A szólásszabadságról.

(A főrendeknél. 1840. apr. 22.) 

Aki a szólásszabadság iránt a két tábla között eddig váltott izeneteket tekinti, ezeket szenvedély nélkül, egyeztető lélekkel s részrehajlatlanul vizsgálja, meg fog győződni arról, hogy a mélt. főrendek a szólás törvényes szabadsága ellen soha sem nyilatkoztak, sőt azt — amint önérdekükben fekszik — mint al­kotmányunk fő támaszát s pajzsát teljes épségében és sértetlenül fenntartani min­dig kívánták.

Izenetükben a mélt. főrendek nem állítottak fel egyéb elveket, s nem védelmeztek egyebet, mint azt, amit a rend s nyugalomnak fenntartására és csak ezekből eredhető jóllétnek eszközlésére elkerülhetetlen szükségesnek tartanak: következésképp a KK. és RR. izeneteiben foglalt némely elvekhez, melyek a szólás törvényes szabadságától igen elkülönözhetők, s melyek nélkül a szó­lásszabadság egész törvényes épségében fennállhat, — csak azért nem járulhattak, mivel ezen elvek mellett a mélt. főrendek a polgári rendnek állandóságát lehetet­lennek tartották, — mert azon elvek által meggyőződésük szerént a békés és biz­tos létnek kedvezményei veszélyeztetnének, hazánkban az annyira óhajtott kifej­lés és haladás helyett csak politikai szenvedélyek uralkodnának, s habár ezek­ben, — más országok szomorú példáit követve — haladnánk is, éppen az ilynemű haladás által a közhasznú sajtólétet emelő intézkedésekben inkább visszalépnénk.

Szemök előtt tartották a mélt. főrendek azon tagadhatatlan igazságot: hogy könnyebb elveket kimondani, mintsem ezeket visszavonni, s ezeknek, mikor már létre jöttek, káros következéseit elenyésztetni.

Kérdezhetné valaki: melyek azok az elvek, melyekhez a mélt. főrendek nem járulhatnak? Nem találom ugyan magamat elégségesnek arra, hogy untatás nélkül mindazon elveket s ellenvetéseket ismételjem, melyek e helyen már több ízben előfordultak: egyre vagy másra mindazáltal nézeteimet előadni bátor leszek.

A KK. és KR. midőn az 1790. 12 s hazánk egyéb törvényeit sértve lát­ják, az által, hogy fejedelmünk egyes személyeket, kik — véleménye szerént — a közrend s alkotmány ellen vétkeztek, felelősekké tett, — nem akarják fejedel­münknek azon tagadhatatlan jogát és szent kötelességét általában kétségbe hozni, mely szerént a vétkesnek tartott polgárt törvényes bírája elébe állítani tartozik; — hanem a sérelmet csak abban helyeztetik, hogy az utolsó években több polgár­társaink oly beszédekért, melyeket a köztanácskozások helyén nyilván tartottak, — perbe idéztettek.

Igen tudom én méltányolni érzésüket mindazoknak, kik ott, hol minden hazafi véleményét s meggyőződését nem csak kijelenteti, de ezt a haza javára nyilatkoztatni tartozik is, ezen jogot s kötelességet erőszak s önkényes korlátok­tól menten akarják tartani; — igen osztozom én vélekedésökben mindazoknak, kik erős kormányt kívánnak ugyan, de ennek erejét s a közrendnek s nyugalom­nak alapját nem a véleménynek elnyomattatásában, és szerfeletti korlátoltatásában, hanem a nemzetnek fejedelméhez való szeretetében és fejedelme iránti bizo­dalmában helyeztetik: de éppen azok, kik a szólás szabadságát csak hazánk ja­vára kívánják fordítani s fenntartani, nem menthetik azt, ki ezen szép joggal ha­zánk kárára visszaél; — éppen azok kik a fejedelemhez való szeretetet és bizalmat főkincsnek s az állomány rendíthetlen alapjának tekintik, nem menthetik azt, ki ezen érzéseket rágalmak által polgártársainál elfojtani, a szenvedélyeket felébreszteni s polgártársaiban gyűlölséget gerjeszteni igyekszik, – s következésképp nem vádolhatják a kormányt, ha ily tettekért valakit törvényes bírája előtt felelőssé tesz.

Nem tartom én a közállomány alacsony, alattomos ellenségét (noha azt is mindig kárhoztatni fogom) oly veszedelmesnek, milyennek az e teremben összehasonlítólag már állíttatott, — mert annak alacsony eszköze ismét csak alacsony érzésű s rossz indulatú embert mozdít; — de az ékes szónok midőn számos hallgatók előtt nyilván fellép, az egyenesség s igazságnak látszatja s köpenyege alatt szórhatja el a legveszélyesebb elveket, a legméltatlanabb rágalmakat, melyek a bizodalmat sok nyugodt elmében csökkentik; melyek nem ritkán a legjobb de heves és szenvedélyes indulatú polgárt, melyek a vak sokaságot elragadják. Vajon nem vétkes-e az, ki — habár köztanácskozások helyén szólamlik fel, — a közvéleményre ily módon hatni törekszik? ki a közállománynak főtámaszait, a fejedelemhez való szeretet és bizodalmat, ily eszközzel elfojtja? s vajon arra, hogy egy ily személy bűnösnek tekintethessék, szükséges-e, hogy ellenséges szándéka és rossz akarata rögtön végre hajtassék? vagy a szóra mindjárt a tett következzék? vagy talán nem sújtja-e az ilyent mind az is, s nem felelős-e mindazért is, mit rágalmai által eltévesztett, s lazítása által felingerlett polgártársai — bár más időben s más helyen — a közállomány ellen művelhetnének ?

Nem mentheti fel az ily szónokot a felelősségtől az: ha szavait, vagy beszédjét magyarázni, vagy visszavonni kényteleníttetik; mert vannak oly szavak, oly beszédek, melyek már az által, hogy kimondattak, céljokat elérték, — melyeknek behatása s következései az által, hogy visszavonattak, többé el nem enyészhetnek.

Nem mentheti továbbá az ily szónokot az, a mi közönségesen állíttatni szokott: „hogy ő nem a fejedelem, de csak a kormány ellen lépett fel, mert a fejedelem sérthetetlen.”

Azt, hogy miért nem lehet éppen hazánkban a kormányt fejedelmünktől elválasztani, bölcsebb, nálamnál ékesebb szólók kimerítve adták elő más alkalommal, — elég legyen csak azt említenem: hogy ha ezen űrügy alatt mindent lehetne művelni s mondani, ami által közvetve mégis a király szentsége is sértetik, — a fejedelemnek sérthetetlensége ezentúl nem lenne többé kiváltsága a királynak, hanem kiváltsága lesz a rágalomnak, mely ezen szín alatt mindent büntetlenül követhet el.

Igaz ugyan, hogy nem mindig rossz szándékból indul ki az, ki rossz akarat által vezéreltetni látszik, — sokszor merésznek tarthatjuk azt, ki tudatlanságból bajt könnyelműen okoz, s nem fontolja meg azt, hogy ő is örökösödik azon zavarból, melyet előhozott: mindazáltal, az ilyen, bár enyhítő körülményekre csak a törvényes bíró tekinthet, mikor vétkes elébe állíttatik, de a fejedelem — fennmaradván neki a kegyelem jussa — ilyen polgárt, akár könnyelműségből s tudatlanságból, akár rossz szándékból vétkezett, legyen ez bár hatalmas és előkelő, bár szegény és alacsony születésű, — hacsak részrehajlásnak s önkénynek gyanúja, vagy gyengeségnek látszatja alá esni nem akar, törvényes bírája elébe állítani köteles, s ezen kötelességének teljesítésében nem gátolhatja az országlószéket a könnyen úgy nevezni szokott, de sokszor igen félre értett közvéleménynek szava.

Tagadhatlan, hogy a józan értelemben vett közvéleményt, mely a jót néha legigazságosabban magasztalni, a rosszat pedig kárhoztatni tudja, figyelem nélkül hagyni nem lehet: de éppen a közvéleménynek kiösmerésében nagy a nehézség; a mindennapi esetek s az évrajzok számos lapjai bizonyítják azt, hogy többnyire mikor a hatalom a rend elleni tetteket vagy igyekezeteket szigorúan sújtani kénytelen volt, a történteknek szomorú, de természetes következései nem azoknak tulajdoníttattak, kik a közállomány ellen felkeltek, kik a törvényt sértve, a békét és a közcsendet felháborították; sok polgártársaik éltöket s vagyonukat veszélyeztették; hanem azon tisztviselőknek kellett szemrehányásokat tapasztalniok, kiket hivatalos kötelességük, meggyőződésük s lelkiismeretük kötelezett arra, hogy a békezavarókat a törvény előtt felelősökké tegyék, s a bűnöst reájok kimondják.

Az ily közvélemény, mely a bűnösnek kedvéért az igazság kiszolgáltatása ellen nyilatkozik; szabályul nem szolgálhat.

Midőn tehát a KE. és RR. azon véleményéhez, mely szerént abban, hogy némely polgárok, köztanácskozás helyén tartott beszédeikért, a kormány által törvényes bírájok előtt felelősekké tétettek, sérelmet helyeztetnek, — nem járulhatnék, — átmegyek még a KE. és RRnek a felségsértési és hűtlenségi perekben tapasztalt bírói eljárásból eredt aggodalmaikra.

Nem fogom én ismételni mindazokat, melyeket e részben is már többször s bölcsen előhoztak, s melyek csak abban pontosulnak: hogy a mélt. főrendek a bírák függetlenségét s az ítéleteknek sérthetetlenségét szem előtt tartván, az ítéletek érdembeli taglalásába nem ereszkedhetnek, meg vannak mind az által győződve, hogy mintán a törvényszékek eljárásukban a sok évi gyakorlathoz szorosan ragaszkodtak, őket a hazának vádolni, sem ítéletöket törvényellenesnek állítani nem lehet.

De miután ismételve vádoltatott ezen főtábla, hogy a tekintetes KK. és RR. a kérdésben lévő perekből és ítéletekből származott aggodalmukat figyelemre nem méltatta, s a KK. és RR. állításaikra s ellenvetéseikre nem is felelt légyen, el nem hallgathatom azt: hogy nincsen a mélt. főrendek közül senki is, ki hazánk polgáraiban létező bármely aggodalmat megszüntetni, s a bizodalmatlanságot megszüntetni nem kívánná, — ki válaszainkat tekinti, látni fogja, hogy a KK. és RR. állításaira s okoskodásaira feleltünk, s pedig nem általános elvekkel, de törvényeinken alapult okokkal, — igen méltánylották a főrendek a képviselői tábla többségének aggodalmait, gondoskodtak is azoknak megszüntetéséről, de csak a törvényszabta ösvényen kívántak maradni.

Felszólítottáták azért a t. KK. és RRet, hogy amennyiben a történtekből eredt aggodalmukat a bírói eljárásra nézve ez megszüntethetné, a jövendőre nézve idvességes törvényeknek alkotásában megegyezni méltóztassanak.

Bátor vagyok a mélt. főrendeket harmadik válaszukban foglalt azon loyalis és jegyeztető felszólításunkra emlékeztetni, melyben — hogy az izenet szavaival éljek — azt nyilatkoztatták: „hogy a mélt. főrendek az említett perek és azokban hozott ítéletek iránti nézeteiket egyedül azoknak a fennálló törvényekhez, s a divatozó hosszas gyakorlathozi viszonyaik szempontjából kifejtett véleményeiknek, nem pedig egyszersmind olyanoknak, melyek az új törvények alkotásában vezérfonalul s alapeszmékül szolgáljanak, kívánták légyen tekinteni a keletkező új törvények alkotásában; azonban semmi más, mint általános igazságú alkotmányos elveket, s a józan szabadságot és jó rendnek fenntartását egyaránt biztosító nézeteket követni kívánnak.”

Méltán fájlalhatjuk is, hogy a t. KK. és RR. ezen bizodalmas felszólításunkra reá nem állottak; mert — úgy vélem — szent kötelessége a törvényhozásnak, mind azon okokat eltávoztatni, mind azon hiányokat pótolni, melyek a történtekhez hasonló esetekre, s így új aggodalmakra, ingerültségre s bizodalmatlanságra alkalmat nyújtanak.

Ez lett volna a jelen törvényhozásnak legszebb, legszentebb feladása! Vajon megfelelt-e a törvényhozás kötelességének, ha a törvényekben létező hiányokat pótolatlan hagyta? — s ki fogja a felelősséget magára vállalni, ha ezáltal az okoztatik, hogy hasonló szomorú esetekben — melyektől őrizzen az isteni gondviselés! — törvényszékeink éppen úgy eljárni, s éppen úgy ítélni fognak, amint azt tették, s ezt tenniök kellett, törvényeink mostani állásánál s az eddigi divatnál fogva? — s végre, ki fogja a felelősség súlyát magára vállalni, ha ezen tárgyak ahelyett, hogy üdvösségebb törvények által hazánk javára elintéztettek volna, — minden határozat nélkül az ingerültségnek s bizodalmatlanságnak tápláló eszközei maradnak, vagy ilyenek gyanánt használtatni fognak?

Nem volt talán senki szeretett hazánkban, ki ezen országgyűléstől éppen a felségsértés és hűtlenségi perekre nézve új törvényeket nem várt, nem óhajtott volna, s bátran állíthatom, hogy a mélt. főrendeknek ezen hazafiúi kívánata s többszörözött felszólítása honunkban sok visszhangra talált.

De hogy hosszas előadás által a mélt főrendek türelmével vissza ne éljek, vélekedésemet oda jelentem ki röviden, hogy a mélt. főrendek által eddigi izeneteikben nyilatkoztatott elvekhez ragaszkodom.

 

Szerző: prorege  2008.12.10. 16:25