Gróf Dessewffy Emil akadémiai megnyitó beszéde.

(Dec. 22. 1861.)

Most, midőn a hazai közélet, a múlt év küzdelmeinek lecsillapulta után, ismét szünidőt kénytelen tartani, s a politikai tanácstermek bezáródása után újra a magántevékenység, magábaszállás és jövőre számítás napjai állottak be: kétszeres fontossággal  bírnak oly nyilatkozatok, melyek a helyzet józan felfogása mellett, irányul és útmutatásul szolgálhatnak a nap teendőire nézve. A magyar Akadémia elnöke, gróf Dessewffy Emil, már több nyilvánosan tartott beszédében adott a nemzetnek józan tanácsokat, vigasztaló és bátorító szavakat, melyek az erős meggyőződés nyugottságával elmondva, a kívánt hatást mindenkor meg is tevék. Új évi irányzóul a magyar közönségnek most sem adhatnánk alkalmasabb szózatot,mint az Akadémia elnökének a közelebb lefolyt nagygyűlés alkalmával tartott beszédét, mely a gondolkodó ember számára bő anyagul szolgál s a közelmúltból hasznos tanulságokat van a jövő teendőire nézve. A beszéd egész terjedelmében így hangzik:

»Tekintetes Akadémia!«

»Midőn ma negyedízben áll előttem az alkalom, ezen tudományos intézet rendszeres évi közgyűlését megnyithatni s egyszersmind a tisztelt gyülekezetet a legszívesebb érzések közt üdvözölhetni, nincs okom azokat, miket a m. Akadémia sajátszerű feladásairól, s a magasabb műveltség magyarosodásának közvetítése által igényelt s egyszersmind nemzetiségünk fenntartására irányzott szellemi küzdelmekből neki jutott munkarész mivoltáról és kellékeiről előbbi beszédeimben elmondottam, ezúttal bővebben fejtegetni. Mióta mindezt, mint gondolom, a haza rokonszenves helyeslése mellett és az Akadémia által megértetve, hazámfiai szívére kötöttem és megfontolásuk alá terjesztettem, a haza által lelkesen felkarolt és bővebb anyagi eszközökkel ellátott intézet megélénkült tudományos tevékenysége, a maga illetékes medrében tartva magát, munkásságát abban s azon buzgó szorgalommal igyekezett folytatni, melyet azon nagy ügy hív szeretete, melynek szolgál, neki e mulaszthatlan  kötelesség gyanánt szab eléje. Azok iránt, mik ez irányban s az Akadémia köréhez tartozó különböző tudomány-szakokban történtek, titoknoki előterjesztés fogván a tisztelt gyülekezetnek teljesebb tájékozást nyújtani, csak azt jegyzem meg, hogy egyébként a lefolyt akadémiai évben intézetünk körül valamely oly kiváló tény, mely különösen reá irányozta volna  a közgondolkozást, nem fordul elő. A viszonyok közbenjött fordulata a hazafi-gondokat más téreken folytatott, más nemű küzdések tartván lefoglalva, a magyar elmék lélektani mivoltából könnyen megérthető, hogy felénk ezalatt a közfigyelem kisebb része lőn irányozva, mint azelőtt. A mi szokásos gyengénk ugyanis, hogy könnyen meg tudunk arról felejtkezni, miképp összes hazai közügyeink benső viszonyban és egybefüggésben állanak egymással, hogy ápolásunkat mindnyájan megkívánjuk, s hogy a  valódi siker, és a fokozatosan mind többet összefoglaló és mind továbbra érő előhaladás lehetősége, ezen ápolás folytonossága és párhuzamosan működő hatása által van föltételezve. Akadémiánk alkotói, mint tudva van, ezen intézetet azért létesítették, hogy magasabbra emelkedésünk szellemi s egyszersmind erkölcsi alapokon történhessék, nem helyén kívüli dolgot fogunk tehát cselekedni, ha említett gyengénkkel röviden ugyan, de kissé bővebben kívánunk megismerkedni.

Ha igaz, hogy a művelődés menetének a tudás terjesztését, a külön népfajokba Isten által plántált szellemnek és képességeknek nemesítése és magasabb erkölcsi értékre emelésével karöltve kell valósítania, - ha igaz, hogy a tudományterjesztésnek az emberi értelmiség sommájának öregbítésére kell irányoztatnia, és hogy ennek, mint gyakorlati eredményben, abban kell kifejezését találnia, hogy az emberiség és a haza olyan okos barátainak száma legyen minél nagyobb, kik helyesen és józanul gondolkozva, okkal és móddal cselekedni tudjanak is, akarjanak is – ha igazak mindezek, úgy kétségtelen egyszersmind, hogy minden nemzetnek, mely nem tengeni és lézengeni, hanem élni akar, bírnia kell azon öntudattal, hogy azon nagy munkának, melyet az emberi értelem véghezvisz, kitartással és saját képességéhez képest volt részese, hogy az emberi értelem vívmányait és haladásait magától telhetőleg mozdította elő, s hogy megtett mindent, mit a cél kívánt, és mi ahhoz vezethetett. De fogunk-e bírhatni ilyen öntudattal, ha említett gyengénkből ki nem vetkezünk? és vajon nem azt tapasztaljuk-e, hogy nálunk nem csekély azok száma, kik, ha valamely hazai közintézetről van szó, amellett felbuzdulni, sőt arra áldozni is készek, de ezt megtéve, fájdalom, azt hiszik, miképp ezzel már megtettek mindent, s ha például az ő hozzájárulásukkal a tudományokat az eddiginél nagyobb mérvben terjeszteni képessé tett Akadémia munkásságának daczára a tudás nem terjed azon mérvben, melyben terjedhetne, efölött csodálkoznak, de nem veszik észre, hogy a cél épen az ő közönyösségök miatt nem vala megközelíthető, mert azon munkásság eredményeit, melyet magasabbra fokozni segítettek, vagy meg nem szerezve, vagy azokkal megismerkedni méltónak sem tartva, azokat teljesen ignorálták, s ha az Akadémia kiadványainak tömege eladatlanul kevert is raktáraiban, a tudomány dús sikerű terjesztését tőle, mint valamely Deus ex machinától, várták és követelték mégis? És nem ezen gyengénk jelenségeit látjuk-e, valahol szellemileg mozoghatunk, más irányban és téreken is? – Hányszor tapasztaltuk, hogy ha valamely hazai ügy mellett hazafias melegséget, hő vágyakat és buzgalmat fejtettünk ki, azt hittük már, miképp ezzel megtettünk mindent, noha ezt párhuzamosan történő okkal s móddali cselekvésnek kell vala kiegészítenie? És nem gyakran tévesztettük-e szem elöl intézetünk halhatlan alkotójának általa annyiszor és oly behatólag elénk adott azon tanítását, hogy minden, bár nem nagyszámú nemzet, mely végzetszerűleg önfenntartási küzdelmekre levén utalva, szilárd elhatározottsággal párosult okkal móddali cselekvés útján akarja és tudja egyszersmind értelmi és erkölcsi súlyát fejleszteni és növelni, saját magában bírja azon egyedüli Deus ex machinát, mely ügyeire javulást és üdülést hozhat: a magasabbra emelkedésre képesítő amaz erőt, melyet valamint senki rokonszenve vagy könyörülete neki nem adhat meg, úgy bárkinek irigysége vagy közönyössége tőle el nem vehet, és a mely ruházhatja fel őt egyedül a jogosult önérzeten feneklő azon állhatatossággal, mely vele a megbecsültetést és méltányoltatást szakadatlanul, és elvégre is kimaradhatlan sikerrel követeltetheti?

Úgy hiszem, tisztelt gyülekezet, az Akadémiának ezen irányban s jobbára már régebben folyamatnak indult, de mind nagyobb térekre terjeszkedő igyekvései azok részéről is figyelemre és köszönetre érdemesek, kik ezen nélkülözhetlen tudomány forrásai megnyitásának szükségét épen úgy érezhetik, mint mi, noha azoknak nálunknál kevesebb hasznát vehetik is. S hogy ezen szükséget érezniök kell mindazoknak, kik a valót és igazat keresni szeretik és átérteni törekednek, mielőtt véleményt képeznének magoknak, az ép oly kétségtelen, a milyen tagadhatlan másfelől, ha azon gyakori felületességet, könnyelműséget, és olykor teljes tudatlanságot tekintjük, mely a rólunk és állapotunkról nyilvánuló véleményeket oly sokszor jellemzi, hogy ezen szükség valóban fenn is áll. És ha ez úgy van azokra tekintve, kik többnyire csak vélekedni és nem cselekedni vannak hivatva, mily becsesnek kell lenni nekünk mindennek, mi a teljesebb, mélyebb és több oldalú ön- és dologismerethez juthatást mozdíthatja elő? Valóban, tisztelt gyülekezet, ha azon csekély hajlamot tekintjük, mellyel fajunk a tisztán eszmélkedő (speculativ) módszer és tanulmányok iránt viseltetik, különösen nekünk van okunk kiváló figyelemre méltatni, és minél bővebb és többszöri merítésre felhasználni a tudás azon forrásait, melyek a tények fejleményeinek mélyebb okaira, benső összefüggésökre, egymáshozi viszonylataira, és egymásba szövődéseikre világot áraszthatnak. – Az igaznak és valónak tudása utáni ilyetén törekedésbe nem fuladhat belé a hazának szeretete, sőt minél teljesebben és tökéletesebben ismerendjük hazánk múltját és jelenét, annál több okunk lesz azt szeretni, és annál okosabban fogjuk azt szerethetni. De a teljesebb önismerethez is csak ezen út vezethet bennünket. A tudás említett forrásainak használata észleltetni fogja velünk a tények hatalmának és a dolgok erejének természetét; ezekkel egybehasonlítani, s mérlegelni fogja másfelől eszméink, vágyaink és reményeinket, és így eljuttatni bennünket erőink és képességeink azon elfogultlan felismeréséhez, mely cselekvéseinknek módot, irányt és mértéket szabva, ugyanakkor meg fog óvhatni mindazon keserű csalódásoktól, melyek erőink túlbecsüléséből származhatnának, midőn meg fogja szerezhetni egyszersmind nekünk azon sem túlcsapongani, sem ellankadni nem tudó szívósságát az önbizalomnak, melyre szükségünk van, és mely sem maga felett kétségbe esni, sem nagy és nemes czélok érdekében türt nélkülözések, és tett fáradalmak s erőfeszítések sikere felett kétkedni nem képes.

Talán érdemesek, tisztelt gyülekezet, ezen nézpontok arra, hogy azokat hazámfiai átértve, szívökre venni hajlandók legyenek. Az Akadémiának áthatva kell lenni az ilyenektől, és neki azt mindig szem előtt kell tartania, hogy a tudomány fejlesztése és művelése közben, irányt mindig attól kell vennie, mit a szellemi s egyszersmind az erkölcsi közállapot javítása megkíván.

A jelen alkalommal is vett föl keblébe új és jeles munkaerőket az Akadémia, kimutatni akarva igy szerzett irodalmi érdemek iránti méltánylatát és kifejezni azon bizodalmas reményét, melyet az uj tagok buzgó közrehatásának eredményeire nézve táplál. Munkásaink közöl intézetünk legrégiebb tagját, Toldy Ferencz urat látandjuk az Akadémia tisztviselői sorából kilépni. Ismeri a haza azon kitűnő és maradandó érdemeket, melyeket ő irodalmunk terén szerzett. Ezek őszinte és hálás elismerése kísérendi őt részünkről azon új hivatali pályatérre, melyen, mint tudjuk, a tudománynak s irodalmunknak általa tett szolgálatok újabbakkal fognak öregbíttetni. Helyét a titoknoki széken, az igazgató tanács és Akadémia, közös választással egy kitűnő férfi által kívánta pótolni. Elég Szalay László urat megneveznem, hogy e választást minden hazafi, s a tudomány és irodalom minden barátjának helyeslése igazolja.

Vannak, tisztelt gyülekezet, a nemzetek életében olyatén rideg s örömtelen korszakok, midőn az elméket nehéz gondok és aggályok töltik el. Azonban az ilyen időket soványakká és terméketlenekké csak az teszi, ha ez aggályok a nemzetnek önmaga iránti hívségét ingatják meg, ha a szellemi tevékenység s az értelmi munka megdermedését vagy megszűnését idézik elő, s az önismeret bővítésére fel nem használtatnak. Bennünket, úgy hiszem, úgy szívósságunk, mint hazánk és magunk iránti kötelességeink érzete, mindig meg fognak óvni az ily veszedelmektől. A komoly időkhöz mért komoly elhatározottsággal lépjünk tehát be a reánk következő akadémiai évbe. Fáradozzunk, dolgozzunk, híven és ernyedetlenül – tegyünk mindnyájan, célszerűen mindent, mi a valódi siker érdekében szükséges, és legyünk meggyőződve, hogy a természet örök törvényei szerint, még a rideg idő is megtermi a maga gyümölcsét.

Ha ezen rövid elemzés magyarázza is azon jelenetet, hogy a mondott időszakban a közfigyelem kisebb része lőn reánk irányozva mint azelőtt, de úgy hiszem, nem fogja azt indokolhatni, valamint nem indokolhatná azon körülmény, ha most azon jelenetnek ellenkezőjét csak azért találnánk tapasztalni, mert azóta a viszonyoknak ismét egy újabb fordulata jött közbe. Tisztelt gyülekezet! A mi tudományos fejlődésünk későbben indulhatott voltaképen meg mint másoké, és nekünk az időt, ha a mulasztást helyrehozni akarjuk, elveszítenünk nem szabad. Vannak nekünk oly feladásaink, melyeket ha megoldani akarunk, törekvéseinknek szakadozottaknak, és nehány tudósra és íróra szorítottaknak lenniök nem lehet. És ha vannak ilyen feladásaink, nem azokat kell-e különösen ide számítanunk, melyek ezen intézetnek vannak eléje tűzve? És ezért bármennyire égető érdeküek lettek legyen is minden hazafira nézve, szemközt az újabb alakítási fejlemények menetével, a történetileg kifejlett jogállapotok érvénye mellett folytatott s fentebb érintett küzdelmek, és egy ilyetén régi közjognak egy más, új korszakot alkotni akarónak követelményeivel helyt foglalt azon összeütközései, melyeknek a lefolyt akadémiai évben tanúi valánk; bármennyire igénybe vehették egyszersmind az államtudományok és történetírás minden igaz barátjának is figyelmét, nem lehete és nem kellene mégis mindezeknek az Akadémiát akár munkásságában megzavarni, akár őt sajátszerű tevékenységi köréből kitéríteni. Azalatt, míg ezek folytak, az Akadémia és annak egyes tagjai folytatólag s mindinkább bővülő eredményekkel nyelvünk emelése körül fáradoztak, a tudományokat mívelték, és forrásaik közül kinyomozni, összegyűjteni, s közhasznúakká igyekeztek tenni, történelmi, természettudományi és legújabban statistikai tartalmú kiadványok és közlemények utján különösen hazánkra vonatkozva mindazokat is, melyeket kellőleg felhasználva és beléjök mélyedve, megszerezhetjük és megtalálhatjuk azon egyedüli ösvényt, melyen haladva, ama nélkülözhetlen tudományhoz: a teljesebb, több oldalú és elfogultlanabb ön- és dologismerethez eljuthatunk.«

(Megjelent: Vasárnapi Ujság, 1862. 1. sz.)