XXI. ORSZÁGOS ÜLÉS. 1861. augusztus 21-én.

Mailáth György, főtárnokmester nyilatkozata a helyzet és azon férfiak helyzetének constatirozása végett, kik oktober 20-án a magyar kormány élére állottak.

Mailáth György, főtárnokmester: Én ritkán éltem vissza a mélt. főrendek béketürésével s azért e vég perczben bocsánatukra számitok, ha egy két szót ejtek a helyzet constatirozása végett, különösen constatirozása végett azon férfiak helyzetének, kik october 20 után a magyar kormány élére állottak. (Halljuk! Halljuk!) Hogy ezt tehessem és hogy a jelen állapotot érthetővé tegyem, egy rövid visszapillantás a multra szükséges. Nem akarok e tekintetben az 1848/49-ki időszakig visszatérni; ha tenném, a forradalomnak divattá vált feltétlen dicsőitése ellenében kellene felszólalnom, de magam is érzem, hogy közelebb állunk azon időszakhoz, hogysem a történetiró egykedvűségével; vagy elfogulatlanságával hozhassunk itélelet oly események fölött, melyeknek, ha nem részesei, legalább igen közelről érdeklett tanui valánk.

Az kétséget nem szenved, hogy ezek mély hatást gyakorlottak minden tekintetben, minden irányban, és hogy actiót képeztek a szó teljes értelmében. Ezt csakhamar a reactió követte. És még kevésbé lehet hajlamom registrátora lenni azon szomoru időszaknak, mely a „vae victis” sajnos illustratiója volt. Arecriminátiók terét mindig meddőnek hittem; de vészesnek tartanám e pillanatban, midőn nem ingerelni, nem izgatni, hanem nyugtatni és csillapitani minden honpolgárnak legszentebb kötelessége. – Egy-két vonással akarom ecsetelni az időszakot, mely a transactio epocháját előzte meg.

Avillafrancai béke után meg volt ingatva a birodalom nagyhatalmi állása; Magyarország viszont magát abban hitte megtámadva, mihez kegyeletének leggyöngédebb kötelékei füzték: nemzeti létében; anyagilag pedig abban, mi függetlenségének egyedüli biztositéka volt, t. i. vagyonának tőkeerejében.

Miután minden kisérlet jogos igényeinek érvényre juttatását és panaszainak orvoslását eszközölni meghiusult: igen természetes, hogy az ingerültség nőttön nőtt, – a figyelem egy nemével a lázás ingerlékenységnek a külföld eseményein csüngött, és a sajtó a belélet meddő teréről leszoritva s a közönség hajlamát követve jó formán csak a külföldi izgalmaknak volt majd nyilt, majd a sorok között olvasható, de mindenesetre, folytonos közlönye. Az észlelő figyelmét tehát azon körülmény, miként egy szikra elegendő arra, hogy az egész ország, és utána a birodalom lángba boruljon, nem kerülhette el. Már pedig ha láttam volna is a sürü füstgomolyt nehezedni a leégett falvak fölött, ha nem hallottam volna a tüzhelyeikről elüzött békés polgárok jajveszékléseit, ha nem szemléltem volna a polgárháboru minden borzadályait: még akkor is kötelességemnek tartottam volna mindent elkövetni, hogy a vészek e legnagyobbika honunktól eltávolittassék.

És azért midőn az ugynevezett erősített birodalmi tanácsba több honfitársaimmal együtt meghivattunk, ugy hiszem, ez volt az elhatározó ok, mely bennünket hosszasb küzdés után arra birt, mikép e bár rend- és törvénykivüli hivatást, mely a napi közvéleménynyel éles ellentétben állott, elvállaljuk. Tettük pedig ezt annál nyugodtabban, miután a küldetés inkább bizalmi mint hivatalos szint viselt, s épen azért semmi jogot nem veszélyeztethettünk, legfölebb jogos igényünk érvényesitését ez uton is megkisérthettük.

Nem szándékom mélt. főrendek, a birodalmi tanács küzdelmeit elősorolni. Ha valaki, én legjobban érzem, hogy ottani működésünk hasonló volt a csepphez, mely a csordultig telt pohárban a folyadék kiömlését okozza.

De az annyi csalódásnak alapjául szolgált balhit ellenében szólalok fel, miszerint e tanácskozások során kifejlett eredmények a vég elerőtlenedés, az anyagi elgyengülésnek lettek volna következményei, nem pedig azon erkölcsi okok összegének, melyek azokra határozó befolyással voltak. Ezen erkölcsi okok között első helyen áll kétségen túl a fejedelem őszinte és népei boldogítására irányzott jó szándékán és minden nehézségen diadalmaskodott akarata, az európai közvélemény erkölcsi sulyán, és végre erőteljes támogatása azoknak, kik a birodalom minden részéből a fejedelem meghivására egybesereglettek; és kiket az elébbi rendszer nem kevésbé érezhetőleg, sujtott.

Találkoztunk mi ott oly férfiakkal és nemcsak egy táborban, kik a mi jellemet, tehetséget és független önálló nézetet illet, a világ bármely alkotmányos honának diszére válnának. E tényezök közreműködésével keletkezett az october 20-ki államcselekvény.

Forduló pontot jelölt ez egy hagyományos politica irányában, országlási elvül a birodalom területén az alkotmányosságot tüzte ki az addig alkalmazott absolut rendszer helyébe, elismerte azt, hogy egy történetileg kifejlett államnak, mint Ausztria, egyedül a történeti jog képezheti legbiztosabb alapját. Kimondotta végül azt, hogy a historiai jogosultságok elismerése mellett, egy némelyikére a legmagasb államérdekeknek ezeket egy pontban egyesiteni okvetlen szükségessé vált.

Ez volt az october. 20-ki fordulat vezéreszméje, ez iránygondolata. Magyarországot illetőleg az ősi alkotmánynak helyreállitása, és ennek a birodalom egyéb országai igényeivel alkotmányos uton leendő összhangzásba hozatala mondatott ki vezérelvül, és még elébbi időkben ez ország mindenkor „ad normam aliarum provinciarum” szándékoltatott kormányoztatni, most az, mi a saját alkotmányos életünkben helyesnek, és életerősnek bizonyult, az önkormányzat elve, ezekre alkalmaztatni, viszont, a mi elébbi alkotmányos szerkezetünkben az együttlét feltéteinek tökéletesen meg nem felelt, és a változott országlási elvek, s időközt kifejtett viszonyok mellett, azoknak még kevésbé fogott volna megfelelhetni, a közös ügyek közös tárgyalása czéloztatott megállapittatni.

Hogy ily közös ügyek, ily közös érdekek mindig léteztek, arra mutat már őseink gondoskodása is, kik törvények által kivánták biztositani Magyarországnak a közös ügyek elintézésére vonatkozó befolyását; habár egy igen menthető féltékenység őket még is inkább az elszigeteltségre; mint ezen érdekeknek tisztába hozatalára birta.

És ha lehet szerénytelenség nélkül némi hibát tulajdonítani ez eljárásnak, az kétségen kivül abban feküdt, hogy igen sok történt rólunk nélkülünk, a mi velünk vagy talán ellenünk nem történt volna, és a minek utóhatása – akár mit tegyünk e részben, magunkat csalodásba ringatni nem szabad, – reánk nézve maradandó leend. Ezen közös ügyek és közös érdekek első határozott közjogi kifejezést, igaz, az 1848-ki törvények által nyertek; és azok elintézésére nézve egy miniszter rendeltetett közvetitő közlegül, mi talán már akkor sem volt elegendő, most pedig a változott viszonyok között, legalább hitem szerint teljesen elégtelennek mutatkoznék.

Én tehát ugy vagyok meggyőződve, hogy nemcsak az összes birodalom érdeke, hanem különösen saját érdekünk is kivánja azt, hogy eziránt frigyesülés jőjön létre az illető országok között, és ugy hiszem, hogy ha egyszer a szükségnek ez érzete gyökeret ver az országban, az egyesülési mód is fel fog találtatni. Magyarország beléletére nézve october 20-ka után mindenekelőtt a nemzetiségi kérdés lőn méltányos módon megfejtve; az ország kiegészitése közel kilátásba helyezve, végül a megyei rendszer – habár csak részben – visszaállitva.

Mindezekhez Ő Felsége fejedelmi állásánál fogva azon föltételt volt kötni kénytelen, hogy az átmenet az anyagi érdekek sérelme, a rend megzavarása, a birodalom pénzforrásainak kiapasztása, nagyhatalmi állása és védelmi erejének csökkenése nélkül történjék, hogy a közjogi kérdéseknek a törvényhozás utján leendő megoldásaig is a végrehajtó-hatalom fennakadás nélkül működhessék, és a közigazgatás kerekei sükerrel foroghassanak. És mi e föltétek alatt elvállaltuk a közvetités hálátlan szerepét; hátlannak mondom, mert még a siker esetén is csak az utókor elismerésére számolhatni.

Tehettük pedig ezt teljes megnyugvással, mert egyrészt a közjogi kérdések a törvényhozásnak voltak fenntartva, másrészt a nemzetiségi igényeknek elégtétetve, pedig nem szükséges a mélt. főrendeket Nagy Pál mondatára emlékeztetnem, hogy: „az elveszett alkotmányt három nap állithatja vissza, az elveszett nemzetiséget nem pótolhatja semmi.” (Tetszés.)

A második a mi helyreállittatott a megyei rendszer volt, ha bár részben, de legfontosb attributumaiban, a mennyiben a kinevezett hivatalnokok helyett szabadon választott tisztviselők kezébe tétetett le a végrehajtás, mi mindenesetre nagy horderejü bizalmi tényt foglalt magában; a mennyiben továbbá a helyhatóságoknak a beligazgatás és közügyek feletti ellenőrködési joga korlátlanul gyakorolva lőn, miről a közgyülések feletti jelentések elegendő tanuságot tesznek. Pedig ha jól emlékszem Dessewffy Aurél mondja egy helyen, hogy „nálunk századokon keresztül gyakorlott és azért a valódi életbe szövődött szokás hatalmánál fogva csak az fekszik szilárd alapon, csak az számithat tartós létre, mi a megyében, vagy helyesebben mondva: a helyhatósági rendszerben leli sarkpontját.”

A kérdés már most az, meg lőn-e e fennérintett feltételeknek felelve? Mi jó hittel elmondhatjuk, hogy részünkről elkövettetett minden, mi a kibékülés és kiengesztelés művét lehetővé teheté. Az alkotmányos élet megujulása alkalmával természetszerüleg felmerült kicsapongások irányában a lehető legnagyobb engedékenységet tanusitottuk mind azon határig, melyen túl az vétkes gyöngeséggé fajul. És tettük ezt nem erély, és nem bátorság hiányában, melyeknek komolyabb és a birodalomra nézve vészesebb pillanatokban elegendő bizonyitékát adtuk, hanem tettük azért, mert ugy hittük, hogy sokkal kevesebb vészszel jár a hoszszasan elfojtott szenvedélyeket száz meg száz biztositó szelepen elpárologtatni, mint erőszakos repressio által explósiót idézni elő, mely az egész államszerkezetnek gépezetét fogta volna veszélyeztetni. Tettük azt azért is, mert hittük és éreztük, hogy oly 12 év után a kormánynak mindenekelött bizalomra van szüksége, és tudtuk azt, hogy mig a bizalmatlatlanság burjánként terjed, a bizalom igen gyönge növény, mely gyengéd ápolást és hosszas kitürést igényel, ha ki gyümölcseit éldelni kivánja.

Törekvésünket siker nem követte. Egy-két rajongót kivéve, ki minket betüszerint átmeneti hidnak tekintve, szeretett volna taposni, igazságtalanok lennénk, ha személyes viszonyaink iránt panaszt emelnénk, hálátlanok, ha azon támogatást nem említenők fel, melyben a hon oly sok és jeles fia részéről találkoztunk; de épen annyira vétenénk az őszinteség ellen, melylyel a mélt. főrendeknek mindenkor, de kivált e válságos perczben kétszeresen tartozunk, ha nem érintenők azt, hogy e gyámol nem volt oly átalános, miként a sükert biztosithatta volna, és hogy különösen elleneink az oct. 20. fordulat horderejét sokkal sebesebben és élesebben fogták fel, mint azok, kiknek azt méltányolni érdekükben feküdt volna. Nem szinlelést óhajtottunk, tudjuk hogy a színlelés minden tekintetben a legroszabb politika, és tudjuk még azt is, hogy a magyarból sok mindenféle válhatik, csak szolga és képmutató nem. (Zajos tetszés.) De tagadást nem szenved, hogy az october 20-ki fordulat, legalább hitem szerint, őszinte békeajánlat volt, és épen oly őszinte fegyvernyugvásnak kellett volna azt követni, mind azon pontig, midőn az egyedül illetékes harczmezőn, a törvényhozáson ujult volna meg a közjogi kérdések fölötti vita. A helyett azon küzdelem, mely 12 éven keresztül a passiv ellenállás fegyvereivel vívatott, folytatva lőn az engedményezett téren, és folytatva az engedményezett fegyverekkel. És innen az anomáliák serege, melylyel különösen a közigazgatás terén találkozunk; innen az, hogy például ugyanazon államtestben hivatalnokok, kik a dolog természete szerint arra lennének hivatva, hogy egymásnak segédkezet nyujtsanak, ellenséges táborként állanak egymás irányában, s az egyik lázitónak czimeztetik, mert kötelességét teljesiti, a másik lázadónak, mert hite szerint alkotmányos tisztében jár el. – Innen volt az, hogy a hazaárulás és felségsértés szavak oly pazarul hányattattak, pedig ezen két faja az embernek, hála Istennek, nálunk egyiránt ritka; (zajos tetszés) innen az, hogy oly állapot idéztetett elő, mely, merem mondani, honunkat kivéve, talán sehol nyolcz kilencz hónapon keresztül nem lett volna tartható, és mely a nemzet józanságáról legfényesebb bizonyságot tesz. (Tetszés.)

De ez az főleg, mi állásunkat nehézzé, mi különösen a közvetités művét sükertelenné tette. Ezen állapotok, és az october 20-ki határozmányoknak a német-szláv tartományokban történt gyarló kivitele – mely az ottani közvéleményt méltán szállitotta irányukban sikra, – ezek idézték elő a február 26-ki pátenst, és véle az osztrák centrálizáló irányzat győzelmét.

Nem szükséges a mélt. főrendeket figyelmeztetnem azon különbségekre, melyek az october 20-ki irányeszme s a február 26-ki kivitel közt fejlődtek ki.

Csak azt kivánom kiemelni, hogy például az october 20-ki határozványok szerint birodalmi tanács lett volna mérsékelt számmal az országgyülések delegáltjaiból egybeállitva; mig viszont itt birodalmi gyülés áll előttünk, – akárhogy neveztessék is, – mely két házra oszlik, 4-500 egyénből áll, s nem csak az országgyülések választottaiból, hanem közvetlen választások utján is tehát tökéletes birodalmi képviselet alapján alakitható.

Magyarországra nézve, az october 20-ki összes határozványok szelleme, mert itt szükséges a diplomát az ugyanazon napon kelt kéziratokkal öszszefüggésben venni szemügyre, és a február 26-ki nyiltparancs értelme között a különbség az, hogy mig october 20-án maga az elv alkotmányszerü tárgyalása, és az ős alkotmánnyali összhangzásba hozatala helyeztetett kilátásba: február 26-án a törvényhozásnak meg sem kisértett beleegyezése, vagy meghallgatása nélkül történt e részben határozó intézkedés, és az országgyülés feladata egyedül a 85 tag megválasztásának módja feletti tanácskozásra szorittatott.

Én részemről igen természetesnek látom, hogy az osztrák miniszterium ezen alkotmányosan összpontositó irányban működik, s hiszem, hogy ezt annak legnagyobb része azon erős és teljes meggyőződésben teszi, mikép a birodalom erejét, hatalmát, jövendőjét csak ezen módon alapithatja meg.

Kevésbé birom az egyik vagy másiknál felfogni azt, mikép lehessen a kormányzat gépelyének kerekeit 10 éven keresztül minden erélylyel és buzgalommal absolut irányban hajtani, és ritka önfeláldozással ugyanazon erélyt és buzgalmat az ellenkező irányzatnak felajánlani. (Tetszés.)

Azt is természetesnek látom, hogy a bureaucratia, mely october 20-án megingatva, de lefegyerezve nem lőn, a hatalmat, melyet kényelemmel gyakorolt, megosztani, vagy átengedni nem kivánja, ez annyira a dolog természetében fekszik, hogy bárgyu, a ki ezen csodálkozik, de gyámoltalan, a ki jogosulatlan beavatkozását tűri.

Én ez irányt dynasticus és birodalmi szempontból nem tartom czélravezetőnek. – Ugyanis azt hiszem, s e részben a legutóbbi események sem ingaták meg hitemet, – hogy azon országok tömbe, melyek osztrák birodalomnak nevezete alatt egy nagyhatalmi államtestet képeznek, nem a vakeset szüleménye, hanem a történetileg kifejtett belső szükségleteknek, az érdekek rokonságának, és részben az európai viszonyok békés fönnmaradása, s üdvös fejlődhetésének követelménye.

S e részben nemcsak a történelem int arra, – mert hisz látjuk a legrégibb időkben is, hogy bármelyikében ezen országrészekben, melyek jelenleg egy állam-testté alakultak, államférfiui előrelátással és tetterővel biró egyén vergődött a hatalomra, nyomban ügyekezett hatalma alá keriteni az államok majdnem azon összegét, a mely jelenleg több százados kapcsolatban létezik; igy a Jagellók, igy a Cseh Ottokár, Korvin Mátyás és többen, – de tanusitja azt talán Ausztriának közmondattá vált szerencséje is.

Megvallom ugyanis, hogy még a pomologia terén sem hiszek a kertész szerencsés kezében, hanem inkább annak ügyességébe és szorgalmába helyezem bizalmamat; és igy a politika terén sem hihetek oly szerencsében – mely századokon keresztül mindig az elhatározó pillanatban játsza a mentőszerepet.

Itt az okot mélyebben kell keresni; s részemről azt azon benső szükségletben találom, mely az elhatárzó pillanatban az elválni induló részeket ismét egygyé forrasztotta. (Helyeslés.)

Ezen összeköttetésben találta hitem szerint Magyarország állami és nemzeti létének legtökéletesebb biztositékát. S erre nézve szabadjon tekintélyre hivatkoznom, egy férfiura, kinek, mig élt, hazaszeretetét senki kétségbe vonni nem merte, kinek ravatalán egy egész nemzet osztatlanul gyászolt, kinek államférfiui belátásáról munkáinak talán minden lapja tanuskodik, és ki az elszakadás eszméje ellen és ez összveköttetés mellett hajdan a prófeta ihlettségével szónokolt.

De tanusitja azt őseink példája is: látjuk ugyanis, hogy már igen sokszor voltunk közel az elváláshoz, és őseink bölcsesége ismét leghelyesebbnek tartotta az együttmaradást, talán ösztönszerüleg sejtve, hogy ez fenyegeti még legkisebb veszélylyel nemzeti létünket, mert sokkal polgárisultabb az elem, hogysem bennünket kiirtson, és nem eléggé ügyes, hogysem magába fölszivjon. (Tetszés.)

De épen ezen összeköttetésben szükséges, hogy Magyarországnak meglegyen kellő sulya és nyomatéka. – Nem egyedül az ország historiai multja, vagy kiterjedése végett, nem azért, mert fajunk talán politikailag érettebb, vagy alkotmányilag tapasztaltabb, ha ez igy volna is, jobban szeretem, ha ezt mások mondják el felőlünk, hanem azért, mivel azon polyglott tömkelegben, mely az Osztrákbirodalom népeiből alakult, azon népfaj, melytől Magyarország elnevezését nyerte, az egyedüli rokontalan faj.

Szemeink hiába függnek a külföldön, nekünk itt élnünk halnunk kell. – És épen ezért vagyunk arra hivatva, hogy e fajok közepette, melyek többet kevesebbet kifelé gravitálnak, a conserváló és neutralizáló elemet képezzük, csak helytelen számitás, vagy erőszak térithetnek el azon ösvénytől, melyet a dolgok természetes folyama, és a józan ész számunkra kijelölt. (Tetszés.)

Erre nézve természetes, hogy nem legjobb kezdet, ha egy nemzetnek, mely 848 éven keresztül alkotmányos életet élt, ezen alkotmányos életének jogfolytonossága vétetik kétségbe. És ugy hiszem, hogy azon negátióra, mely e jogfolytonosságot kétségbevonta, senkisem várhatott egyebet, mint azon határozott hangulatu affirmatiót, mely törvényeink minden betűjéhez ragaszkodik. (Tetszés.)

Ki egyebet remélt, az nem ismerte azon népet, mely talán száz véleményárnyalatra oszlik, midőn jogait biztositva hiszi, s ezen árnyalatok fölött keleti vérének egész hevével vitatkozik, de egy tömör testté alakul, mihelyt nemzeti vagy állami létének jogfeltéteit kétségbevonva látja. (Élénk tetszés.)

Ezen alapokon a közvetités műve lehetetlen.

Másrészt oly állapotok mellett, mint a közigazgatás terén kifejlődtek, a kormány állása jóformán tarthatlan.

A kormánynak csak két alternativa közt van választása: erőszak vagy erőtlenség közt.

Az elsőt alkotmányos szempontból veszélyes alkalmazni; a másodikban magasabb kormányzati szempontokból és magának az országnak érdekében nem szabad megnyugodni.

Mit rejt a jövő méhében, arra nézve csak sejtelmeim vannak.

Hogy ezeknek némi hitelt szerezzek, szabad legyen egy mondatot idéznem, 1843-ból.

Én akkor mint megyei követ kevesed magammal küzdöttem a kk. és rr. egy határozata ellen, melyben magvát láttam rejleni azon viszályoknak, melyeknek keserű gyümölcsein még jelenleg is tépelődünk. Ha jól emlékezem, körülbelől ezeket mondottam:

„Ha bekövetkezik az idő, midőn az észak népének árjai megunva rideg bölcsőjüket, Európa polgárisodásának másodszori védgátját megrohanják, akkor mi, a hosszas béke karjai között álomba ringatva, a fényüzés által elpuhulva, könnyü martalékokká válandunk, ha ez elhatározó pillanatban e hon lakosit egy sziv, egy lélek, egy érzés nem egyesiti.”

Abban talán csalatkoztam, hogy a győzelem oly könnyü volt; de a jóslat teljesült.

Most ismét válságos perczeket élünk, válságos ponton állunk. És én sejtem, hogy ha Lajthántúli szomszédaink fiatal alkotmányos életüket arra használják föl, hogy erőltetve téritsenek körükbe, holott tartósan és maradandólag csak saját beleegyezésünk, és csak a jogok kölcsönös tisztelete, az érdekek kellő méltánylata után sükerülhetne az ilynemü frigy: akkor meglehet, hogy pillanatnyilag sikert aratnak, de a birodalom, jövendőjét biztos alapra helyezni nem fogják. (Helyes!)

És attól tartok, hogy beérkezendik az idő, midőn a bánat érzetével fognak visszagondolni azon pillanatra, melyben egy szabad nemzetet és jogait mellőzve, ezek romján kivántak saját jogaiknak érvényt szerezni.

Ha viszont mi a törvényes utról eltérve, jogos igényeink helyett jogtalan és hiu ábrándok után kapkodunk, vagy pedig ha jogos igényeinket érvényesitve nem ügyekszünk, azokat az életerőssé vált igényekkel, és a tények hatalma által kifejlett viszonyokkal egyeztetni: akkor ismét meglehet, hogy hosszas vajudás után ezen ország lehet dicső és boldog; de attól tartok, hogy Magyarország nem lesz többé. – Nem lesz azon Magyarország, melyet szent István hajdan koronája alatt egyesitett; nem lesz azon Magyarország, melyet őseink vérükkel szereztek, de eszükkel tartottak fönn. (Tetszés.)

Egyébkint én töretlen bizalommal vagyok a király igazságszeretetében, és a hivatkozást a helytelenül értesitett fejedelemtől a helyesebben értesitendőre még mindig lehetőnek tartom. Bizom a velünk százados kapcsolatbanálló népek helyes felfogása és saját érdekük sugallta méltányosságában. Bizom végre nemzetünk jó nemtőjében, mely e népet a tévedések köréből mindig visssavezérelte a józanság törvényeihez. És azért hiszem és remélem, hogy habár talán avatottabb és szerencsésebb kezeknek – de sikerülend előállitani egy müvet, mely nem hónapokra, nem évtizedekre, hanem századokra legyen számitva, miként századokra volt számitva őseink alkotmány-szerkezete. Hiszem és remélem, hogy azon alapon, mely a forradalom és kényuraság után épen fönnmaradt, a nép jogérzete alapján és azon számos munkás segélyével, kit elébb nélkülöznünk kellett, sikerülend emelnünk egy müvet, melyet „nec imber edax, nec aquilo impotens possit diruere, nec innumerabilis annorum series et fuga temporum.” (Éjenzés.)