VI. ORSZÁGOS ÜLÉS. 1861. junius 18-án.
B. Fiáth Ferencz veszprémmegyei főispán: A magyar történelem nem igen emlékezik korszakról, melyben a nemzet nagyobb egyetértésben lett volna, mint a jelenben; egyek vagyunk mi hazánk szeretetében, egyek alkotmányunkhoz hű ragaszkodásban, egyek törvényeink tiszteletében, egyek közjogi kérdéseink megitélésében, egyek azon hálás érzésben, melylyel az isteni gondviselésnek tartozunk, mert mindannyian tanulmányoztuk Magyarország történelmét, s ha visszaemlékezünk azon roppant áldozatokra, melyeket e nemzet a kereszténységnek, a polgárisodásnak, hogy ne mondjam Európa szabadságának hozott, ha visszaemlékezünk azon véres napjainkra, melyek egyikében e nemzet több halottat siratott, mint egy egész évben ujonnan született honpolgárnak örülhetett, ha visszapillantunk azon tátongó örvényekre, melyek szélére sodrott bennünket nem ritkán az ármány, csodálkoznunk kell, s hálálnunk az isteni gondviselést, mely megengedte érnünk a jelen korszakot, melyben nyugodt öntudattal elmondhatjuk: „Megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán”; – egyek vagyunk még azon biztos reményben is, hogy élni fogunk, mert mindennek mi életre való, a természet változhatlan törvényei szerint élnie s kifejlődnie kell, ha csak létében vagy fejlődésében erőszakosan meg nem gátoltatik. Nézzük, honnan fenyeget bennünket e veszély?
Európától? Európa tisztelni tanulta e nemzet jellemét, még azon időben, mikor az ozmanok veszélyes hatalma ellen védbástyáját képezé, s most azon közleget ismeri fel bennünk, mely által a polgárisodás kelet felé terjesztethetik; azon Európának, melyben ezer évig élünk: sem oka, sem érdeke bennünket létünkben vagy kifejlődésünkben megtámadnia, s igy e részben nincs mitől tartanunk.
Szomszéd hatalmasságoktól? ezek jól tudják, hogy nékiek nincs mit tartaniok tőlünk, jól tudják, hogy a magyar nem bánt senkit, csak őt ne bántsák, de tudja azt is, hogy e nemzetet kiirtani talán lehet, de meghóditni s meghóditottan leigázva megtartani lehetetlen, – igy ezektől sincs mit tartanunk.
Ausztriától? Ausztriával eddigelé egy közös fejedelem alatt, hogy ugy szóljak, kettős dualismusban éltünk, – egyik Ausztriára s Magyarországra egyformán káros s veszélyes, a másik Magyarországra és Ausztriára mint nagyhatalomra, egyformán életkérdés. Az első a kormányforma különbségében, ennek heterogeneitásában feküdt, a másik Magyarország függetlenségében.
Káros és veszélyes az első Ausztriára ugy, mint Magyarországra, mert az emberi természet gyarló, a hatalom széditő, bizonyitja ezt a történelem, kevés kivétellel Nagy Sándortól Nagy Napoleonig; s mai napig mi csoda, ha az ausztriai státusférfiak, kik Ausztriát korlátlan hatalommal, szabad kézzel, kedvük kényök szerint kormányozták, kiállhatlan, türhetlen helyzetnek ismerték, hogy Magyarországot alkotmányosan, azaz a törvények értelmében kellett volna kormányozniok? – innen Magyarország törvényeinek és alkotmányosságának örökös sértegetése, innen Magyarországban a permanens elégületlenség, nyughatatlanság, lázadás és forradalom, – ez Magyarországot természetes kifejlődésében kimondhatatlanul gátolta, de Ausztriára nézve is veszélyes volt, mert Ausztria is gyengült s veszté hatalmát, tekintélyét befolyását Európában; ezen tehát segitni kelletett, de ennek csak két módja volt, vagy Ausztriát alkotmányosan kormányozni, megnyerni igy Magyarország bizalmát, áldozatrai készségét, megnyerni Németországban e befolyást, megnyerni az európai szabad nemzetek rokonszenvét és a szabad államok szövetségét; vagy Magyarország alkotmányát lassankint aláásva, Magyarországot leigázni, minden hatalmat s erőt egy kézben összpontosítni, assimilálni mindent, egy hatalmas hadseregre s az absolut hatalmak rokonszenvére támaszkodva, daczolni dicsőségesen a népek jogos kivánataival; az ausztriai státusférfiui bölcseség ez utóbbikat választá, s innen most már Magyarország alkotmányának rendszeres – systematicus – aláásása s Magyarország függetlenségének megsemmisitésérei következetes törekvés; ez egészben azonban csak kétszer sikerült, II. József idejében s a legközelebb lefolyt korszakban; mennyibe került e kettős dicsőség Ausztriának, itéljék meg az ausztriai státusférfiak önmaguk.
A másik dualismus Magyarország függetlensége; ez életkérdés Magyarországra, mert a magyar nemzet jövőjét, nemzetiségét s alkotmányát biztositva nem látja; s igy e nélkül élni nem is akar, azaz elkövet mindent, nem riad vissza semmi áldozattól ennek épségbeni fentartására s illetőlegesen visszaszerzésére; hogy Magyarország ily hangulatával, Ausztria nagyhatalmi hivatásának meg nem felelhet, bizonyitja a történelem.
Elvégre a most uralkodó fejedelem helyesen fogván fel európai állását, s Magyarországnak Ausztriáhozi viszonyát, az első s káros dualismust azzal szünteté meg czélszerüen, hogy az ausztriai tartományoknak alkotmányt adott, a szükséges dualismust pedig azzal állitandja vissza, hogy Magyarország függetlenségét elismerendi, s pedig nemcsak azért, mert ez Ausztriára nézve is életkérdés levén, az ildomosság parancsolja, nemcsak azért, mert fejedelmi szavával nyilvánitá, hogy alkotmányosan kiván kormányozni, Magyarországnak törvényesen koronázott alkotmányos királya kiván lenni, Magyarország historikus jogait és igy függetlenségét már elismerte, de azért is, mert lehetetlen, hogy Ő Felsége azon nemzet alkotmányos függetlenségét kivánja aláásni, melynek alkotmányos királya kiván lenni; azon nemzetnek, melynek, ha megadják mi Isten és ember előtt az övé, a világ egy nemzete által sem hagyja magát hűségben, lelkesedésben s áldozatkészségben fölülmulni; mert nem lehet Ő Felségének Magyarország függetlenségét az ausztriai Reichsrath javára feláldozni, anélkül, hogy egyszersmind a magyar szent korona jogai is fel ne áldoztassanak, ez pedig ugyanazon magyar szent korona, melynek Nagy Lajos s Corvin Mátyás halhatatlanságu dicsőségét köszönik; mely szent koronának hajdani fényében s dicsőségében leendő visszaállitása egyedül s kizárólagosan Ő Felségétől függ; – mert elvégre moralis absolut lehetetlenség – tisztelettel s sértés nélkül legyen mondva – hogy egy ezer éves dicső korona, egy három hónapos bizonytalan életü Reichsrath javára s dicsőségére áldoztassék fel! (Élénk tetszés.)
Miután Ausztriának alkotmánya van, miután Magyarország függetlensége okvetlen elismertetik, nincs többé okunk Ausztriától félnünk, hogy ezáltal életünkben vagy fejlődésünkben továbbra megtámadtassunk!
Ez egyébiránt a jövendő kérdése, s igy ne csodálkozzék senki, ha ezen egyetlen kérdés megitélésében a nemzet különböző véleményben van, mert minden lehet odábbi különbség ezen egy különbség kifolyása, s nem is veheti rosz néven az ausztriai statusférfiu, ha azt mondja a magyar: „sed timeo danaos et dona ferentes”, vagy hogy magyarul szóljak: „Igen, most megigérnek mindent s talán meg is adják, de csak kényszerüségből; csak érezzék magukat biztosan s hatalmasaknak, ismét megtámadnak bennünket, s mi ott leszünk a hol voltunk” – legyen szabad erre megjegyeznem, hogy feltéve, de meg nem engedve, mikép az ausztriai alkotmányos miniszterium, a magyar törvényes király s alkotmányos nép közé tolakodhassék, feltéve, de meg nem engedve, hogy elég elfogultak s hatalmasak lennének ezt ujra némely sikerrel, kilátással megkisérteni, s ha csakugyan sikerülne bennünket ujra leigázni, mi az igaz „ott volnánk a hol voltunk”, azaz csendes magányunkban, hova ellenünk hadsereget küldeni nem igen lehet, hol ellenünk a többi testvér – nemzetiségeket fellázitani nehéz, – s mivel már ezen lázitásról szólok, szabad legyen közbevetőleg megjegyeznem, hogy ezen lázitás kizárólagosan ámitáson alapszik, az ámitásnak pedig egyetlen criteriuma s ultima differentiája a kiábrándulás, mert enélkül a való is ámitás, s az ámitás is való lehetne, s igy a kiábrándulás órájának előbb utóbb ütnie kell; – mi tehát, ott volnánk, a hol voltunk, de ők is csak ott volnának, a hol vannak; – mennyire kellemes, kényelmes s biztos helyzet ez, ők jobban tudják, mint én. (Tetszés.)
Nem veheti rosz néven az ifju alkotmányos Ausztria, ha azt mondja a magyar: „Ausztriának van alkotmánya az igaz, olyan a milyen, de Ausztriának alkotmánya csak pár hetes, s igy Ausztria legjobb szándékkal sem birhat még alkotmányos öntudattal, s így Ausztria még alkotmányos gyermek, hol alkotmányos jelleme? hol alkotmányos moralis ereje, hogy bizhatnánk benne?” erre én azt felelem: igaz, Ausztriának alkotmánya csak pár hetes, de azért Ausztria népei sem alkotmányos gyermek, csak kereszteltetése marad el igen-igen későre, – Ausztria maholnap alkotmányos férfiu lesz, s igy lehetetlen, hogy azzal kivánja bebizonyitni életrevalóságát, mikép azon nemzetet támadja meg alkotmányos függetlenségében, melynek nagyrészben köszöni önalkotmányosságát, – mert ezáltal nem azt bizonyitandná be, hogy életrevaló, de azt, hogy alkotmányossága halva született; s igy miután Ausztriának alkotmánya van, mely ki fog fejlődni, miután Magyarország függetlenségének helyreállitása a kényszerüség kérlelhetlen logicája, ismét azt állitom, hogy nincs többé mit Ausztriától tartanunk.
Elvégre veszélyeztethetnők jövendőnket önmagunk, ha alkotmányos függetlenségünket ömagunk adnók fel, erre hála Isten, nincs symptoma; vagy ha azon állást, melyet a gondviselés belbecsünknél fogva tarta fenn számunkra, külhatalmak segitségével kivánnók elérni, mert ekkor könnyen megtörténhetnék, hogy eszközkép használtatnánk fel, ettől megment a nemzet értelmisége; vagy elvégre, ha inkább kivánnók megboszulni magunkat, mint jövőnket biztositani, de ez nem fekszik a magyar jellemében; s igy én biztosan nézek egy szebb jövendőnek elébe.
Mikép lehessen szebb jövőt előidézni, és mikép lehessen bonyolodott ügyünket a kormányzandó fejedelemmel – mert csak ezzel lehet dolgunk – kiegyenliteni? ezen kérdés megitélésére legyen szabad a kegy. megnyitó beszédet érintenem röviden, azon logicai rendben, melyben Ő Felsége hozzánk szólni kegyeskedett; nem fogom felhozni állitásaim igazolására a felhozott tv.-czikkeket, történelmi adatokat, diplomai actákat s hitleveleket, mert miután Magyarország legnagyobb tehetségei s tekintélyei e tárgyban tüzetesen s kimeritőleg szólaltak fel, ismeri ezeket már Európa, méltóságod pedig s a m. főrendi tábla minden egyes tagja nálamnál jobban; én csak azon eszméket s elveket fogom röviden érinteni, melyeket a feliratban bővebben kifejteni kivánnék; ebből kitetszik az is, hogy én felirásra szavazok; okom csak egy, de ez reám nézve döntő: mert nincs más út a békés kiegyenlités megkisértésére, én pedig nem ugyan minden áron, de hazám és nemzetem legszentebb érdekében kibékülni remélek.
A kegyelmes megnyitó beszéd, az abban érintett eszmék s elvek, azon meggyőződésben erősitenek meg, mikép bonyolodott ügyeink elintézése, véghetlen nehéz, de nem lehetetlen.
Ő Felsége nyilvánitá, hogy „nincs előitélet, félreértés, akadály, melyet őszinteség, erős, férfias, őszinte akarat legyőzni képes nem volna”; itt fájdalom, elmaradt egy főtényező, mely a többieket feltétélezi – s ez a bizodalom; ha minden nehéz ügyek elintézésénél erre mindenkor szükségünk van, mennyivel inkább a most lefolyt korszak után, melynek főbűne nem az, hogy alkotmányunkat felfüggeszté, hisz ezt az Isten vagy a jó fejedelem egy tollvonással adhatja vissza, – de nem ugy ennek meg nem irott, s mégis főbiztositékát, melyet a nemzetek a fejedelem szivében keresnek, melyet elvégre a fejedelem is népeinek tiszteletében, hű ragaszkodásában s áldozatrai készségében talál, ez a kölcsönös bizalom, melyet megingatni igen könnyű volt, melyet helyreállitni kimondhatlan nehéz. (Tetszés.)
Ezen tényező szükségességét elismeré Ő Felsége is, midőn nyilvánitja, hogy „a kölcsönös jogoknak tiszteletbentartása, a viszonyos érdekek méltánylása s a bizalom létesithetik a kiegyenlitést, a kibékülést.”
Ezen elveknek alkalmazási terén hódoló tisztelettel üdvözlöm Ő Felségét, mert ez az egyetlen jogos, törvényes s alkotmányos tér, melyen minmagunk állunk, melyen a nemzet áll, s melyről e nemzetet sok évek keserü emlékei sem voltak képesek leszoritani; ez az egyedüli fogékony tér, melyen a bizalom uj gyökeret verhetvén, a kibékülés, kiegyenlités lehetséges. Mert alkotmányunk nem a mienk, hitbizományos örökségünk ez, melynek jogos várományosa, a későbbi nemzedék; ezt tehát nekünk szentül és sértetlenül kell fenntartanunk örököseink számára, ha ezek méltó átkában részesülni nem akarunk, ezen kötelesség érzete vezényli a nemzetet, midőn alkotmányának visszaszerzésére, kiindulási pontul egyrészben elfogadta az october 20-ki diplomát, – ezen lelkiismeretes kötelességnél fogva kénytelen a nemzet határozottan visszautasitani a február 26-ki pátenst, vagy az ugynevezett alaptörvényt, mely Magyarország függetlenségét s a magyar sz. korona jogait semmisitené meg.
Minden jogaink, sértetlenül fenntartandó alkotmányunk kifolyásai, ezeknek tiszteletbentartása nem más, mint elévülhetlen alkotmányos jogainknak megfelelő kötelességteljesitése, s azért alkotmányunknak, független felelős kormányzatunknak, Magyarország integritásának visszaállitása, alkotmányos garantiáink elismerése nem más, mint alkalmazása az Ő Felsége által nyilvánitott azon elvnek, mely szerint a kölcsönös jogok tiszteletben tartandók, s miután a magyar szent korona és igy Ő Felsége jogai szinte csak alkotmányunk kifolyásai, e nemzet, mely századokon keresztül kimondhatlan kegyelettel s áldozattal kész és képes volt alkotmányát, a magyar szent korona jogait épségben fenntartani, akkor is, midőn alkotmányunk csak százezerek érdekét képviselte, most, midőn az összes nemzet érdekét képviseli, bizonyosan kész és képes leend e nemzet alkotmányát, a magyar szent korona s igy Ő Felsége a törvényesen koronázott király jogait épségben fenntartani nemcsak, de azoknak mindenki általi tiszteletbentartását eszközölni; mert ez sem egyéb, mint a magyar sz. korona jogainak megfelelő kötelességteljesitése, mint alkalmazása az Ő Felsége által a kölcsönös jogokra kimondott elvnek.
A mi viszonyos érdekek méltánylatát illeti, ezen elv a magyar nemzetre s a törvényes magyar királyra nem alkalmazható, mert alkotmányos nép és alkotmányos fejedelem közt az érdek nem viszonyos, hanem azonos.
A mennyire azonban a közös fejedelemre s az ausztriai tartományokra vonatkozik, őszintén bevallom meggyőződésemet: hogy Magyarország, összes érdekeinek minden iránybani kifejlődését s kielégitését, leginkább s legbiztosabban Ausztriávali törvényes kapcsában érheti el; – de a milyen igaz lehet ez, oly kétségbevonhatlan igazság, hogy egy ki nem elégitett, sőt egy nem eléggé méltánylott Magyarország a közös fejedelemnek és Ausztriának örökös Achilles sarkát képzi; – oly történelem-bizonyitotta igazság: hogy a közös fejedelem s Ausztria nagy, hatalmas, nyomatékos, nyugodt s talán szabad, csak egy kielégitett, eléggé méltánylott, áldozatra kész és képes Magyarországgal lehet; de ezen viszonyos érdekek méltánylatokat nyertek már azon kétoldalu szerződésben, melyet pragmatica sanctionak nevezünk, s mely iránt a nemzet oly kegyelettel viseltetik, mint bármelyik más sarkalatos törvénye iránt.
Viszonyaink, az igaz, változtak, mert viszonyos érdekeinket, közös ügyeinket, eddigelé a magyar király, a nemzettel egyetértve, mint közös fejedelem elintézheté, most azonban Ő Felsége az ausztriai tartományokban is alkotmányos fejedelem levén, okvetlen szükséges, hogy tér nyiljék, hogy mód nyujtassék, mikép viszonyos érdekeink, közös ügyeink igazságosan, méltányosan s alkotmányosan intéztessenek el. De ezen módnak olyannak lennie nem lehet, nem szabad, mely akár Magyarország függetlenségét, akár a magyar szent korona jogait veszélyeztesse.
Ő Felsége „Magyarország kiegészitésének, a különböző nemzetiségeknél felébredt alkotmányossági és nemzetiségi érzelmek folytán, minden kényszerités nélkül a békés kiegyenlitésre időt kivánt engedni” – a mennyire ezáltal Magyarország kiegészitése kétségbe nem vonatik, fel nem tételeztetik, sőt egyenesen elismertetik, hogy Ő Felsége a magyar nemzet nézetével találkozhatott; mert ha Ő Felsége tekintélyének sulyát a Magyarország kiegészitésére vonatkozó törvények szentségének és tiszteletének istápolására használja fel, elég hatályosak lesznek törvényeink, mikép Magyarország minden részei, minden kényszerités nélkül önkényt egyesüljenek, hisz azon alkotmány törvényei rendelik azt, mely alkotmány Magyarország minden népeit, az alkotmányos szabadság áldásaiban egyformán részesíti. (Helyes.)
A nagy baj csak abban rejlik, hogy Magyarország kiegészitése kelleténél tovább tolatván ki, a magyar országgyülés ki nem egészittetvén, törvényhozói kötelességünk teljesitésében gátoltatunk; mert a többi nemzetiségeknél felébredt alkotmányossági érzelem, reánk csak megnyugtató, örvendetes tudósitás, mert ez önlétünk uj biztositéka, – mi a különböző nemzetiségeknél felébredt nemzetiségi érzelmeket illeti, meg vagyok győződve, hogy a magyar törvényhozás bölcsesége minden ez országban lakó népfajnak e tekintetbeni jogos igényeit s méltányos kivánatait teljesitendi, a mennyire ez Magyarország integritásának csorbitása nélkül történhetik meg.
Ő Felsége némely törvények rendeleteit, melyek tapasztalás folytán Ő Felsége jogait, s a birodalmi kapcsot nem biztositják eléggé, ujabbi alkotmányos biztositásig függőben tartani látta szükségesnek. – E feletti sajgó fájdalmamat nem vagyok képes eltitkolni – mert az alkotmányosság legjobb oldala az, mikép a törvények nem egyesek meggyőződése, belátása vagy kénye szerint hozatnak, hanem a törvény a törvényes többségnek kifolyása; az alkotmányosságnak ha nem egyedüli, bizonyosan főelve a törvényeknek feltétlen tisztelete, – s miután minden törvény e törvényes többségnek kifolyása, mely a fejedelem hozzájárulásával szentesittetett, törvény s törvény közt különbséget tenni nem szabad, nem lehet; mert ha van is a törvénynek rendelete, mely Ő Felsége jogát nem biztositja eléggé – a mint meggyőződésem szerint, igenis van, de lehet átalában törvény, mely időjártával czélban vett üdvös hatását tévesztve, a hazára nézve káros, sőt veszélyes lehet, de ezen törvényeket módositani csak a magyar országgyülésnek Ő Felségével egyetértve, lehet joga sőt kötelessége; de a törvényeknek egyoldalu felfüggesztése, megsemmisitése Ő Felsége maga által kimondott azon elvnek, mely szerint a kölcsönös jogok tiszteletben tartandók, lehetlen. (Helyes.)
A mi a lemondási okiratokat illeti, ezeket alkotmányos érzelmemmel, azaz alkotmányosság értelmével, az előfordult történelmi eset hasonlatosságával összhangzásba hozni képes nem vagyok; a pótolható hiányokat pótolni, s jövőre törvényes intézkedést kivánnék, hogy az elv: semmit rólunk nélkülünk, e tekintetben is meg ne sértessék.
A mi az Ő Felsége által kiadandó hitlevelet illeti, az alkotmányos tárgyalás után sem fog más lehetni, mint az, melyet Ő Felsége eldőde adott ki, mely mellett egyedül veheti át Ő Felsége Magyarország kormányzatát; ennek alkotmányunk erkölcsi s vallásos biztósitékának kell lennie: hogy Ő Felsége minden hozott s hozandó törvényeinket mind maga megtartja, mind másokkal megtartatja.
Elvégre alkotmányunk visszaállitása után várva várom a szempillantást, melyben ő Felsége a magyar szent koronával megkoronáztassék, nem csak azért, mert a magyar szent koronával az Isten áldása jár, de azért is, mert a magyar alkotmánynak zárköve a törvényesen megkoronázott király.
Nyilvánitsuk tehát méltóságos főrendek, mikép ő Felségének őszinte férfias szándoka az akadályok legyőzésére a méltóságos főrendek férfias őszinte akaratjokkal az akadályoknak alkotmányos úton leendő legyőzésére találkozik; mikép Ő Felsége által kölcsönös jogokra kimondott elvet elfogadja nem csak a méltóságos főrendi tábla, de ezt elannyira magáénak vallja, hogy ép ennek alkalmazása folytán kéri Ő Felségét, Magyarország integritásának, alkotmányának, független felelős kormányzatának helyreállitására, Magyarország alkotmányos garantiáinak elismerésére; nyilvánitsuk, mikép ellenben a méltóságos főrendi tábla a pragmatica sanctiót, mint minden alkalommal, ugy most is alkotmányos törvénynek nyilvánitván; – kész viszonyos érdekeink igazságos s méltányos elintézésére okvetlen szükséges alkotmányos mód feltalálására szükséges segédkezeket nyujtani; – kész a különböző nemzetiségeknek jogos igényeit, s méltányos kivánatait teljesitni; kész a netalán károsoknak bizonyult törvényeknek alkotmányos úton leendö módositására; – kész alkotmányunk helyreállitása után Ő Felségét megkoronázni, s a törvényesen koronázott magyar királynak meghódolni, – szóval kész a becsületes, tökéletes kiegyenlitésre, kibékülésre; de nyilvánitsuk azt is, hogy készebb a méltóságos főrendi tábla egy netalán ujonnan bekövetkezhető provisorium nyomorúságait, vagy az ostromállapot nyomorú kinjait ujra s ujra átélni, férfias elszántsággal eltürni, mint akár Magyarország integritását, akár alkotmányát vagy független felelős kormányzatát, akár a magyar szent korona jogait feláldozni, – mert ezt alkotmányos nemzettől kivánni nem lehet, mert egy nemzetnél, – mely ezer évig alkotmányosan élt, ez erkölcsi lehetetlenség!
Elvégre nem lehet ezen alkalommal meg nem emlékeznünk azon szánandó hazánkfiairól, kik messze távolban, messze imádott hazájoktól a számkivetés keserü kenyerén tengődnek; hisz közös s kölcsönös érdekünk kivánja, hogy a kiegyenlités s kibékülés becsületes s tökéletes, s ha lehet szivélyes legyen.
Ezen elvek nagyobb részét az előttünk fekvő feliratban feltalálva, s a fel nem találtaknak máskor érvényt szerezhetni remélve, pártolom az inditványt. (Tetszés.)
