Gr. Mikó Imre elnöki beszéde

a Történelmi Társulat 1867. július 2-diki választmányi ülésén.

Tisztelt választmány!

Egyesületünk megalakulása két tekintetben különösen fontos: mert a történetmívelés mezején egy magasb stádiumot jelöl, s mert tanúsítja, hogy alkotmányunk új életre ébredésével az egyesülési szellem a tudomány mezején is mindinkább erősödik köztünk.

A magyar tudományos szellemnek általános ismertető vonása a történetkedvelés; de éppen oly általános a Homer-féle hősies elem, a regényes, olykor mesésségre való hajlam is. Itt van kútfeje történelmi mondáinknak. Sok hős kaland, mesés krónika, szent és nagy királyok élete s csatáik dicsőítő leírása: a nemzeti és polgári életnek amazok hullámai alá mintegy belemerülése — mind innen származnak.

Ezeknek megvan az a szép és jó oldala, hogy folyvást táplálják a nemzet harcias szellemét, s hogy magas példányképeket látó, azok nyomán járó nép természetes irányává lesz a magasra törés.

De komoly küldetésit nemzetnek főként a valóra kell törekednie, tudományban és műveltségben szintúgy, mint a politikai és társadalmi életben. A való megismerésére, valódi politikai érettségre pedig egy tudomány is biztosabb ösvényen nem vezet, mint a történettudomány. Míg lepke után szalad a gyermek, senki sem mondja ifjúnak; míg történeteinek mesés hajdanán és mythologiai képeken kapkod valamely nemzet, nem illeti meg a férfiasultság díszes címe.

Nekünk is sokat kell változtatnunk történetírásunk irányán. Az idő ráért, az elmékben van fogékonyság: csak ki kell mutatnunk az utat, kijelölnünk a továbbhaladás irányát.

Emelkedjünk magasb szempontra, és lássuk a történetírásnak művelt népeknél való fejlődési stádiumát. Mint a föld felületét borító hegygerincnek havas csúcsai: úgy emelkednek ki ezek a népek történetének nagy óceánján.

Nézzünk csak végig rajtok.

A népek íráselőtti kora, midőn hont keresnek, társadalommá alakulnak, a mesés-történelmi korszaknak mondható. Ezt többé-kevésbé mindenütt homály fedi, vagy mythos pótolja. Nekünk közel 300 évünkről nincs egykorú nemzeti írónk. Sajnálnunk kell, de egészen hagyományokkal pótolnunk — a történetírói pragmatismus ellen van.

Második korszak a krónikáké. A legtöbb közérzéssel bírok fel kezdik jegyezni amit hallanak, olvasnak. A regényes a való történet közé vegyül, a subjectivitas és képzelődés, a mondák és hallomások tágas tért nyernek; a történetek kiömlő forrása csermellyé alakul, melyet iszap és kristály-csepp egyiránt alkot.

Ezt a háborúk mesékkel vegyes történeti korszaka váltja fel: midőn a részvevő bajnok, vagy a szemlélő honpolgár, tűzhelye mellett, hallomásból, vagy egykor létező, de elveszett feljegyzések után leírja a híres királyok és hadvezérek viselt dolgait; melyben mi is bővelkedünk, de éppen itt vajmi sok az igazítni, irtani és feledtetni valónk!

Következik az adatgyűjtés kora, midőn az öntudatra ébredt történetírási ösztön a kútfőket nyomozván, eleinte kéziratban gyűjti össze, később nyomtatásban közli, s kisebb alkotásokban, a történet egyes részeinek összeállításában kísérli meg erejét.

E különböző fejlődési mozzanatok körét bezárja a kútfők megbírálása, a reflexiók és történeti öntudatosság kora, midőn a magasb míveltségi fokra emelkedett nemzeti értelem a történetírás tárgyát és mezejét átvizsgálván: a dolgokat és írott történeteket szemle alá veszi, megbírálja, a mesés elemet elveti, a hagyományokat, történetírást az életoktatás színvonalára emeli, lehetségessé tevén oly történelmi mű megalkotását, mely a nemzetet polgári ösvényén vezesse, és — ami végcél — politikájának kalauzává váljék.

Aki a magyar történettudomány és történetírás fejlődési folyamát ismeri: látni fogta, hogy mi, az előbbi fokozatokon áthaladva, eljutottunk a magasb pálya küszöbére, s az adatgyűjtés és történetírás tudománya köztünk feladatának tiszta tudatával bír; de hogy teljesíthesse, még sok szükséges. Ezért egyesületünk fontosságát jelző eszméimet kissé ki kell fejtenem.

Első teendőnk, hagyományaink körül: a mondai elemet határozottan a költészet terére utalnunk. A történetírás építsen positiv alapokon. Kútfőinket szigorúan meg kell bírálnunk. Ami írva van, történész előtt nem mind hiteles; hitelességét ki kell mutatni. A történetírók közül meg kell különböztetnünk azokat, akik hiteles adatokból, törvényekből, oklevelekből — és ismét akik hallomás után dolgoztak; az előbbiek teljes figyelmet érdemelnek: utóbbiak óvatosan használandók, valamint a compilatorok is, kik mesét valóval, igazat regényessel, tényeket koholmánnyal, kútfőidézés, bizonyítás, bírálat és meggyőződés nélkül összevegyítnek. A nemzeti ábrándokat történetírásunkból zárjuk ki.

Hassunk oda, hogy a lelkiismeretes történetbúvárnak, aki elmohosult okleveleket olvas el, feliratokat fejt meg, építészeti emlékeket elevenít fel, ős romokat fed le, aki gazdagítja, rendezi, fejtegeti, világosítja a nemzeti történetírás anyag-tárházát: legyen érdeme elismerve, fáradsága jutalmazva, neve becsült, személye kitüntetett; ellenben akik történeteinkbe felszívódott előítéletek, történeti alap nélküli hagyományok, mesék, önbálványozásra vezető regék kedvelői, utánírói; — hintelre ne találjanak.

Szükség továbbá, hogy történeteinket nem elszigetelten, hanem a szomszéd népekével kapcsolatosan írjuk meg; különben egyoldalúságba esünk. Helyzetünk és erőnk túlbecsülését, a nemzeti elfogultságot kerüljük; ennek levetkőzése nélkül politikai állásunkat soha nem fogjak fel helyes nézpontból. Mint együtt élünk a birodalom és Európa népeivel: úgy egy éknek kell elismernünk a jóllét és míveltség, a jog és szabadság, a népek és emberiség érdekeit.

Egyesületünk alakulási céljáról is kell egy két szót szólnom. Ez szintén a magyar történetírás magasb színvonalra emelkedését jelzi. A múlt században tudomány-szerető egyének a köz- és magán-levéltárakat átbúvárolván, gazdag történelmi anyagot gyűjtöttek össze; egy-kettő nyomtatásban is kiadta. Századunkban a Magyar Tudományos Akadémia megalakulván, történelmi osztálya önállóan míveli e tudományágat. Nem rég történelmi bizottságot alakított, ennek feladatául tűzve: régi kéziratok és új szerkesztmények kiadását. Mindenik szükséget pótolt, de ama szükséget nem elégítik ki, a végcélnak teljesen nem felelnek meg. Tovább kell mennünk. Szélesebb körben szerezni a tudománynak mívelőket: a levéltárak ismerői, búvárlói közt, azon szerényebb körökben, melyek, anélkül, hogy a tudós névre tartanának igényt, anélkül, hogy az Akadémia figyelmét jeles munkáikkal magukra vonni idejök vagy becsvágyuk volna, mint kedvelői a tudománynak, annak egy vagy más ágával, vagy csak egy részletével foglalkoznak, — egyik vagy másik megye, város avagy község, egyik és másik család levéltára kincseit, városok, községek, vagy csak családok történeteit ismerik, vagy azokhoz, s így az összes haza történeteihez is, adalékokat nyújtani képesek. Gondoskodnunk kell, hogy szaktudós hazánkfiai által a történetnyomozás érdekében utazásokat, méréseket, helyfelvételeket, oklevél-másolásokat lehessen eszközöltetni; igyekeznünk kell jutalmakat tűzni, jeles munkákat díjazni, a tehetséget serkenteni. Továbbá meg kell nyernünk a hazai történelem összes kedvelőinek részvétét, erkölcsi és anyagi támogatását, nagy és kis Moecenuasokat — kik nélkül soha sehol sem virágzik sem tudomány, sem művészet — alapítókban és részvényesekben. — Mit tehetnek ily egyesületek a tudományok előmozdítására, látjuk Angolországban, melynek számos, a tudományok fejlődésére nagy befolyású intézetét, nem kormányi subventio, hanem a mívelt közönség részvéte alkotta és tartja fenn.

S midőn a történetkedvelők egész seregét hozza érintkezésbe az ily egyesület az adatokat bíráló tudományos törekvésekkel: mind szélesebb-szélesebb körben terjed azon kritikai szellem, mely a nemzet tudósait a kor színvonalán álló művek írására, a nemzetet az ily művek megértésére, élvezésére képesíti, s a történelmi igazságok, a nemzet múltjában rejlő összes tanulságok közkincsekké tétele által a politikai érettség magas fokára emeli az egész nemzetet.

Ezek egyesületünk jövő működésének lelkem előtt lebegő előképe, körvonalai.

Előre tehát! A haladás zászlója kezünkben, lelkesítő önbizalommal és átható lelkesedéssel tartsunk felé. Gyűjtsük össze múltunk fenntartásra méltó minden romját és tiszteletreméltó emlékét; adjunk adatot adathoz, dolgozzunk, írjunk, kitől mely téren telik; tegyük filléreinket elvbarátaink fillérei mellé. — A porszem heggyé magasodik, a sok csepp tengeré alakul; a közerővel egybegyűjtendett tudományi anyagra rá fuvall egykoron a történetírói hatalmas szellem, s a múlt idők nagy alakjai megelevenülnek, és az ünnepelt történetíró s a magyar történelem tiszteletreméltó helyet foglalandnak nagy népek történetírói és történetírása mellett. Adja Isten!