XV. ORSZÁGOS ÜLÉS, 1866.
Szögyény László főispán: Amik az előttünk fekvő fölirati javaslatban foglaltatnak, elméletileg és szorosan jogi szempontból tekintve, annyira igazak s törvényeink szelleméből merítvék, hogy a magyar törvényhozó testület kebelében vitának tárgyát nem is képezhetnék, ha a törvényhozásnak – törvényalkotás mellett – más föladata nem volna, mint afelett őrködni, vajon maga útján meg nem változtatott s meg nem szüntetett törvények nincsenek-e egészben vagy részben hatályon kívül? ha pedig volnának, azoknak egyszerű foganatosítását sürgetni, nem figyelve az okokra és eseményekre, melyek azt előidézték. Ámde ha ez így volna, a magyar törvényhozásnak az elébe tűzött föladat megoldásához fogni nem lehetne, míg - hogy egyéb régieket és újabbakat mellőzzek – nádor választva nincs, amihez – mint az 1790-iki példa mutatja – a király előleges megkoronáztatása nem kívántatik. Én másként fogom föl föladatát a törvényhozásnak, mely ugyan az ország minden törvényeinek, alkotmányának és összes jogainak őre, de egyszersmind a nemzet politikai lételét fenntartó számos életereknek, melyek törvényeken kívül más elemekből is szívják az életnedveket, gyűlpontja, nem csupán törvényektől föltételezett legszentebb érdekeinek letéteményese és ápolója, és sorsának nem egyedül a törvénykönyvben foglalt szabályok, hanem az életnek kimeríthetetlen változatosságai, a körülötte alakuló viszonyok s a világeseményeknek el nem tagadható visszahatásai szerinti intézője. (Úgy van!) Hogy ez a törvényhozás föladatának helyes fölfogása, mutatja a képviselőháznak eddigi eljárása is, mely szerint, az ország több lényeges jogai érvényesítésének követelése, a körülmények bölcs számbavételével, elhalasztatott, másoknak foganatosítása pedig akként sürgettetett, hogy amennyiben ez a törvény rendeletének azonnal teljesen meg nem felelhetne, az illető közegek a törvényhozás engedékeny elnézésével fognának találkozni.
A kérdés tehát már most csak a körül forog: vajon ezen, a törvényhozói kötelesség szigora s a politikai ildom követelményei között keletkezett transactio a kellő határokig ki lett-e terjesztve? Ezen határok, ezen „certi fines, quos ultra citraque nequit consistere rectum,” Magyarország jogaira és kötelességeire nézve, közügyeink jelen zilált állapotában, biztosan nem találhatók föl máshol, mint a pragmatica sanctióban, ezen kétoldalú államszerződvényben, mely, Ő Felsége legmagasb trónbeszéde szerint is, mint kölcsönösen elismert jogalap kell, hogy a létező bonyodalom megoldásának kiindulási pontjául szolgáljon. (Helyeslés.)
És itt legyen szabad szerénytelenség nélkül megemlítenem, hogy én ezen legfelsőbb királyi kijelentést annál bensőbb örömmel üdvözöltem, mert már hat évvel ezelőtt egy más téren, mely hosszas kényszerű hallgatás után a szabad szónak valahára megnyílt, szintén a pragmatica sanctióra, mint azon egyedüli jogalapra utaltam, melyen a létező bonyodalom kölcsönös méltányossággal mindkét fél érdekében megoldható; és egy évvel később tisztelt barátom Vay Miklós báróval, az 1861-iki országgyűlési föliratra adandott válasszal szintén ezen alapon és szellemben kívántuk volna az országgyűlés és korona közötti egyezkedést megindítani; mely, ha akkor folyamba jön vala, hihetőleg túlvolnánk már politikai újjászületésünk vajúdásain, melyek közt most, aggalommal vegyes reményekkel telve, találjuk magunkat.
Már most tehát, midőn a pragmatica sanctio mind a korona, mind az országgyűlés által, mint kölcsönösen elismert jogalap, közös kiindulási pontul el van fogadva, legyen megengedve még egy futó pillantást vetnem arra: miből áll, nem csak szorosan jogi, de egyszersmind szélesb politikai szempontból is ezen kétoldalú államszerződvény lényege? mi volt keletkezésének tulajdonképpen célja? és mik lettek ránk nézve annak elutasíthatlan következései szerzett jogokban s ezekkel viszonylagos kötelességekben?
Igen rövid kívánok e részben lenni, s nem fogok a m. főrendek türelmével visszaélni. De minthogy nekem most azon nem keresett szerencse jutott, hogy a mélt. főrendek tanácskozásának ezen szentélyében fölszólalhatok, meg nem tudnám magamnak bocsátani, ha az alkalmat föl nem használnám, hogy azt, mi hazánk s nemzetünk szent érdekében szívemen fekszik, e válságos pillanatban teljes őszinteséggel kitárjam. (Halljuk!)
Tudva van, hogy a pragmatica sanctio a szatmári békekötés létrejötte s az osztrák-spanyol örökösödési háborúnak bevégzése után, az ausztriai ház örökös birtokainak eloszthatatlan és szétbonthatatlan együttmaradása céljából, de egyszersmind, miután VI-dik Károly császárnak, Magyarország e néven III-dik királyának, a felséges Habsburg-ház utolsó férfi tagjának, Braunschweigi Erzsébet-Krisztina hercegnővel kötött házasságából figyermekei nem voltak, az ausztriai ház leányivadéka trónörökösödésének az összes magyar és nemmagyar országokban s tartományokban való biztosítása végett lőn Bécsben 1713-iki april 19-én kihirdetve, minek éppen holnapután fordul 144-dik évnapja. Ez okmány aztán, tartalma szerint, a többi országokkal és tartományokkal, a császár mint absolut úr és egyedüli uralkodó által inkább csak tudomás és egyszerű elfogadás végett közöltetett. De Magyar-, Horvát-, Tót- és Erdélyországban ezen szabálynak érvényesítése csak egy lényeges és akkor közel jövőben gyakorlandott nemzeti jognak föladásával levén keresztülvihető; ennek pótlásául a nemzet viszont, a kölcsönös védelem mellett, az ország törvényes önállásának, alkotmányának és törvényeinek sérthetlen fenntartását biztosíttatta magának minden jövő időkre ünnepélyesen az uralkodó ház által. Így lőn a pragmatica sanctióból a magyar korona országaira nézve kétoldalú államszerződvény, mely a törvényhozás útján 1723-ban maga rende szerint törvényesíttetett, 143 év óta törvényes hatályban áll, és a legtöbb európai hatalmasság által határozottan európai egyensúly érdekében ismertetett el.
Ezen szerződés lényegét már most három fő pont képezi: a felséges uralkodó ház tagjainak trónöröködési rende; a magyar és nem-magvar országok és tartományoknak kölcsönös védelem melletti elválhatatlan és szétbonthatatlan együttmaradása; és a magyar korona országainak törvényes önállása s alkotmányos jogainak sérthetlen fenntartása.
De minthogy a pragmatica sanctio csak lényegben és természeténél fogva, nem pedig alakilag is mondható államszerződésnek: céljainak foganatosítására és gyakorlati érvényesítésére az eszközöknek kölcsönös egyetértésben való megválasztása és idő- s körülményekhez való alkalmazása, ezeknek kellő számbavétele, s a velők való megalkuvás szabadsága mindkét részről mintegy magától értve fenn volt tartva. Mind két részről, mondám. S azért, valamint Magyarország a pragmatica sanctio által újra biztosított alkotmányos jogait még csak 1723 után fejtette ki a mostani tisztaságra és határozottságra, mint ezt az 1723-ki, 1741-ki, 1790-ki, 1825-ki és 1848-ki törvényhozások mutatják: melyek közt kivált az utóbbi a régi magvar alkotmányos jogok alakjából és gyakorlásuk eszközeiből alig hagyott meg valamit; mert a rendi alapon nyugodt országgyűlés népképviseletire állíttatott, az ősi kormányszékek helyett minisztérium, vagy helyesebben tárcás miniszterek alkottattak, és a megyei helyhatósági intézmények lényegesen módosíttatván, újabb törvényes rendezésök tétetett kilátásba, szóval minden irányban lényeges változások történtek, melyek az idő s körülmények szerint szükségeseknek látszottak: úgy viszont nem lehet tagadni, hogy a pragmatica sanctio fő céljának, ú. m. a birodalom minden egyes alkatrészeinek elválhatlan és szétoszthatatlan együttmaradása érdekében a másik szerződött fél által - Európa Ausztria és Magyarország változott körülményeiben – szintén jogosan követeltethetnek új biztosítékok, és éppen alkományos jogaink lényeges átalakítása következtében kívántathatnak, a kölcsönösen elsimert cél biztosságára, új, időszerű, hatályos eszközök, miután azok, melyek csak egy félszázad előtt is elégségesek voltak, most már gyarlóknak és elégteleneknek mutatkoznak.
Érezték ezen politikai kötelezettséget atyáink, s időről időre hozott törvények és tetemes áldozatokkal, de még inkább az összes birodalom érdekében történt átalános államintézkedésekbe, melyek a magyar alkotmányosság mértékét meg nem ütötték, való belenyugvással, elismerték, hogy a pragmatica sanctiót megkötött ősöknek maradékira más politikai kötelességek szállottak, mint amelyeket azok vettek elődeiktől át. Érezték 1723 utáni atyáink, és vérökkel s vagyonukkal tanúsították – kivált nagy királynénk uralkodása kezdetén s a jelen század első évtizedeiben – hogy az ausztriai ház birodalmának veszélye egyszersmind Sz. István király koronája országainak veszélye; hogy az ausztriai császári ház hatalmának gyöngítése egyszersmind a magyar király hatalmának gyöngítése; és hogy ha a császári trón fennállása külveszélyek által fenyegetve lenne, „una dies utramque duceret ruinam.” S ha ez akkor így volt, mennyivel inkább kell így lennie ma, midőn azóta a világnak, Európának, az osztrák birodalomnak és Magyarországnak politikai és társadalmi viszonyai szinte a legmélyebb gyökerekig behatva megváltoztak!
Nem akarok én azon, annyiszor megvitatott s tegnap tiszt. barátom Szécsen Antal gr. által is említett politikai tétel fejtegetésébe ereszkedni, hogy az ausztriai birodalomnak fennállása Európa biztosságára, az európai egyensúly fenntartására s a polgárisodás áldásainak terjesztésére nézve politikai szükségesség, sőt hogy azt, ha nem léteznék, teremteni kellene. De annyi, mély meggyőződésem szerint, bizonyos és elvitázhatlan, hogy az osztrák birodalomnak fennállása, még pedig alkotmányos, hatalmas, erős és tartós fennállása Magyarország politikai lételére és – ami nekem legdrágább és legszentebb – a magyar faj fennmaradására és békés fejlődhetésére nézve nélkülözhetlen, (Úgy van!) elannyira, hogy Tacitussal elmondhatjuk „Adeo manifestum est, neque perire nos, neque salvos esse, nisi una posse.”
Aki pedig ezt csupa nagy szavaknak és puszta állításnak tartaná, mely még bővebb bizonyítékot igényel, azt egyszerű elfogulatlan körültekintésre utalnám. Mert, aki körültekintve hazánkban, melynek lakossága, a Sz. István király által Imre fiának adott népesítési tanács szerint, oly sokféle népfajból alakult, s körültekintve hazánk határain, és az azokat körülövező országok és népek viszonyain s politikai irányzatán, mennem győződik arról, hogy, valamint a magyarnak – koszorús költőnk szerint – itt élni halni kell, úgy csak a jelen államösszeköttetésben, mely nem a vak eseménynek, de a legbensőbb szükségletnek lassan előkészült szüleménye, lehet élnie, gyarapodnia és erősbödnie: aki erről egyszerű, elfogulatlan körül tekintetessel meg nem győződik, azt bármily hosszas okoskodások nyomatéka sem fogná meggyőzni. (Helyeslés.)
Nem negélyzek én, m. főrendek, nemzeti és fajbeli érdekeink megóvásában több gondoskodást és buzgalmat, mint mely a m. főrendek, sőt az egész országgyűlés minden egyes tagját kivétel nélkül lelkesíti; s megengedem, hogy lehetnek, akik e tekintetben másként is bírnak magoknak megnyugvást szerezni. Én, bevallva gyarlóságomat, korlátolt látkörömben nem vagyok képes e részbeli aggályaimat más módon lecsillapítani. S azért ezen, fajunkra nézve, szerintem, életföltételes összeköttetés az, mely előttem döntő súllyal bír: még pedig nem egyedül azon természetszerű önfenntartási ösztönből, mely minden egyént ellenállhatatlan erővel a maga fajához vonz, nem egyedül nemzetem iránti rajongó szeretetből fektetem fajunk szabad fejlődhetésének biztosítására a fő súlyt; hanem azért, mert erős hitté vált bennem azon meggyőződés, hogy a magyar nemzetnek mely magát ezredéves küzdelmei között, Európa szívében, egyetlen igazi jóakaró és barát nélkül, oly csodaszerűen fenntartani és a politikai jelentőség s művelődés jelen fokára felküzdeni tudta, az emberiség polgáriasodásának procesussában, a nagyérdemű német nemzettel karöltve s a többi nemzetiségek dicséretes versenyzése mellett, nagy és fontos szerep s küldetés van a Gondviseléstől fenntartva, (Általános helyeslés.) mint ezt a híres francia tudós Thierry Amadé „Attila” című munkájában legújabban is e szavakkal elismerte: „A nemes magyar nép, bármi levertnek lássék, még teli van élettel s erővel, szerencséjére Európa népeinek. Ő az, mely őrt áll Európa s Ázsia kapuin, és bármi történjék, élni fog azon rendeltetésekért, melyeknek edényét a gondviselés nem akarta összetöretni.”
Tudnék én magamnak, m. főrendek, ezen jóslat valósításául Magyarország politikai lételének alakjára nézve oly képet ecsetelni, melyért minden magyarnak szíve fenndobogna; tudnék én magamnak oly nagy, hatalmas Magyarországot képzelni, melynek fényes trónjáról most uralkodó felséges Urunk Királyunk, budai várából intézné a világ sorsát. De ezek részint a Nagy Lajosok és Corvin Mátyások lealkonyodott korszakaiba, részint – még most legalább – a kedves ábrándok sorába tartozván: más, ha nem is oly ragyogó, de nem kevésbé fontos és az emberiség javára nem kevésbé üdvös föladat vár nemzetünkre. Ezen föladat – szerintem – abból áll, hogy fajunkkal – melynek számára az őseink által ezer év előtt szerzett földnek határain túl létezik rokonfajú vonzerő – egy nagy birodalomnak súlypontját képezzük. (Helyeslés.) Nem szeretnék itt félreértetni. Nem úgy értem én ezt, mintha ezzel a birodalmi kormány székhelyének áthelyezését vagy a birodalmi kormány jellegének magyarra változtatását kívánnám; hanem azon súlypontot értem, mely egy egésznek felét önkényt megilleti, midőn annak ellenében számos más kisebb részek képezik a másik felet, s mely azt jogosan megilleti, ha ezen nagy birodalomban a többi testvérnépek közt, mint alkotmányosságra nézve legidősb testvér, a renddel párosult polgári szabadság fenntartásában és megoltalmazásában, s az ettől feltételezett korszerű haladásban a zászlóvivők, az átalános műveltségben pedig, ú. m. tudományokban, irodalomban, művészetben s iparban nekik, mint ezekben nálunk messzebb haladhatnak, méltó vetélytársai leszünk, és ha igazságszeretetünkkel s méltányosságunkkal megmutatandjuk, hogy valamint saját hazánkban minden nemzetiségnek jogos kívánalmait kielégíteni s legbecsesb jogainkat velök testvériesen megosztani tudjuk és akarjuk, s ennek viszonzásául tőlük csak azt várjuk, hogy saját nemzetiségök megóvása és szabad fejlesztése mellett, a magyar közös hazának hű fiai és nekünk jó testvéreink maradjanak: (Helyeslés) úgy a birodalom szélesb határai közt, minden egyes országnak és tartománynak minél szabadabb alkotmányos alakulást kívánva, az együttmaradásnak és összetartásnak éppen mi magyarok leszünk leghathatósb támaszai és leghatályosb tényezői. Mert egy, nemzeti érdekünkben szükséges, erős, hatalmas Ausztria fennállása Magyarország szellemi s anyagi kielégíttetése mellett – mi felséges Urunknak máris oly sok fontos tényekkel tanúsított szándokában fekszik – éppen annyira bizonyos és megdönthetetlen, mint anélkül kétes és ingatag. (Úgy van!)
Igaz, hogy ez részünkről némi áldozatokat igényel, mint hazafiúi készséggel áldoztak eleink politikai fennmaradásunk érdekében 1687-ben és 1723-ban. De ez egy vonallal sem terjedhet tovább, mint amennyi elkerülhetlenül szükséges, hogy, az egyes részeknek minél tágabb autonóm állásából könnyen eredhető szétmenési iránynak ellensúlyozására, egy hatályos egyesítő és összetartó hatalom alkottassék, mely az összes birodalomnak alkotmányos átalakítása következtében, annak közös érdekeire nézve szintén közös alkotmányos intézményeket kíván.
Mert, hogy a magyar korona országainak a birodalom többi részeivel nagy és lényeges közös érdekei és ügyei vannak, hosszasan mutogatni ma már nem szükséges, miután azoknak létezése nem csak a m. főrendek és képviselők minapi válaszfölirataiban, de már az 1848-ki törvényekben is el van ismerve, világos jeléül annak, hogy a magyar törvényhozás még azon lázas napok hevében sem tudott megfelejtkezni azon kötelességről, melyet a magát folytonosan érvényesítő rideg valóság elébe szabott. Ezen közös ügyek és érdekek már akkor kezdtek tényleg keletkezni, midőn Magyarország magát közel negyedfél század előtt önkényt a fels. ausztriai ház uralma alá adta; határozottabbak és lényegesebbek lettek a pragmatica sanctio óta; s még nagyobb mérveket és életbevágó jelentőséget nyertek a had-, pénz-, és hitel-ügy, kereskedelem, közlekedés és ipar-ügy terén, a közbenső vámvonal megszűnte, vasutak és gőzhajózások keletkezése, de leginkább az összes birodalom alkotmányos átalakítása és az európai politikának azon irányzatánál fogva, mely szerint az államok biztossága nagy, könnyen mozgókká tehető s ütközni kész hadseregeket föltételez. Minthogy pedig az ezen részint bevallott, részint tettleg létező birodalmi közös érdekek biztosítására nézve az alkotmányos Magyar-, Horvát-, Tót- és Erdélyország s a nem alkotmányos német-szláv tartományok közt azelőtt kiegyenlítőleg működött korlátlan teljhatalma a császári absolut koronának jövője megszűnt, mellőzhetlen, hogy a kiegyenlítő fejedelmi jogteljesség helyébe oly intézmények lépjenek, melyek a birodalom egyenjogúsított két felének a közös ügyek körüli alkotmányos jogai gyakorlását a birodalom fennmaradásának és alkotmányos hatalmi állásának igényeivel összhangzásba hozzák.
Igaz, hogy van nehezebb kérdés mint az: mik tehát tulajdonképpen a közös ügyek? melyek azok, melyek alkotmányosan nem kezelhetők másként, mint közösen? s mely határig terjed közös kezelésüknek elutasíthatlan szüksége? mert, valamint ezeknek fölötte tág értelmezése elnyelhetné alkotmányos létünk nélkülözhetlen biztosítékait: úgy viszont túlságosan szűk meghatározásuk megfosztaná az alkotmányos monarchiát fennállása és hatalmi tekintélye szükséges kellékeitől.
Átlátom, hogy a jelenkor politikai föladatainak egyik legnehezebbikét képezi azon alkotmányos intézmény lényegének s alakjának megállapítása, mely a kellően meghatározott közös ügyek kezelésére hivatva lesz akként, hogy az, az esetről esetre való érintkezésnek laza kötelékeinél erősebbeket, tartósabbakat és a folytonosság követelményeinek megfelelőbbeket nyújtson anélkül, hogy ez által a magyar országgyűlés azon silány jelentéktelenség fokára süllyedjen, melyen az a magyar nemzet előtt többé becscsel nem bírhat. Ezeket, mondom szükséges óvatossággal, de egyszersmind a célnak megfelelő életrevalósággal előteremteni, a század egyik legnehezebb politikai föladataihoz tartozik, melyekhez se az ó és újabb kor államtanai se Rötteck és Welcker Staatslexiconja, se Verbőczy atyánk s az országgyűlési iratok biztos vezérfonalat nem szolgáltatnak. De higgadt, méltányos és békülékeny szándokkal az elvitázhatlan tényleges viszonyok ildomos számbavételével, némi áldozatkészséggel, s megadva az egésznek, mi neki szükséges, hogy fennállhasson, de fenntartva magunknak, ami nélkülözhetlen, hogy politikailag el ne vesszünk, meg lehet és meg fogjuk találni az utakat, melyek e két célhoz bizton elvezetnek. S ekkor fogjuk a pragmatica sanctio időszerű további kifejlesztésével – mert ebből áll összes feladatunk lényege – a világ előtt politikai életünk új korszakában fölmutathatni első nagyszerű eredményét azon alkotó tevékenységnek, melyre a magyar nemzet – mint fentebb említettem – ezen világrész polgárisodási és politikai kifejlődésének munkájánál hivatva van. (Helyeslés.)
Hogy a közös ügyek törvényes szabályozásával és a kezelésökre alkotandó törvényes intézményekkel a magyar felelős független kormányzatnak azon alakzata és hatásköre, mely az 1848-ki törvényekben felállíttatott, összeegyeztethető-e? és mennyiben? nehéz már most meghatározni. Hinni akarom, hogy némi módosításokkal nem lesz lehetetlen. De míg ez megcáfolhatlanul bebizonyítva nem lesz, tagadni nem lehet, hogy a koronának e részbeli kételyei és aggodalmai jogosak, melyeket se az első föliratnak puszta állítása, se a jogfolytonosságnak a mostani javaslatban remekül kifejtett elmélete el nem oszlathat.
Ami az országot törvényesen megilleti, ami elutasíthatlan gyakorlati szükségleteiben gyökerezik, és ami az ország ügyei üdvös intézésének mellőzhetlen életföltétele, az: egy felelős, minden idegen befolyástól tökéletesen ment, független magyar törvényes kormányzat, (Közhelyeslés) melynek törvényeink ellenére hosszas, sajnos nélkülözése volt régibb s újabb időben a kormány többszöri törvénytelen irányának, kisebb-nagyobb törvényellenes cselekvényeinek s az évről évre szaporodott és végre egy meghaladhatatlan halmazzá nőtt országos sérelmeknek kiapadhatlan kútforrása. Az ország legjobb szellemi erőit fölemésztő ezen visszás állapot megszüntetésére tehát elkerülhetetlen, hogy az ország belügyeit a koronának felelős és minden idegen befolyástól – legyen az Staatsrath, Ministerrath, Reichsrath vagy bármiféle Rath – tökéletesen független tanácsosai a törvény határai között intézzék; s megengedem, hogy az újabb idők kívánalmai szerint, a kormány –hatalomnak, a gyors és hatályosb kormányzat, de a felelősség hathatósb érvényesítése érdekében is, egyes személyekben kell összpontosítva lenni. És így újabb és régibb törvényeink értelmében határozottan kívánom, hogy a magyar királynak – a szó legszorosabb értelmében – lényegben legyen magyar, felelős, független miniszteriuma. (Átalános élénk helyeslés.)
Hogy ezen minisztérium aztán modern alakú tárcás miniszterekből álljon-e vagy ne? – szerintem – az ország ügyeire nézve alárendelt fontosságú kérdés; és szemmel tartva Sz.-István király azon bölcs intését: „hogy nehéz ezen országot kormányozni, ha csak ősrégi szokásai nem követtetnek”, méltánylandó sokaknak azon kétsége, vajon ezen exoticus növény fog-e a magyar földön elfajulás nélkül tenyészhetni? Ez azonban bármiként legyen, szükséges, hogy a magyar kormányzat egyes ágainak élén álló felelős, független közegeknek jövő hatásköre a birodalmi közös ügyek iránt alkotandó törvényes intézkedésekkel előbb összhangzásba hozassék.
Ezt Ő Felsége a pragmatica sanctio értelmében annál alaposabban kívánhatja, minthogy, bármennyire elismerem a jogfolytonosságra vonatkozó éles okoskodásnak súlyát; bármennyire osztozom azon mesterileg kifejtett nézetekben, melyek az egyes törvényeknek fejedelmi önkény általi hatályon kívüli helyheztetéséből eredhető veszélyek iránt felhozatnak; bármily szívesen mellőzöm végre az 1848-ki törvények mikénti keletkezésének taglalását, melyeket illetőleg – anélkül, hogy ebből a törvények ellen indokot meríteni kívánnék – ha valaki, én szólhatnék arról, vajon s mennyire mondható a koronának akkori elhatározása teljesen szabadnak, és minden, nem csupán szellemi nyomástól mentnek – mégis tagadhatatlan, hogy a jogfolytonosság tekintetében nagy különbség van aközött, ha a korona tettleges érvényben talált törvényeket merő önkényből hatályon kívül tesz s az alkotmányt felfüggeszti, míg ezen törvények nem módosíttatnak (törvények, melyek a nemzet közakaratának voltak kifolyásai, évek hosszú során át éltek s üdvös voltuknak jótékony nyomait hagyták a nemzet életében vissza), és ha – mint jelen esetben – a felség által, legnemesebb, legnagylelkűbb szándokkal, s éppen az alkotmányosság helyreállítása céljából, oly törvények előleges átvizsgálása kívántatik, melyeket uralkodásának kezdetén már nem talált hatályban – melyek, legszelídebben szólva, váratlanul jöttek létre s mindössze öt hónapig voltak hatályban; melyeknek kíséretében azon szomorú esetek következtek be, melyekből aztán az ország legkeserűbb szenvedései fejlődhettek; melyek immár 17 év óta hatályon kívül vannak; melyek a birodalom alkotmányos átalakulására és keletkezett számos új érdekekre s viszonyokra való tekintettel a legbehatóbb átvizsgálást kívánják; és melyekben magok a képviselők is készek, első feliratuk szerint, több lényeges változást tenni.
Ha tehát mégis engedem, hogy alkotmányos jogaink, törvényeink és törvényes intézményeink alaki törvényességének puszta elismerése valódi megnyugtatást nem nyújthat, s meddő írott malaszt maradna, ha a tettleges foganatosítás tartósan elhalasztatnék, viszont méltányosnak kell tartanom, hogy – tekintve a rendkívüli viszonyokat, melyekben vagyunk – minden innen vonható következtetés nélkül, a foganatosítás követelése előtt, bebizonyíttassék, hogy az illető törvények a birodalom alkotmányos átalakításával nincsenek ellentétben, s fönnállását és hatalmi tekintélyét nem veszélyeztetik, – mi szerintem csak a közös ügyek iránti országgyűlési egyezkedéssel párhuzamosan és egyetemig történhetik.
Azt sem akarom kétségbe vonni, hogy a miniszteri rendszer a megyei rendszert ki nem rekeszti, sőt hogy az egyik a másikkal megfér; de ha ezt elvileg elismerem, mégis el kell ismernem azt is, hogy mind az egyik, mind a másik több törvényes intézkedést föltételez, melyek által ezen intézmények egymás melletti akadálytalan szabad működhetése szabályozva legyen, mint ezt már az 1848-ki 15 és 16-dik törvénycikkek is tanúsítják. Én tehát a megyéknek, városoknak és szabad kerületeknek régi törvényes hatáskörükbe való visszahelyezését élénken óhajtom, még pedig egyénileg azért is, mert én is azon megyekormányzók sorába tartozom, kiknek sikerült tisztválasztáson kívül is egy jeles megyei tisztikart alkotni, de melynek derék tagjai csupa hazafiú készségből csak azon biztos reményben vállalkoztak a nem törvényes hivataloskodásra és a sok törvényellenes rendeletek foganatosítására, hogy az országgyűlés nem sokára megépíti a hidat, melyen a lélekszorongató törvénytelen állapotból az alkotmányosság terére átlépniök lehetséges lesz. De a törvény által is szükségesnek ismert rendezés nélküli egyszerű visszaállítás, mely mellett a sok törvényellenes szabályok és rendeletek még mindig hatályban maradnának, nem lenne egyéb, mint egy ideiglenes állapotból a másikba áttérni, még pedig anélkül, hogy a megyei élet legbecsesb tevékenysége, a tisztikar szabad megválasztása, mi a törvény által világosan be van tiltva, gyakoroltathatnék.
És most, bocsánatot kérve, hogy a m. főrendeket első felszólalásommal ily sokáig fárasztani bátor voltam (mely hibába egyhamar ismét esni nem fogok, mert engem a szólási viszketeg nem bánt), befejezem előadásomat, kijelentvén, hogy én ragaszkodva a m. főrendek minapi válaszföliratában kifejtett vezérelvekhez, a jelen fölirati javaslat iránt fölmerült észrevételeket, az indítványozott modorban a képviselőházzal közlendőknek vélem, hol hiszen elég határozottan ki van mondva, hogy a m. főrendek a képviselőháznak törvényeinkből s alkotmányunk szelleméből merített érveit és közjogi állításait elvben szintén pártolják, s annak idejében a felséges trón előtt is támogatni készek, mivel a m. főrendek is úgy vannak meggyőződve, hogy az országnak és fejedelemnek jogai egymással elválhatlan összeköttetésben állván, midőn az ország jogai mellett fölszólalunk, egyszersmind a fejedelem jogai iránti tiszteletünket is tanúsítjuk, (Igaz!) mely jogok hatályosan, népeket boldogítva s általak tisztelve csak úgy gyakorolhatók, ha az ország jogaival egyetemben és egy ugyanazon alkotmányos sérthetetlenség talapzatára fektetve, az azon jogokból és kötelmekből emelkedő pyramisnak törvényes fénytárasztó csúcsát képezik! (Élénk helyeslés, éljenzés.)
