfőbb hatalmat, az elnémítás és az elnémíttatás műtéteiével szabadságunkat, alkotmányunkat, nemzetiségünket, polgári létünket tönkretehessék. (Tetszés.)

Azonban őrködött felettünk a mindenható Istennek szent végzése, mely előtt kérlelhetetlenül kell hatalmasoknak szintúgy, mint gyöngéknek fejet hajtani, – és öntött a nemzetbe annyi lelki szilárdságot, bölcseséget és férfias kitartást, hogy megszüntetvén, sőt meghazudtolván a közmondást: „Átok fogta meg a magyart, mert az soha együtt nem tart” – egy szívdobbanássá, egy lélek szikrájává változtatta át e nemzetet épp akkor, midőn szenvedőleges de egy értelmű magatartása által Európa bámulatát és részvétét vívta ki magának. A világtörténelemben pedig fényesen följegyezhető példáját adá a haza lángoló szeretetébeni magasztos egyetértés és közérzelemnek, melyeknek óriási ereje a világ bármily fegyvereivel - ha a bölcseség és ildomosság ösvényein maradunk és magunkat a szenvedélyek kietlen terére áttereltetni nem engedjük, s ha történjék bármi, sarkalatos jogainktól nem tágítva, tűrünk kitartva és kitartunk tűrve, – bátran és legyőzhetetlenül szembeszállhat. (Tetszés.)