XIV. ORSZÁGOS ÜLÉS, 1866.
Ranolder János püspök: Ez óhajtott alkalommal mindenekelőtt öröm- és hálaérzetemet fejezem ki, hogy elvégre megértük az ég és a fejedelem jóvoltából a kort, melyben Magyarország államéletének berendezését hivatásosan, gondviselésszerűleg teljesítheti. Idáig hosszas vajúdás terén át jutottunk el, mely közepett a nyolcszázados múlt inogott alattunk, a jelen mindig a bizonytalanság ösvényén vitt, a jövőt homály borítá; éldelegtünk amúgy napról napra, és nem volt egyebünk, csak a néha-néha föl-földerengő remény. E remény növekedett, midőn Sz. István koronája megtaláltatott kisasszonynap, Magyarország boldogságos védasszonyának születése ünnepén, hazánk újjászületésének zálogául. És csakugyan, mikor minden nyomasztó volt elannyira, hogy valamennyien éreztük, hogy elsüllyedünk, ha így tart még, tehát segíteni kell már, de segíteni nem bírt senki: akkor Isten a sz. korona örökösét, fejedelmünket küldte szabadítóul. Ő cs kir. apost. Fölsége tizennyolc év előtt még mint főherceg e teremben, István főherceg ő fenségét főispáni székébe igtatván, innen az ország szívéből hangoztatá e szavakat: „E haza egy jobb jövőnek áll küszöbén.” E küszöbön átvezetendő atyáskodó előzékeny jóakarattal, őszinte boldogítási szándékkal, előszeretetének tettekben nyilvánuló bizonyítékaival, ez országgyűlés egybehívásával, egy magasztos, minden magyar szívet és észt megnyugtató trónbeszéddel, és közelebb egy atyai leirattal közeledett hozzánk, megmentvén, boldogítván így az országot, önmagát így megdicsőítvén mindenkorra.
Jelen törvényhozó testület dicső őseihez, nagy múltjához, a király iránti örökölt és történelmileg elismert kegyeletéhez méltón cselekednék, ha e két atyailag fejedelmi szózatot, mely ezer éves történelmi múltunkat visszaadta, és annak alkotmányos törvényes jogosultságát elismeri, mely a magyar korona épségét, az ország önállóságát biztosítja, melynek logikai hatalma s törvénye alapossága cáfolhatlan, és melyben fejedelmünk mindent megadott, mit szent kötelmei vallásos érzetében, mit a birodalom belbékéjének, sőt fönnmaradhatásának kockáztatása nélkül, és amit, a jelent s jövőt illetőleg, provide megadhatott, ha e fejedelmi szózatot úgy, mint a törvényhozó hatalom egyik fő tényezőjének, egyszersmind végrehajtójának programját, szeretete s boldogítási szándéka sugallta programját, annak szellemét s cikkeit, e testület helyeslő elfogadásával megtisztelné, magáévá tenné.
Így és ez értelemben pártolom Cziráky János gróf ő nagyméltóságának indítványát. Így az egyetemes nemzetet tisztelnők meg, és örömének, lelkesültségének s abbeli óhajának adnánk kifejezést, mely most a paloták úgy, mint a kunyhók lakóiban egyaránt él; így lennénk hű visszhangja a nemzetnek, mert a nemzet epedve óhajtja a kiegyenlítést és Urunk megkoronáztatását: miért is a nemzettel ellentétbe jövünk, ha nem így cselekszünk.
Pedig nem a nemzetnek egyedül tartozunk evvel, de a birodalom népeinek is. Ne adjunk ezeknek oly vélekedésre alkalmat, mintha mi a birodalom nagyhatalmi fejlődését akadályoztatni akarnók, akadályoztatni a kereskedelem, hitel emelését. A birodalom népei súlyt, erőt kérnek s várnak tőlünk, hogy a föladatot megoldva, Közép-Európában velők együtt erősödjünk oly hatalommá, mely népeinek erkölcsi s anyagi jóllétét, fölvirágzását és tekintélyét benn és künn biztosítsa.
Ennélfogva európai nemzetünknek hivatása. Európa néz ránk. Európa előtt, király és nemzet, vajmi nagy elvet képviselünk: a jog és törvény elvét a forradalom ellenében. Ha a nagy föladást nagylelkű fejedelmünkkel egyetértőleg megoldjuk: Európa könnyebben lélegzik föl, mert a jog és törvény tért nyer, a trónok erősödnek, a népek biztossága növekszik és a szétszórva forrongó elemek elfoszlanak. Lám, mily magasztos hivatásunk.
Ámde int az idő. Itt az alkalom, midőn tenni lehet; itt az idő, midőn tenni kell: az idő élet, az élet cselekvés. Miért is az ellenzésnek, az akadékoskodásnak, a merevkedésnek most, kivált a fejedelem szeretetének ennyi nyilvánulta után, nem lenne értelme, de lehetne azon kárhozatos hatása, hogy fölemésztene bennünket. Mert az idő múlik, az események pedig e rohanó korban oly gyorsan alakulnak, hogy szinte félő, vajon ily alkalom megjön-e ismét e nemzetnek. Hisz a nemzetek életében is vannak percek, melyeknek következményei helyrehozhatlanok. Messze ható e napok hordereje. Súlyos felelősség nyugszik rajtunk. E nemzedék meggyógyíthatja némileg a múltat, megmentheti a jelent, biztosíthatja a jövőt. Tehát politikai érettségének úgy adná jelét, ha kellő időben a körülményekkel ildomosán megalkuva, azokat egyúttal nagyságának megalapítására fölhasználná.
Kövessük azért a zászlót, hagyományos hivatásunknál fogva is kövessük a zászlót, melyet legjobb fejedelmünk, honatyánk kigöngyölített és mely honatyai szeretetének fuvalma által lengettetik; kövessük a haza és a trón érdekében, kézfogva, együvé vetett vállal, egyértelműen, egy akaratúan. S ha így, miképp saját létünk, javunk, jövőnk, fönnen követeli, megmutatjuk most, hogy a magyar hálás és nagylelkű generosa natio: úgy a nemzet fokozott bizalma, hírnév, dicsőség és istenáldás koszorúi közt ragyogandja körül fölséges Fejedelmünket, midőn az, bár minél előbb, bár fölséges Királynénkkal, hódolva szeretett honanyánkkal együtt, megkoronáztatik; a nemzet pedig ifjult erővel hatalmasan s dicsőségesen megy magas rendeltése gondviseléses útjain, megelégedés, nagyság s virágzás közt töltve be állását és az időt, melyen áthalad, nemzedékről nemzedékre, a világ végezetéig! (Éljen.)
