XVI. ORSZÁGOS GYŰLÉS, 1866.

Cziráky János gr.: Nmltsgu tárnokmester, mltsgos főrendek! Komoly föladatnak teljesítése  várt reánk, minővel, ha átlapozzuk hazánk közjógi történetének évlapjait, alig találkozunk, midőn súlyos rázkódtatások után, eltűnve az 1861-ik évben múlékony röppentyű gyanánt fölcsillámló, de már is alkonyodtával elenyésző alkotmányos velleitásnak fénysugara, post varia fata, post tot discrimina rerum, ezen országgyűlésre összesereglettünk. Elutasíthatlan postulatum gyanánt fekszik előttünk nagymérvű élet- és korkérdések megoldásának szüksége: hazánk alkotmányos érdekei határán is messze túlterjedőknek, melyek a pragmatica sanctión alapuló közbirodalmi kapcsolatnál fogva, mely a részek elválhatlanságát és föloszthatlanságát együtt és egymással föltételezi, a közös védelemnek alapján a közbirodalomra magára  is hatnak ,és így európai súllyal bíróknak, de azért mégis leginkább alkotmányunknak belszerkezetét anyagik- és szellemileg érdeklőknek megoldásának szüksége, amelyeket ignorálni, mellőzni magunkat azokon túltenni, erkölcsi lehetlenség, törvényhozási állásunkat tekintve pedig polgári bűn.

Élénk emlékembe száll vissza ez alkalommal egy nagy tekintetű államférfinak több év előtt látnoki ihlettel mondott, a jelen idő körülményeire vajmi alkalmazható intése, mely rám, ki akkor 22 évvel ezelőtt legelőször teljesítettem főrendi tagsági kötelességemet, állandó benyomást gyakorolt, midőn ezen általam most is fiúi kegyelettel tisztelt akkori főkorlátnok, jelenben előttem ülő ország zászlósa (Majláth Antal gr.) a trón zsámolyánál figyelmeztetőleg monda: „Int az idő szellemének tiszta fölfogására és az elutasíthatlan körülményekkel meg kell alkudnunk.”

Áthatva föladatunk nagyszerűségétől, e hongyűlésre összeseregelve, körülálltuk a trónt, ahonnan felséges Urunk és Királyunk ajkairól értesültünk atyai szándéka felöl. Epochalis nyíltszívűséggel szólott hozzánk a fejedelem; nagy tartalmú dús beszédének hatása, miként előttem mélyen tisztelt barátom, a békési főispán monda, nem hevenyészett lelkesedéssel szorultan maradt a terem szűk falai között, hanem a Kárpátoktól le az Adriáig, a legfényesebb palotától az utolsó viskóig mindenütt minden magyar kebelében élénk visszhangra talált. Nem is azért vala szükséges, akár az egyik, akár a másik háznak külön föliratot szerkeszteni, hogy ezen nyilatkozatnak súlyt kölcsönözve, hatását emelje, hanem egyedül azért, mert a törvényes eljárás és szokás úgy hozza magával, hogy midőn országgyűlési teendőkre összesereglünk, constatáljuk a helyzetet, állapítsuk meg a bajoknak orvoslási módját és jelöljük ki egyszersmind azon irányadó pontokat, amelyek, ha nem is hozandó törvényeknek, de legalább a törvényhozásban követendő eljárásunknak világító pharosául szolgáljanak. Külön felirat szerkesztését határozván el e ház, gyönge szavazatommal én is hozzájárultam, a „longum post me agmen idem petentium” névsorához, enmeggyőződésem sugallatát követve, eltérőleg azon eljárástól, melyet 1861-ben magam indítványoztam, és a ház elfogadott.

Tartozom ez alkalommal enmagamnak és minden időben telhetőleg megőrzött meggyőződésem függetlenségének azzal, hogy mindenekelőtt ünnepélyesen elutasítsam magamtól azon, a múltkori tárgyalások alkalmával, bár egész átalánosságban fölhozott vádat, melynek cáfolásával akkor a m. főrendeket külön tartóztatni nem kívántam, mintha t. i. 1861-ben nem önmeggyőződésök sugallata vezérelte volna a főrendeket,  hanem bármi nyomás vagy terrorismus hatása alatt cselekedtek volna. Tanúskodik mellettem az azon évi hongyűlési napló is: hogy a királyi címet illető, törvényes meggyőződésemen alapuló, az akkori első fölirattól eltérő nézetemet fölemlíteni és kellőleg hangsúlyozni el nem mulasztottam. Hasonló őszinteséggel kijelentem most is, hogy valamint én normális idők körülményei között, igenis a felsőháznak mérséklő szerepét mulhatlanul szükségesnek tartom: úgy akkor, midőn alkotmányos létünk törvény biztosította sarkelemeiben oly mértékben veszélyeztetik, mint az akkor tájban történt a minket absorbeálással fenyegető birodalmi parlament eszméjének rideg felállítása által, melybe ha sikerül vala bennünket terelni , tán Kosciuskóval immár felkiálthatnánk: „finis Hungariae”; mondom, akkor, azt hiszem, egy szív dobbanására, egy ér lüktetésére van szükség, mely lelkesítse a törvényhozó testület mind két alakzatát, az akként veszélyeztetett alkotmány biztosítására országos conclusum erejével is körülvértezze veszélyeztetett alkotmányunkat. Hasonló körülmények közt hasonló eljárást követni és a háznak tanácsolni, múlhatatlan kötelességemnek fogom tartani, sajnálván, de a fejedelem és a haza iránt híven teljesített polgári kötelesség tiszta öntudatában tűrve, ha vagy némely elvbarátom visszatetszésével találkozom, vagy újra a hatalomhoz közel állóknak komor tekintetével kell mérkőznöm.

De, hála a hon nemtőjének és Urunk Királyunk minden akadályokon messze felülemelkedő magasztos elhatározásának és azokon diadalmoskodni tudó nemes szándékának, mások a körülmények jelenleg: a szerencsétlenül sugallt, és még szerencsétlenebbül insceniroztatni szándékolt jogeljátszás, jogmegtagadás, beolvasztás és meghódítás elve mellőzve van. E helyett a jogfolytonosság alakilag nem csak el van ösmerve, hanem tényleg is mindazokban visszahelyeztetett, amiket a körülmények ildomos mérlegezése és minden tényleg fennlevő nehézségek figyelembevétele mellett azonnal foganatosítani részemről lehetőnek tartok; és azért változván a viszonyok, magának az eljárásnak is okszerűen változnia kellett.

Üdvözlém azért a külön föliratnak szerkesztésére módot és alkalmat nyújtó szabályt, mely a mltgos főrendeknek bölcs belátására hagyja követni az általok jónak talált eljárást; de üdvözlém nem valami külön formalitás szempontjából, vagy különállást foglalási viszketegből: mert megvallom ha a törvényeink szellemében való gyakorlatot szemügyre veszem, azzal egybeférhetőbbnek találom, hogy egyesülten nyilatkozzunk a képviselőkkel; sőt ezt még amúgy is védelemre sokban igen szorult alkotmányos jogainknak biztosítására előnyösebbnek is tartom. De tettem ezt meggyőződésem sugallatát követve, azért, mit egy percig sem habozok itt ünnepélyesen kijelenteni, mert az akkortájban már közkézen forgott, ámbár ugyan még diplomatice tudomásunkra nem jutott, de mégis, miután az alsóház tanácskozmányainak tárgyát képezte, immár a nyilvánosság ítélő széke elé került, első fölirati javaslatban több oly tétel foglaltatott, melyek, ha nem is annyira a magok elvont jogosultságukban dönthetlen elveket, mint inkább azon elvekből vont következtetéseknek rögtöni alkalmaztatását illetőleg, bennem nem csak komoly aggodalmakat gerjesztettek, de azoknak lelkiismeretes megbírálása után, hogy azokhoz részemről hozzájárulhattam volna, magamat lelkiismeretem erőltetése nélkül elhatározni képes nem valék. Nem tartom pedig nehéznek, ki koromat tekintve, elveimmel meglehetősen tisztában állok és politikai életem pályáján némi nyugalommal elmondhatom, hogy engem se a soha nem kívánt és várt hozsána el nem szédített, se a rám némelykor mért, de általam nem rettegett crucifige meg nem tört, nem tartom nehéznek, mit egy pozsonyi országgyűlésen egy elvbarátom mondott, hogy nehéznek tart a népszerűtlen tárgyban fölszólalni; tartok inkább azzal, mit e mondatra helyesen válaszolt néhai Teleki László gr., hogy csak egyet tart nehéznek: bármi tekintetek miatt meggyőződése ellen nyilatkozni. Tehát nem annyira az elvek, mint az elvek alkalmaztatását illető éles ellentét, mely meggyőződésem szerint azon első föliratban foglalt tételek között létezik, bírt engem arra, hogy külön feliratra szavaztam.

Ezen elveknek jelenben potencírozott, kettőztetett adagban való ismétlése még kevésbé engedi nekem, mltsgos főrendek, épp azon alapnézetből kiindulva, ezen fölirati javaslat gyámolításához hozzájárulnom.

Eltérésem e részben két sarkalatos elvet illetőleg létezik: először a jogfolytonosság magyarázatát és az 1848. 3. t. cikk alapján sürgetett magyar minisztérium összeállítását és ezzel kapcsolatban a márc. 3-dikai kegy. kir. leiratban megemlített s egyéb még életbe nem léptetett törvények előleges revisiója előtti visszaállítását illetőleg; e mellett határozottan, minden körülmények között visszautasítván — mit ugyan eddig még szentesített törvénynek élő betűje alaki kényszer formájában nem szab elém és rám nem erőszakol — de már is inductio gyanánt eleve fennlétezőnek a priori fölállított, úgynevezett parlamentarismus eszméjét, melytől a népsouverainitásig és a királynak királyi hatalmából kivetkeztetéseig és mediatizálásáig föltarthatlan a roham, (Helyeslés) ha ősi alkotmányunkat kerékvágásából kisodorva, a modern papiros alkotmányok ruganyos döntvényeivel cseréljük föl az arany bullában és a koronázási hitlevelekben foglalt alkotmányos biztosítékokat, és mohón követve, hogy ne mondjam majmolva a külföld divatját, többre becsüljük hagyományos történeti alkotmányos fejlődésünknél, mely, megengedem, legutolsó következményében eredményezheti a sokak által óhajtott a priori felállított parlamenti kormányzatot, ha ezen fejlődésünknél, mondom, többre becsüljük a kétes jövőnek rögtönzött előmozdítását.

A parlamentáris kormány, méltóságos urak! soha sem praemissája valamely alkotmánynak, valamint a nagyhatalmi állás nem praemissája akármely létező birodalomnak. Mind az egyik, mind a másik kivívhatja magát, de azt eleve decretálni teljes lehetetlen (Helyeslés); azt elméletileg decretálni nem lehet, mert ez a legnagyobb zavarokra vezet. Ott, hol az valódi életerővel bír, százados alkotmányos viszonyoknak gyakorlati tökélyesbülése által utat tör magának és elvitázhatatlan ténnyé válik. Valódi és nem ápolt életerővel bír igazán mondva csak Angolországban , hol legerősebb talpkövét és támaszát képezi egy független, hatalmas alapon nyugvó felsőház, mely egyik legbiztosabb ellensúlyozója annak, hogy túl ne csapongjon a kiszabott korlátokon. Létezhetik bizonyos kisebb mértékben Németalföldön és Belgiumban, hol ezen országoknak külön területi helyzete és a nagyhatalmak által biztosított semlegesség és sok egyéb ilyen tekintetek talán annak fentarthatását eddig biztosították; de mindenütt másutt ne csináljunk ebből illusiót, egyedül csak fictio, mely vagy az absolutismus emeltyűjéül szolgál egy ideig, míg utoljára a mozgalmak következtében a fejedelem kénytelen kezébe venni a vándorbotot. amint azt igenis tapasztaltuk Franciaországban Lajos Fülöp korszakában, vagy pedig az absolutismus illustratiójára szolgál, mint ez jelenleg Francia- és Poroszországban és több nagyobb-kisebb német államokban van, vagy pedig chronikus kormánybuktatások szánandó ismétlésének és anarchikus bajoknak állandó, bőven csörgedező kútforrását képezi, mint Olasz-, Spanyol- és Görögországban. (Helyeslés.)

Töredékképen összefont eszméim láncolatát tovább fűzve, mint 6 l-ben is kijelentettem, minden közjogi kérdés megbírálásában egy alapeszme szolgál kiindulási elvül: hogy közjóllétünk talpkövét a fejedelemnek és hazának válhatlan kapcsolatban álló, ősi alkotmányunkon nyugvó közös érdeke képezi, melyet törvényhozáson kívül soha, törvényhozásban pedig könnyelműleg, se felülről se  alulról egy percig sem szabad szem elől téveszteni. Azért alkotmányos fejlődésünket mindig magából alkotmányunkból kell meríteni, nem pedig chablone-szerűleg követni a külföld külön intézményeit. Dynastikus érzelmeim, legitim elveim és hajlamom, az ősi alkotmány iránti hű vonzalmam rég a jogfolytonosság megedzett bajnokává avattak, jól tudván és soha megcáfolva nem találván azon axiómát: incerta fiunt omnia quam primum a lege receditur. Üdvözlöm azért, méltóságos főrendek, a jogfolytonosság akkénti értelmezését, mint azt a trónbeszédben, valamint a múltkori felsőházi feliratban kijelentve látom. Értelmezem azt azonban nem a törvény minden egyes betűjének vagy tételének merev alkalmazásával, melyet igenis a bíró, midőn bírálata tárgyát a törvényhez alkalmazza, szigorún és kérlelhetlenül követni tartozik, sőt tovább menve, helyesnek találom életbeléptetését a szakadatlan gyakorlat által szentesített közjogi törvényeknél, mert hazánkban a törvénymagyarázó gyakorlat a törvénynek erőt is kölcsönöz, vagy annak hiányait pótolja; de rideg merevségében el nem fogadhatom oly törvényeket illetőleg, melyek, mint a márciusi kegy. kir. leiratban érintettek, nem csak és nem annyira az elhirtelenkedés, mint inkább a felületesség és kivihetetlenség viszályos magvait hordják magokban, de melyek foganatosítását az élet józan logikája vagy soha egészen, vagy csak igen hézagosan, egyoldalúlag engedi életbe léptetni. Tartok e részben Celsus, a híres rómaival, ki mondá: „Scire leges non est verba earum tenere, sed vim et potestatem.” Aki egyedül csak és mindenben mereven a törvény egyes betűje alkalmazását kívánja minden áron életbe léptetni, nagyon könnyen eltérne az államférfiúi felfogástól, legulejussá válnék, kit egykori jóhírű jogtanárom helyesen ekképp definiált: „Legulejus est, qui leges tantum memoria tenet, quin earum spiritum penetrare valeret.”

Válságos idő körülményei között, mint amelyekben - fájdalom - már 17 év óta szerencsétlenül forognunk kell, a jogfolytonosság elvének alkalmazásával annak tömjénezői könnyen oda viszik a dolgot, hogy egyrészről ugyan a maga elutasíthatlan elméleti elvontságában felállítva lesz ama megdönthetlen elv: summum jus summa injuria; és utoljára e kettő közt a gordiusi csomót csak az „ultima ratio rerum” fogja megoldani – és marad a quid juris szomjúhozóknak, megengedem, egyéni stoicismusuknak megfelelő impavidum ferient ruinae-féle igen kétes értékű diadalmi babérjok, elszalasztatván, ami milliók jóllétét föltételezi és mi után milliók sóvárognak: a quid consilii által föltételezett siker; elégettetvén egy sybillinus könyv a másik után, vissza nem idéztethetvén, amit a kedvező pillanat nyújt, az örökkévalóság által, az amúgy is sok zápor dúlta anyagi jogaink közepett elsurranván a kedvező pillanat, marad egyedül csak a búskomoly merő utánnézés és késő jajveszéklés. (Helyeslés.) A jogfolytonosság elvének ily mérvű alkalmazását, mint ez egyéni meggyőződésem szerint a képviselőháznak most tárgyalásunk alatt levő fölirati javaslatában foglaltatik, nem oszthatom, és el nem fogadhatom, nem csak azért, mert azt a tények hatalma, de azért is, mert azt az országlási elvek kivihetlensége miatt politikai lehetetlenségnek tartom.

Hogy pedig ama folytonosság merev alkalmazásától - kétségtelenül államférfiúi bölcseségtől és indokoktól vezéreltetve - országos képviselőink is némileg és igen nevezetes tárgyakban, mind az l861-iki, mind a jelen országgyűlés alatt eltértek, erre bizonyítványul szolgál az l861-diki példa, midőn magánjogi viszonyaink vajmi nagyon befolyó, és kétségtelenül a fennálló törvényekkel igen nagy ellentétben levő országbírói intézkedések kisegítő használatul határozat erejére emeltettek, mert a fennlétező, elvitázhatlan tények hatalma előtt meg kellett hajolni. Történt ez, és igen célszerűen a Horvátországnak fönnhagyott fehér lapot illetőleg is, melyre a jelen országgyűlés is figyelve, ahelyett, hogy az 1848: V. cikk végrehajtását, a horvátországi követeknek ezen országgyűlésre való mindenekelőtti megjelenését sürgette volna, az e részben egyenjogúsítottnak elismert horvát tartományi gyűlés küldötteivel - ismétlem újra, államférfiúi bölcseségből és e körülmények kellő felfogásából - érintkezésbe és viszonyba bocsátkozott. Márpedig méltóztassanak megengedni, midőn ilyekben történtek az eltérések: miért kellene oly kérdéseket illetőleg, melyekben tagadhatlanul Urunk Királyunk lovagias őszinteséggel kimondá  a „non possumust”, miért kellene ezen törvényekre nézve, midőn éppen törvényhozási állásunkat teljesítjük, az azonnali végrehajtás sürgetni?

Nem akarok én, méltóságos főrendek! visszapillantani ezen törvényeknek keletkezésére, nem akarom én azt vizsgálni, hogyan, mi módon és mikor keletkeztek. Tagadhatlan tény, hogy midőn azon ország-gyűlésre — értem az 1848-dikit — összesereglettünk, mint azt igen nagy tekintetű férfiak kimondották, ezen eredmények iránt oda utasításokkal, vagy bármiképp elkészülve, nem jelentünk meg. Nem akarom itt taglalni azon körülményeket, melyek közt ama törvények hozattak: de azt bátran kijelenthetem, hogy igenis azon időben korlátlanság volt divatban, gyöngeség a hatalomban. (Tetszés.) Mindezeken a szentesítés által túlvagyunk; de el nem hallgathatom, hoyg ama törvények alkotásánál nem kellőleg, és nem mindenben ügyeltek ama kötelmekre, melyeket az összbirodalomnak közös viszonyai föltételeznek, melyek a pragmatica sanctioból folynak: és e miatt azok sok bajoknak valának okozói. Ezt kétségtelennek tartom, és azért e törvényeknek rögtöni visszaállítását lehetlennek és veszélyesnek vélem.

Hivatkozás történik az előttünk fekvő fölirati javaslatban az 1848-diki öt hónapi miniszteri kormányzatra, inkább összehasonlítólag ugyan és párhuzamba vonva a következendő időkkel. Erre nézve azt hiszem, méltóságos főrendek! hogy ezen idő még oly közel fekszik hozzánk, hogy arról elfogulatlan ítéletet hozni tán alig lehet. Posteritasque nec amore, nec odio feretur, pensabit hujusquoque gesta sodalii.” Ami az olcsóságot illeti, megengedem, hogy az olcsóbb volt, mint a következő, de semmi esetre sem olcsóbb, mint az azt megelőző: mert e részben arithmetikai nehézségek forognának fenn. (Úgy van! Derültség.) Azonban ama korszak illustratiójára talán meg sem maradhatott egészen figyelem nélkül az abban buvárkodóknak egy, az akkori államférfiakhoz közel viszonyban állott, általam is jeles képzettségénél és kitűnő közjogi ösmereténél fogva igen tisztelt tekintélynek, fájdalom! nem igen sokaktól ösmert munkája: „A forradalom után”, mely az akkori viszonyokat igen jellemzőleg rajzolja, nemkülönben egy későbbi oktatási országlár újabban megjelent munkája. Hallgatok erről, nem mondok semmit, csak azt hiszem, ezen korszakra alkalmazható, tekintve az akkori ziláltságot, egy classicus latin író mondata: „Nonne vides, ut nudum remigio latus antennaeque gemunt, ac sine funibus vix durare possunt carinae imperiosius aequor.”

Nyolc százados fennmaradásunkat őseinktől öröklött és minden viharok közt híven megőrzött alkotmányos szerkezetünknek köszönjük. Alapeszméiében egy, de népszerű, korszakonkint fejlődött talpkövét a fejedelem és a haza válhatlan kapcsolatban álló kölcsönös jogainak és viszonyos kötelmeinek sértetlen tiszteletben tartása: az országlási hatalmaknak egyensúlya képezi. Már Sz. István idejétől kezdve látjuk a törvényhozási hatalmat fejedelem és nemzet közt megosztva akként, mint azt  se elébb,  se később törvénycikk jellemzőbben ki nem fejti, mint az 1790: 12. t. cikk; ellenben a királyi jogok teljes összegét és gyakorlatát egyenesen a király kezében látjuk összpontosítva. Már Verbőczy törvénykönyvének 1:3. II. részének szintén 3-dik címe mondja, hogy az imperium et regimen a királynál van; és ezen törvények szakadatlan gyakorlatával, számtalan szentesített törvénycikkellyel meghazudtolhatjuk a modern papír-alkotmányok  kedvenc vesszőparipáját: „Le roi regne, mais ne gouverne pas." A magyar, valamint csak egy Istent imád az égben, úgy csak egy urat ismer a földön, és ez a magyar király. (Élénk tetszés). Népünknek vérévé vált ez érzelem, minek világos bizonyítványa, hogy minden balügyeiben és bajaiban ezen természetes ösztöntől vezéreltetve, egyenesen a királynál keresi baja orvoslását ; és tárva valának mindig a fejedelem palotáinak csarnokai a nép előtt. Így uralkodott Mátyás, az igazságos, a nemzettől e miatt különösen tisztelt és szeretett I. Ferenc király, és így gyakorolja jelenben is az uralkodást országló királyunk. E hatalom kizárólagos, elsajátíthatlan gyakorlatán, mely királyról királyra szállt és a pragmatica sanctio által támadt kötelmekben új megerősítést nyert, halálos sebet ejtett az 1848: II. t. cikk.

Azt hiszik talán a méltóságos főrendek, hogy ezen királyi jogok gyakorlata absolutismusra vezet? Koránsem! Temperamentumát találta az legrégibb törvényeinkben kimondott azon felelősség elvében, melynél fogva a fejedelem fennlétező törvényeink értelmében gyakorolván a végrehajtó hatalmat, tanácsosai felelősségre köteleztetnek, egyszersmind pedig életerőnket biztosító municipiumaink bástyázatában, melyek alkotmányunknak és a végrehajtó hatalomnak törvényes orgánumai. A felelősség eszméje nem új; hazánk legrégibb törvényeiben foglalva találjuk azt, találjuk pedig úgy, hogy az egyes személyekre szorítkozott, hol az ország nagyaira, kik akkor tájban az ország dolgaiba befolytak, hol pedig ez egyes királyi tanácsosok személyére maradt szorítva. Azt hallottuk itt fölolvastatni, hogy az aristokratikus intézmények következtében hozatott át a felelősség eszméje a dicasteriumokra, holott éppen egyes aristokraták akkor tán hatalmas befolyásának megtörése végett származott az át oda; később testületekre ment át az a múlt század elején; a legújabb időben pedig, a kor igényeinek jobban, de nem mindenekben megfelelőleg, igen célszerűleg újra egyes személyekre, miniszteri kedvenc kinevezéssel, visszaruháztatott.

Az előttünk fekvő és tanácskozás tárgyát képező föliratban jónak és szükségesnek találják a képviselők felette sötét színekben festeni a dicasteriális rendszert. Nem igen tudom ugyan, kik ellen tartják szükségesnek így vértezve síkra szállni, mert hijába keresem azon védőket, kik az elavult dicasteriális rendszer mellett kardoskodni óhajtanának. (Helyeslés.) Az elavult dicasteriális rendszernek nagyon sok hátránya van, és határozottan kimondom, hogy én annak bálványozója, vagy imádója soha sem voltam; de más részről méltóztassanak megengedni, hogy mindezekre áll a „nihil sub sole perfecti.”

A miniszteri omnipotentiának is megvannak a maga árnyoldalai; és az bizonyos ügyekre nézve nagy veszéllyel jár.

Valódi alkotmányos országokban a szabadság leghatalmasabb biztosítékát a bírói hatalomnak függetlensége képezi. (Helyeslés.) A bírói hatalom függetlenségét biztosítva látom én azon valóban egyedüli, igazi alkotmánnyal bíró szabad országban, Angliában, hol igazságügyi miniszter nincs. Az igazságügyi minisztérium inventiója a francia királyoknak köszönhető, kik az egykori független törvényszékek (cours de parlament) szabadságát megtörni óhajtván, behozták a pecsét-őröket és később az igazságügyi minisztereket, kik azoknak függetlenségét, amennyire lehetett, tökéletesen tönkre tevén, és a lettres de cachet kibocsátásával intézkedvén, törvényt és igazságot lábbal tiportak. Azt kellett volna hinnünk, hogy midőn a szabadság korszaka bekövetkezett – melyet, fájdalom! az emberek magok ínyére magyarázván, inkább szájokban szoktak hordani, mint tettekben alkalmazni — mondom, azt kellett volna hinni, hogy nem fogják fenntartani ez intézményt és a törvényszékek függetlenségét biztosítani fogják; hanem bizony megtartották és külön céljaik kivitelére alkalmazták is. Bátor vagyok e részben viselt bírói hivatalomban tett tapasztalatok után is megjegyezni, hogy az osztrák birodalomban igen nagy tekintélyben állott az osztrák törvényszékek függetlensége mindaddig, míg az igazság-ügyi minisztérium behozatván, ez körülsáncolta magát az úgynevezett államügyészségekkel, melyek bizonyára nem nagy előnyére voltak az eddig annyira magasztalt bírói függetlenségnek. Ezeket csak azért voltam bátor fölemlíteni, mivel olyannyira sötét színekben festetett a collegiális rendszer a fölolvasott fölirati javaslatban.

Nagyobb tekintetet érdemel hazánkban a vallás ügye. (Helyeslés.) Nem hihetem, és föl nem tehetem, hogy az evangélikus hitvalláson levő igen tisztelt barátaim, kik szentesített békekötések és azokkal kapcsolatban levő sarkalatos törvények által biztosított egyházi autonómiával bírnak, nagyon óhajthatnák a cultus-miniszterium behozatalát, mely netán ezen függetlenségöket bármiként korlátozná. (Helyeslés.) Azt hiszem, kétségtelen, mi erre válaszuk. Úgyszintén a keleti egyház igen tisztelt főpásztorai, kik a declaratorium illyricumban, és az azt biztosított egyéb egyházi törvényekben, nemkülönben legújabban kifejlett hierarchikus szerkezetökben, mely remélhetőleg újabb törvényes biztosítást fog nyerni, autonómiájok tekintetében biztosítékot bírnak, mondom nem hiszem,, hogy ezen ügyeikre való beavatkozásra vágyódnának. De leginkább vissza kell azt utasítanunk nekünk, kik az egyház dolgaiban el nem ismerhetünk más vezéreket, más főnököket, más irányadókat, mint egyházunk mélyen tisztelt főpásztorait és a magyar királynak egészben gyakorlott jogait, melyek magas személyéhez, mint apostoli királyhoz kötvék. Nekünk, mondom, vissza kell utasítanunk e részben minden más tényezők beavatkozását és én ez ellen már is eleve tiltakozom. (Élénk helyeslés.)

Valamint tehát a megyék képezik alkotmányunk fő bástyáját, úgy kétségtelen, hogy az 1848-iki, általam is igen üdvöseknek ismert törvények következtében, melyek folytán az alkotmány sáncaiba bevétettek azok, kik eddigelé ezen törvényes jogok gyakorlatától meg valának fosztva, mint a legújabb események tapasztalásai is bizonyították, kellő törvényes intézkedések hiányában már azon alkotmányvédő hivatásukat a megyék többé nem teljesíthetik; és e tekintetben a törvényes intézkedés elkerülhetlenül szükséges. Méltóztassanak ugyanis egész figyelemmel és minden elfogultság nélkül az 1848. 16. és 17. t. cikket átvizsgálni, és úgy fogják találni, hogy az azok alapján restituált megyék bizonyosan nem sok biztosítékot nyújtanak: valamint tehát ezeket illetőleg , úgy az egyes személyekre átruházandó felelős kormányt illetőleg is legnagyobb szükségnek tartom, hogy törvényszerű intézkedések hozassanak.

Felelősnek kívánom én a kormány tanácsosait. Legyenek felelősek ne csak le-, hanem fölfelé is. Ne legyen nekik szabad netán a parlamentáris többségnek igenis tág köpönyegébe bújva, a fejedelem iránti felelősséget magoktól tökéletesen elhárítani. (Élénk helyeslés.) Függetleneknek óhajtom őket nem csak felülről, hanem alulról is mindazon-tárgyakban, melyek hazánk belkormányzatára és ez által föltételezett törvényes belszerkezeti önállóságára megkívántatnak; a közös ügyekre vonatkozólag pedig a kapcsot szétszakítani lehetetlennek tartom: mert ha annyira függetlenek lesznek a kormány tanácsosai, az könnyen vagy forradalomra, vagy új provisoriumra vezetne.

Hinni szeretem és reményleni óhajtom, hogy a megállapítandó miniszterekkel karöltve be nem fog hozzánk újra toppanni a mindent központosító, omnipotens bureaucratiának bosszú tintaserege, melyet már a múlt országgyűlés alkalmával néhai Kazinczy Gábor képviselő úr oly drastice jellemzett. Nekem mindegy, akár frakkban és fénymázas topányban, akár szűk nadrágban és csengőpengő sarkantyúk harmóniája közt köszöntsön is be hozzánk ezen sereg. (Élénk helyeslés.) Dicsőült Széchenyink kedvenc mondása szerint in ultima analysi egyre megy ki a dolog; ezen tényezők fanyar gyümölcseit már eléggé megízleltük. (Helyeslés.)

Meglehet, hogy ezen rendszer fölállítása által kielégíttethetnének igen sok nagy és kis ambitiók, a hivatalvadászatnak roppant serege tápot és pillanatnyi kielégítést fogna találni; de vajon,ha ezen rendszert kellőleg körül nem írjuk és törvényekkel nem biztosítjuk, vajon általa hazánk állapotának jobbra változta biztosítva lesz-e? ez nevezetes kérdés és problémának tárgya. (Helyeslés.)

Kívánom továbbá, hogy az 1848-iki 3. törvénycikkelynek a királyi hatalmat elzsibbasztó, Ulászló korszakába való és azért hasonló boldogtalan eredményeket előidéző, mert a királyi hatalom részéről elviselhetetlen, és azért kivihetetlen határozmányainak bilincseiből kibontakozva, törvény által tökéletesen biztosíttassák a király szabad akarata, öntetszése szerint választhatnia bárhonnan tanácsosait, menten minden parlamentáris nyomástól és manőverektől, melyekkel hol de retinendo, hol de recuperando imperio folytathatnék a folytonos harc, hozzájárulván — mi fájdalom sok tekintetben némileg természetünkben fekszik — a restaurationális nisus, mely csaknem mindig a hatalom megragadása körül forogna. (Úgy van!) Nagyon kell tartanom, hogy ez által az ország jóllétének előmozdítása csak nagyon alárendelt kérdéssé válnék. (Helyeslés.)

Ha nem ilyen divatos formulák szerint, hanem ősi intézményeink szellemében fogjuk hozandó új törvények által állandó alapra fektetni a jövőt; ha szemmel tartva azon halhatatlan emlékű, korán elhunyt elvbarátunknak, kiről a haza méltán elmondhatja „multis ille flebilis occidit, nulli flebilior quam mihi”, boldogult Dessewffy Emil grófnak, mintegy vég intelmül mondott szavait, hogy mindezen kérdéseket, t. i. a közös ügyeket, a miniszteri rendszert, a municipiumok rendezését oly szoros kapcsolatban állóknak tartja, hogy ezeket különválasztva tárgyalni, vagy azok egyikét vagy másikát kiszakasztva rögtönözötten életbe léptetni a lehetetlenség körébe tartozik; (Helyeslés) ha mindezeket szemügyre veendjük: azt hiszem, teljesedésbe fog menni hazánk védangyalának a trón mellett mondott szende imaszerű óhaja, hogy áldásdús siker koronázza a hongyűlés munkálkodását; és így a haza boldog lesz és föl fog virágozhatni, mi másként nem érhető el, mint ha egyszersmind hatalmas a magyar király. (Élénk helyeslés.)

Mindezek előterjesztése után következtetésképen ki kell mondanom, hogy én igenis elkérülhetlenül szükségesnek tartom azon törvények revisióját, melyeket a kegy. kir. leirat fölemlít. A leirat nem tagad meg semmit, csak a lehetetlenséget; minden egyébre nézve fenntartja a reményt; azt pedig, hogy positiv engedményeket nem nyújt, természetesnek tartom: mert ezen engedmények csak következései lehetnek azon határozatoknak, melyeknek hozatalára magát a revideálandó törvényeket illetőleg a törvényhozó testület elhatározandja.

Az előre bocsátottak fonalán immár, miután tökéletesen magamévá teszem mindazon aggodalmakat, melyek még eddig vissza nem állított alkotmányos életünkre vonatkozólag egyebekben fölmerülnek; azoknak bármely nyilatkozat alakjában fölemlítéséhez járulni kész vagyok; de, hogy azt elvek megvásárlásával, t. i. a tényleges restitutio sürgetésével, melyet én lehetetlenségnek tartok, idézzem elő, arra részemről rá nem állok.

Ezen nézetből kiindulva, a fölirati javaslatot úgy, amint az előttünk fekszik, magamévá nem tehetem s nem pártolom; hanem e tekintetben bátor vagyok e háznak tiszteletteljesen egy szerkezetet javasolni, melyet íme fölolvasok:

„A főrendek át vannak hatva a jelen országgyűlés feladatának fontosságától és nehézségétől, melynek szerencsés megoldásától függ a hazának boldogsága, az egész birodalomnak jólléte és alkotmányos viszonyok közti biztos jövője. Ők is nyugodt kebellel óhajtanak, és csüggedést nem ismerő kitartással kívánnak a nehéz munkához járulni, mely a nemzet jogos várakozásának megfelelve, valahára állandó törvényszerű alkotmányos állapotokat eredményezzen. Megengedik a főrendek, hogy e tekintetben aggodalmak még mindig létezhetnek, s azért mindazt, mit a t. képviselőház ezen aggodalmak hatályos megnyugtatása céljából az ország alkotmányos jogainak megóvása tekintetéből a jogfolytonosság szigorú követelményeire nézve a közlött fölirati javaslatban elvileg kifejtett a főrendek is magokévá teszik, s amennyiben azok a jogfenntartás céljából, egy csupán azokra szorítkozó országos nyilatkozatba foglaltatnának, ehhez a főrendek is teljes hazafiúi készséggel járulni készek lennének, noha célszerűbbnek tartanák, hogy ez a közös ügyek iránt immár munkában levő javaslatok és felírások sorában — melyek erre rokon természetüknél fogva bő alkalmat nyújtandanak — kellő helyen és módon történjék. A felirati javas latnak ezen átalános jogfenntartáson túl terjedő s éppen azon törvények tettleges foganatosítását sürgető kérelmeit ellenben, melyek a közös viszonyok iránt indítványba hozandó törvényes intézmények kel kapcsolatban állanak, a főrendek válaszföliratukban kifejtett nézeteik szellemében, az országgyűlési egyezkedések óhajtott sikerére előnyösöknek, s azért részökről pártolhatóknak nem tekinthetik, remélve, hogy a tisztelt képviselőház a főrendek ezen meggyőződésének tartalék nélküli őszinteséggel lett nyilvánítását szíves figyelmére fogja méltatni.”

Bátor vagyok ezen szerkezetet ő nagyméltóságának, a ház elnökének átadni, s ezennel a ház asztalára leteszem. (Élénk helyeslés.)

-->

Szerző: prorege  2008.12.03. 19:57 komment

süti beállítások módosítása